Századok – 2022
2022 / 1. szám - JÁRVÁNYOK TÖRTÉNETI PERSPEKTÍVÁBAN. PESTIS, HIMLŐ, KOLERA, SPANYOLNÁTHA MAGYARORSZÁGON - Géra Eleonóra: A spanyolnátha emlékezete. A spanyolnátha, az első világháború lábjegyzete
A SPANYOLNÁTHA EMLÉKEZETE Miért nincs a spanyolnáthának emlékezete? A járványok traumájának feldolgozása azért is nehéz, mert a „bűnös” egy szabad szemmel láthatatlan kórokozó, amit a kortársak 1933-ig (az elektronmikroszkóp megjelenéséig és a vírusok felfedezéséig) még pontosan azonosítani sem tudtak. A modern orvostudomány eredményeiben bízó emberek nem szívesen szembesültek azzal a ténnyel, hogy bár képesek repülni, gázokkal harcolni, az „ismeretlen valami” mégis legyőzhette őket. A civilizált világ sérülékenysége megrázta, rettegéssel töltötte el az embereket, amiről azután nem szívesen beszéltek. A járványnak áldozatul esni ráadásul a hősi halálhoz képest értelmetlen halálnak tűnt. A 38 éves költő, Guillaume Apollinaire sírkövére is az került, hogy a hazájáért halt meg. Nem említették, hogy a koponyájába fúródott repeszgránát eltávolítását túlélte, végül nem az okozta a halálát, hanem a spanyolnátha. Laura Spinney azzal magyarázza a spanyolnátha feledésbe merülését, hogy ez valami olyan váratlan, kiszámíthatatlan borzalom volt, amit mindenki igyekezett törölni az emlékezetéből. Ugyanezt a következtetést vonhatjuk le Kuncz Aladár idézett visszaemlékezéséből is. Emiatt nem vált a spanyolnátha kollektív traumává, hanem egyéni tragédiák sorozataként ott lappang sok család múltjában. Az első világháború végnapjairól és az ezt követő időszakról beszélgetve sokaknak eszébe jut, hogy felmenőik vagy azok közeli ismerősei, barátai közül életerős, esküvőjükre, diplomaosztójukra, gyermekük keresztelőjére készülő fiatalok váratlanul belehaltak a betegségbe. A járvány, mint valami halálos szerencsejáték, bizonytalanságban, rettegésben tartotta az embereket, nem lehetett tudni, hogy beteg idős vagy korábban egészséges fiatal lesz-e a következő áldozata. Kutatási témaként magam is a két világháború közötti árvaházak levéltári anyagának tanulmányozása közben figyeltem fel az első pandémiára, mikor lépten-nyomon olyan gyerekek anyagai kerültek elém, akik a spanyolnátha miatt jutottak félárva/ árva sorba. A magyar irodalomban más nemzetekhez képest mégis felülreprezentáltak a spanyolnátháról szóló írások, ami talán annak is köszönhető, hogy íróink többsége a súlyos járványhelyzettel küzdő fővárosban élt és alkotott, így akaratlanul is érintetté vált közvetlenül vagy közvetetten. Az első feleségét elveszítő Karinthy Frigyes gyásza, az ikonként ünnepelt Ady Endre vagy a tragikus hirtelenséggel, kisfiával együtt egy nap különbséggel elhunyt fiatal írónő, Kaffka Margit halála akkoriban nagy figyelmet keltett, s talán másokat is arra ihletett, hogy megírják emlékeiket azokról a napokról, a betegséggel való találkozásukról. A világjárványra a korabeli magyar közvélemény is a világháború egyik következményeként, kísérőjelenségeként tekintett, nem önálló természeti katasztrófának tartotta azt. Az önálló emlékezet kialakulását persze akadályozták a regionális különbségek is, hisz nem sikerült meggyőző magyarázatot találni arra sem, 114