Századunk, 1838. január-december (1. évfolyam, 1-104. szám)

1838-10-22 / 85. szám

sírjáig kisére — ’s így egyik fő­­­rugója az Írónak. Avvagy nem láttatok e már koros és egy vagy másban megállapított érdemű írókat, kik reputatiojok’ egy részét koczkára tevék, olly tárgyakról írván, ollyanokhoz szólván, mikre nem termettek, mikre nem hivattak, miből? merő hiúságból, melly rajtokéról vett. a­­z ifjút siker és megismerés serkentik. Ez a’ kettő neki még elég jutalom, ’s az lenne bizonyosan továbbra is, ha az ifjú ifjú maradna ’s ha a’ szépen megkezdett pályán tovább haladni nem kellene. De az ifjú fér­fivá lesz ’s a’ pályát foly­tatni kell, mert kiszt az ösztön, kiszt a’ hiúság, kiszt a növe­kedett erő’s az ezzel együtt a’ hiúság mellett kifejlett, nemesebb becs-és die­s vágy. Igen, de a’ fér­finak más, szinte ere­deti és hatalmas ösztönei is vannak, ő nőködni is akar, s feléb­redt becsvágya, melly mint láttuk, nem egyéb mint maga a felmagasult önérzet, kitüntetést óhajt polgártársai közt, szóval a’ férj fi biztos és díszes polgári állást keres ’s e’ végre körülte­kint. Látja most, hogy ha a’ megkezdett, néha olly mohón és könnyelmüleg megkezdett írói pályán tovább haladni akár, ho­­szas olvasásra, könyvekre, eszközökre ’s mindenek felett el­vonult, szórakozatlan elmélkedésre és életre van szüksége, ’s boldog-e, ha ősi vagyona, öröké, tőkepénze van, melly neki d­iumát és studiumit biztosíthatja. De kinek, hányadiknak van ez, azok közül is, sőt kiváltképen azok közül, kik már pró­báit is adák irói hivatásuknak, tehetségöknek? ’s ime itt va­gyunk a’ második bökkenőnél, itt a’­ második rostánál, melly az irót a’ nem-írótól különválasztja, amazt fentartja, ezt ál­­talereszli. A’ fér­fi írónak szükségképen számolnia kell ’s azt kérdenie magától: mikép egyeztetheti meg e’ köttőt: tanulni, elmélkedni, írni mindig (mire kedve és tehetsége ’s igy hiva­tása van), ’s mégis magának és családjának biztos és illendő polgári lé­tet szerezni, megtartani? A’ mikép e’ kérdésre felel­het , a’ szerint haladhat ő a’ tudományos ’s művészeti pályán, a’ szerint lehet vagy nincs egy nemzetnek virágzó ’s életdús lite­­raturája. Ha a’ felelet igy eshetik ki, mint kellene elmélet és igazság szerint mindig kiesni:­­„hiszen a’ tudomány, az Írás eltart engem, akárm­elly ágát művelendem is sikerrel a’ tu­dományoknak 1,4, akkor salva rés est, akkor az iró örömest, nyugodtan veszi kezébe a’ tollat, örömest, nyugodtan veszi fel keblébe a’ második, sokszor leghatalmasb rugót az írás­ra, t. i. a’ pénzt (kenyeret, hivatalt), melly munkájáért adatik, mert hiszen erre tekinteni, még pedig fő kép te­kinteni, maga és övéi iránti legközelebb, legbizonyosb ’s ugyan­azért legszentebb kötelessége. Hanem Ochtinay, e’ nagy psy­­chologus, erre ezt mondja: A’ pénz vagy kenyér a’ legkisebb , kinek igaz hivatása van, kinek keblét a’ tudomány’­­s művészet’ érdeke lelkesíti, kinek igazság és szépség vezércsillagai, ki a’ literaturát ’s nemzetet, tartja szeme előtt, az csak ezekre néz, az, ha úgy esik a­ koczka, feláldozza magát, nyomorog maga és nyomorogni hagyja családját; és ez az igazi iró és literator, a’ többi mind béres, mind zsoldos. — Én pedig erre ezt felelem: nem igaz; Ochtinay nem ismeri az embert, az életet, a’literatu­­rát. A’ legelső szükségekre, a’ legközelebb, legvilágosb ’s ugyan­ezért legszentebb kötelességekre kell minden becsületes ember­nek főleg hallgatni; ’s legyen bizony­os benne D. ar, az emberek’ s igy az irók legnagyobb része arra hallgat is. Tudom én’jól, hogy vannak vagy voltak individuumok, mellyekben olly tul­­nyomólag sőt kirekesztőleg uralkodó az irói ösztön, hogy mellette minden más ösztön, tehetség és kötelesség elhal ’s elhalványul ;• de ezek írtak volna és írnának, ha soha sem létezne is nemzet, olvasó, literal­ura, de ilyen individualitással ezer iró közül csak egy bir, de ezek magok sem literalurát nem képezhetnek, sem­ az irói többségnek, mellyről itt szó vagyon, szabályul és mintául nem szolgálhatnak. Avvagy abból, mivel mint mondalik, egy New­ton, egy Schiller, egy Camoens,egy Kazinczy mindent, néha még a’ legelső ’s legerősb ön­ és mások iránti kötelességeket is felál­dozták, következik e, hogy annak,ki ezt nem teszi, nincsen irói hivatása? következik e, hogy a’ biztos és illendő polgári állást irói munkásságunkban nem szabad, nem kell egyik fő rugóul vennünk? vagy hogy a’ ki ezt teszi, eo ipso feláldozza meg­győződését, függetlenségét, ’s többé nem a’tudomány- és igaz­ság-, hanem csupán személyes érdekektől vezettetik? Hiszen az erkölcsi szabályok’ szentsége, az én rövid jegyzésemben vi­lágosan kikötve van e’ szókkal: hogy ,,ha az írónak f­ő rugója nem erkölcsi eszme is (mi épen azért, mivel csak eszme, munkásságunk’ fő rugója psychologice nem is lehet), de írását mindig az erkölcsi eszmék és törvények szabályozzák ; igy pél­dául, írjon valaki hiúságból, de írjon jót, legalább ne ártal­mast, írjon bár boszuból, de igazat, ne rágalmat, hazadsá­­gol ’stb.44 Lehet e ennél világosabban szólani? Avvagy egy e az erkölcsi törvény, melly a’ cselekvést szabályozza, és a’ rugó, melly azt élteti, izgatja, munkáltatja? Vagy nem lesz az Írásra termettek’ t­ö­b­b­s­é­g­e iró, ’s igy nem lesz literatúra sem; vagy munkáiból az Írónak biztos polgári állást, azaz pénzt, kenyeret, hivatat kell reményl­etnie’s igy ennek, t. i. a’ pénznek, ’stb. az ő munkásságára tetemes és főképi hatással bírnia.­­S most lássuk, vallyon igy van e ez, mint mondom, a’ valóságban, nem csak nálunk , hanem minden nemzeteknél. Miért olly gazdag minden kigondolható ágában az angol, franczia és német lite­­ratura? nem azért e főképen, mivel ott minden jó munka bizonyosan elkel ’s íróját pénzzel (azaz kenyérrel, hivatallal) bőven jutalmazza, következőleg annak illő polgári állását meg­szerzi ’s biztosítja? miért jő ki Parisban é­v­e­n­k­i­n­t 2— 300 kisebb nagyobb színmű? Hugo, Dumas, Delavigne, Seribe, Vigny ’stb.­­stb. írnának e annyi ’s olly jól kidolgozott színműveket, ha értők a’ színházigazgatóktól ’s könyvkiadóktól, sajátlag a’­­publicumtól, annyi ezereket nem várnának, nem kapnának? — de ha igy, mi tagadhatlan, valljon mindezeknél az írásban nem egyik fő rugó e a’ pénz, mint a’polgári biztos állás’ eszköze és képviselője, miután az mind a' munka' mennyiségére mind annak jóságára kétségtelenül befoly ? Valljon Hugo Victor, vagy akármellyik közülük, igazságot, tudományt, meggyőződést ál­doz e fel, midőn e’ hasznot munkássága’fő rugójául veszi? Ki a’függetlenebb ’s igazságszeretőbb iró, az, e, kit a’ publicum, vagy kit a’ tudós társaság, vagy már akármelly egyes személy vagy testület fizet, jutalmaz? — Csak ott virágzik a' literatura, csak ott gyarapulhat általa a’ nemzet, hol belőle magából a’ tehetséggel és készültséggel felruházott iró biztos polgári állást reméllhet. — E' szerint, gondolom, jegyzésem’ első két rugója eléggé ki volna mutatva és fejtve. Következik látnunk, mik lehetnek az iró’ további hathatósb rugói? Felelet: mik le­hetnének egyebek, mint szenvedélyei,­­s ezek az írónál szintúgy mint minden halandónál. Kinek hiúsága vagy becsvágya kielégítve ’s polgári állása biztosítva van, mi hatna annak mun­kásságára ’s cselekvéseire ezek után inkább mint épen szenvedé­lyei? Az igen szomorú dolog volna, ha szenvedélyeink nem volnának, ’s igen uj, ha azok az irók’ munkásságára előkelő­­leg nem hatnának. Kiben egyszer hiúság, becs-, dics-, hit­­pénz-, boszuvágy, tudomány- és honszeretet ’stb.­­stb. szen­vedéllyé magasultak, örökre egyik fő rugója marad sa­ját szenvedély­e az ő tetteinek és munkásságának , — akármit mondjon Ochtinay, így például , hogy csak kicsiben és közel maradjak, az athenaeisták kétségkívül boszuból, legalább fő-

Next