Századunk, 1838. január-december (1. évfolyam, 1-104. szám)
1838-10-22 / 85. szám
sírjáig kisére — ’s így egyik főrugója az Írónak. Avvagy nem láttatok e már koros és egy vagy másban megállapított érdemű írókat, kik reputatiojok’ egy részét koczkára tevék, olly tárgyakról írván, ollyanokhoz szólván, mikre nem termettek, mikre nem hivattak, miből? merő hiúságból, melly rajtokéról vett. az ifjút siker és megismerés serkentik. Ez a’ kettő neki még elég jutalom, ’s az lenne bizonyosan továbbra is, ha az ifjú ifjú maradna ’s ha a’ szépen megkezdett pályán tovább haladni nem kellene. De az ifjú férfivá lesz ’s a’ pályát folytatni kell, mert kiszt az ösztön, kiszt a’ hiúság, kiszt a növekedett erő’s az ezzel együtt a’ hiúság mellett kifejlett, nemesebb becs-és dies vágy. Igen, de a’ férfinak más, szinte eredeti és hatalmas ösztönei is vannak, ő nőködni is akar, s felébredt becsvágya, melly mint láttuk, nem egyéb mint maga a felmagasult önérzet, kitüntetést óhajt polgártársai közt, szóval a’ férj fi biztos és díszes polgári állást keres ’s e’ végre körültekint. Látja most, hogy ha a’ megkezdett, néha olly mohón és könnyelmüleg megkezdett írói pályán tovább haladni akár, hoszas olvasásra, könyvekre, eszközökre ’s mindenek felett elvonult, szórakozatlan elmélkedésre és életre van szüksége, ’s boldog-e, ha ősi vagyona, öröké, tőkepénze van, melly neki diumát és studiumit biztosíthatja. De kinek, hányadiknak van ez, azok közül is, sőt kiváltképen azok közül, kik már próbáit is adák irói hivatásuknak, tehetségöknek? ’s ime itt vagyunk a’ második bökkenőnél, itt a’ második rostánál, melly az irót a’ nem-írótól különválasztja, amazt fentartja, ezt általereszli. A’ férfi írónak szükségképen számolnia kell ’s azt kérdenie magától: mikép egyeztetheti meg e’ köttőt: tanulni, elmélkedni, írni mindig (mire kedve és tehetsége ’s igy hivatása van), ’s mégis magának és családjának biztos és illendő polgári létet szerezni, megtartani? A’ mikép e’ kérdésre felelhet , a’ szerint haladhat ő a’ tudományos ’s művészeti pályán, a’ szerint lehet vagy nincs egy nemzetnek virágzó ’s életdús literaturája. Ha a’ felelet igy eshetik ki, mint kellene elmélet és igazság szerint mindig kiesni:„hiszen a’ tudomány, az Írás eltart engem, akármelly ágát művelendem is sikerrel a’ tudományoknak 1,4, akkor salva rés est, akkor az iró örömest, nyugodtan veszi kezébe a’ tollat, örömest, nyugodtan veszi fel keblébe a’ második, sokszor leghatalmasb rugót az írásra, t. i. a’ pénzt (kenyeret, hivatalt), melly munkájáért adatik, mert hiszen erre tekinteni, még pedig fő kép tekinteni, maga és övéi iránti legközelebb, legbizonyosb ’s ugyanazért legszentebb kötelessége. Hanem Ochtinay, e’ nagy psychologus, erre ezt mondja: A’ pénz vagy kenyér a’ legkisebb , kinek igaz hivatása van, kinek keblét a’ tudomány’s művészet’ érdeke lelkesíti, kinek igazság és szépség vezércsillagai, ki a’ literaturát ’s nemzetet, tartja szeme előtt, az csak ezekre néz, az, ha úgy esik a koczka, feláldozza magát, nyomorog maga és nyomorogni hagyja családját; és ez az igazi iró és literator, a’ többi mind béres, mind zsoldos. — Én pedig erre ezt felelem: nem igaz; Ochtinay nem ismeri az embert, az életet, a’literaturát. A’ legelső szükségekre, a’ legközelebb, legvilágosb ’s ugyanezért legszentebb kötelességekre kell minden becsületes embernek főleg hallgatni; ’s legyen bizonyos benne D. ar, az emberek’ s igy az irók legnagyobb része arra hallgat is. Tudom én’jól, hogy vannak vagy voltak individuumok, mellyekben olly tulnyomólag sőt kirekesztőleg uralkodó az irói ösztön, hogy mellette minden más ösztön, tehetség és kötelesség elhal ’s elhalványul ;• de ezek írtak volna és írnának, ha soha sem létezne is nemzet, olvasó, literalura, de ilyen individualitással ezer iró közül csak egy bir, de ezek magok sem literalurát nem képezhetnek, sem az irói többségnek, mellyről itt szó vagyon, szabályul és mintául nem szolgálhatnak. Avvagy abból, mivel mint mondalik, egy Newton, egy Schiller, egy Camoens,egy Kazinczy mindent, néha még a’ legelső ’s legerősb ön és mások iránti kötelességeket is feláldozták, következik e, hogy annak,ki ezt nem teszi, nincsen irói hivatása? következik e, hogy a’ biztos és illendő polgári állást irói munkásságunkban nem szabad, nem kell egyik fő rugóul vennünk? vagy hogy a’ ki ezt teszi, eo ipso feláldozza meggyőződését, függetlenségét, ’s többé nem a’tudomány- és igazság-, hanem csupán személyes érdekektől vezettetik? Hiszen az erkölcsi szabályok’ szentsége, az én rövid jegyzésemben világosan kikötve van e’ szókkal: hogy ,,ha az írónak fő rugója nem erkölcsi eszme is (mi épen azért, mivel csak eszme, munkásságunk’ fő rugója psychologice nem is lehet), de írását mindig az erkölcsi eszmék és törvények szabályozzák ; igy például, írjon valaki hiúságból, de írjon jót, legalább ne ártalmast, írjon bár boszuból, de igazat, ne rágalmat, hazadságol ’stb.44 Lehet e ennél világosabban szólani? Avvagy egy e az erkölcsi törvény, melly a’ cselekvést szabályozza, és a’ rugó, melly azt élteti, izgatja, munkáltatja? Vagy nem lesz az Írásra termettek’ többsége iró, ’s igy nem lesz literatúra sem; vagy munkáiból az Írónak biztos polgári állást, azaz pénzt, kenyeret, hivatat kell reményletnie’s igy ennek, t. i. a’ pénznek, ’stb. az ő munkásságára tetemes és főképi hatással bírnia.S most lássuk, vallyon igy van e ez, mint mondom, a’ valóságban, nem csak nálunk , hanem minden nemzeteknél. Miért olly gazdag minden kigondolható ágában az angol, franczia és német literatura? nem azért e főképen, mivel ott minden jó munka bizonyosan elkel ’s íróját pénzzel (azaz kenyérrel, hivatallal) bőven jutalmazza, következőleg annak illő polgári állását megszerzi ’s biztosítja? miért jő ki Parisban évenkint 2— 300 kisebb nagyobb színmű? Hugo, Dumas, Delavigne, Seribe, Vigny ’stb.stb. írnának e annyi ’s olly jól kidolgozott színműveket, ha értők a’ színházigazgatóktól ’s könyvkiadóktól, sajátlag a’publicumtól, annyi ezereket nem várnának, nem kapnának? — de ha igy, mi tagadhatlan, valljon mindezeknél az írásban nem egyik fő rugó e a’ pénz, mint a’polgári biztos állás’ eszköze és képviselője, miután az mind a' munka' mennyiségére mind annak jóságára kétségtelenül befoly ? Valljon Hugo Victor, vagy akármellyik közülük, igazságot, tudományt, meggyőződést áldoz e fel, midőn e’ hasznot munkássága’fő rugójául veszi? Ki a’függetlenebb ’s igazságszeretőbb iró, az, e, kit a’ publicum, vagy kit a’ tudós társaság, vagy már akármelly egyes személy vagy testület fizet, jutalmaz? — Csak ott virágzik a' literatura, csak ott gyarapulhat általa a’ nemzet, hol belőle magából a’ tehetséggel és készültséggel felruházott iró biztos polgári állást reméllhet. — E' szerint, gondolom, jegyzésem’ első két rugója eléggé ki volna mutatva és fejtve. Következik látnunk, mik lehetnek az iró’ további hathatósb rugói? Felelet: mik lehetnének egyebek, mint szenvedélyei,s ezek az írónál szintúgy mint minden halandónál. Kinek hiúsága vagy becsvágya kielégítve ’s polgári állása biztosítva van, mi hatna annak munkásságára ’s cselekvéseire ezek után inkább mint épen szenvedélyei? Az igen szomorú dolog volna, ha szenvedélyeink nem volnának, ’s igen uj, ha azok az irók’ munkásságára előkelőleg nem hatnának. Kiben egyszer hiúság, becs-, dics-, hitpénz-, boszuvágy, tudomány- és honszeretet ’stb.stb. szenvedéllyé magasultak, örökre egyik fő rugója marad saját szenvedélye az ő tetteinek és munkásságának , — akármit mondjon Ochtinay, így például , hogy csak kicsiben és közel maradjak, az athenaeisták kétségkívül boszuból, legalább fő-