Századunk, 1839. január-december (2. évfolyam, 1-104. szám)
1839-05-30 / 43. szám
341 342 ha a’ részt bántja valaki, akkor az egész is szenved. És épen most bántani mikor minden honi lakost magyarrá akarnánk változtatni, legyen az oláh, tót, rusznyák, sváb, rácz, görög, örmény, olasz, franczia, horvát, ujmagyar (értem a’ czigányokat, nem az ujszó-gyártókat), melly népek’ keverékéből áll hazánk, ’s kiket tehát sértegetni valóban tulság. Népet egy nagy ember sem hódított meg avval, hogy bűneit szemére térítette ; hanem ha teljes erejét oda fordította, hogy bölcs intézetek által a’ jó útra vezesse, továbbá jó példaadással, nem pedig kigúnyolás és kisebbítés által. Népet bírálni, megítélni egyes embernek igen nagy munka, és ha a’ legjobb utazók’ írásait nézzük is, ritka, de talán egy sincs hiba nélkül; itt azonban idegeneket értek, mert a’ külföldi iró a maga honját bizonyosan nem fogja gyalázni, és azon bűnöket legalább nem mázolja egy részére a’ nemzetnek, mellyeket az egészben nagyítóüveg nélkül is feltalál. Én sem költő, sem hivatalvadász, sem frász nem vagyok, hanem mint oláh, de magyar nemes, e’ nép’ ügyében, előre is engedelmet kérve az olvasó közönségtől, egykét sorral alkalmatlankodom. Hogy sok oláh szeret ott keresni, hova nem tett, fájdalom , alig tagadhatni; de ezt más részében szeretett honomnak szinte fájdalmasan tapasztaltam, nevezetesen heten, hol általmenő jószágomból több ízben számos darabot eloroztak, mégpedig tudomásom szerint módosabb gazdák. Mi a’ vallástalanságot illeti, ezt más felekezetűek között is szinte feltalálni, és hogy az oláh néha a’ korcsmából nem ereszti haza szárazán a’ papját, ez még hagyján; de én szemmel látott tanúja voltam Kéten, midőn a’ vallástalanok és valláscsufolók papjokat az egyházi szónokszékből leüzték és botokkal (!!) az*egyházból ki .... ez már sok is ügye ?! illyest a’ dragoméri oláhok sem tesznek. Hogy továbbá babonás az oláh, igaz; de ettől talán más sem ment egészen. Ugyanis a * város’ egyik volt electusa, seniora és népszószólója nem egyszer jósoltatott magának czigány némberrel; számtalanszor álmodott a’ város’ terhes dolgairól, és ugyanazon álmait fejtegette a’ gyűlésekben; a’ keresztutakat pénzkeresés végett éjjel összeáskálta; az elorozott jószág’ kitapogatása’ tekintetéből rostát forgatott, czínt, ónt, forrón, vízbe öntött ’stb., ez pedig nem volt ám oláh! — Ugyanott néhány évtizeddel ezelőtt, egy elöljáró’ házánál tartott némber valami jósló czigány némberrel magát megnyirette, hogy ez által a’ pártából kielviczkélhessen, pedig ez sem volt oláh. — Mi a’ részegséget illeti, azt a’ ki utat, mint én, máshol is feltalálja, és az oláhok között csak ott mindennapi, hol Izsák vagy Mózes a’ csaplár; de hol nem ők a’ haszonbérlők, ott kevesebb az undok részeg. A’ némbeli hibákról igen sokat lehetne szólanom, ha a’ szeraérmetesség megengedné; annyit legalább mondhatok, hogy még bizonyos intézeteket az oláh nem ismer. Mi és mennyi haszna lehet a’ földesúrnak oláh jobbágyiban, minthogy a’ characterfestő ur nem tudja, én sem tudom; de annyit mégis megvall a’ festő, hogy fizet és kötelességit teljesíti az oláh, ez tehát ismét elég, hanem itt még azt jegyzem meg, hogy azon általában szegény és rest népek között mehet az utas kövezett utakon, ámbár néhol 8 sőt 10 mértfüldnyiről is szekéren kell a kavicsot hordani; ellenben a’ tehetős és nem oláh gazdák’ lakhelyén, hol szinte 8 mértföldnyiröl lehetne kavicsot szállítani, elég, ha egy szőlőközt gyéren agyaggal meghordanak, ’s azt 10 esztendő alatt sem igazítják ki, úgy hogy ősszel, tavasszal kénytelen az utas , a’ töltött utat kikerülve, homokos, azaz csinálatlan utat keresni, ha haladni akar. Hogy az oláh nemes büszke, az igen természetes, minthogy az elpusztult hannusok’ egy része nála talált menedéket, és most mint magyar nemesnek duzzad kebele! — He már az , hogy tisztujitáskor nem egy férfi’ sorsa ezen vadnép’ ordításától függ, mégis nem csak kemény, hanem igazságtalan és részrehajló állítás. Ila az mind vadnép volna, barátom, a’ hol tisztujitáskor ordítanak! — Annyi bizonyos, ho°y nem mindenütt oláhul ordítanak, hanem tótul, ráczul, magyarul pedig legtöbb helyt; ez magyar szokás, és minthogy a’ mármarosi oláh is élhet e’ joggal, tehát biz az csak ordít, ha mindjárt nem tetszik is minden férfinak, kinek sorsa attól fü«-e relé«* fájdalom, ha ollyan férfiak vágynak tisztségre, miilyeneket characterfestő ért. — Mi végre a’ nevelést illeti, az oláh ebben a’ részben még nagyon hátra van; kevés az oskola, az is igaz; de ha sok helyen szigorúan megtekintenék az oskolákat és az azokban be- és kijáró nevendékeket, úgy talán még arra is fakadna a’ megszomorodott atya, hogy jobb lenne talán, ha az sem volna; ugyanis, én több ízben Pestre utazván, sok magyar városon keresztülmentemben tapasztaltam, hogy a’ kisebb oskolabeliek olly lármával jőnek és mennek, hogy sok ízben tűzi szerencsétlenséget gondoltam a’ zaj’okának lenni; azonban látván, hogy veszekedés, kővel hajigálás, sárral bemázolás, üstökrángatás okozá mindezeket, fájdalommal vettem észre, hogy ezek oskolás gyermekek; sőt láttam pesti utamban egy lyceumban fustélyokkal, korbács, pipa, dohány zacskóval, menni a’böltselkedő- és jogtanulókat; nem lehet csodálni, hogy sorspontos lovaim megijedtek a’ sok botos deákoktól, magam pedig első tekintettel csapszéknek gondoltam a’ Minerva' templomát. — Hanem elég legyen ez eddig; ne kisebbítsük egymást*), mindnyájan egy anyának gyermekei, az egy hazának édes fiai vagyunk; ne erőltessük a' dolgot; az soha sem volt jó és nem is lesz. Volt olylyan idő a’ múlt század’ végén, midőn mindnyájunknak másokká kellett volna lennünk, és mi mégis magyarok maradtunk; most már, hála Istennek, e’ részről nem volna semmi bajunk, hanemha magunk szerzünk azt magunknak. Ne legyünk tiredelmetlenek más nemzetbeliek iránt, annál kevesebbé saját honunk’ fiai iránt; legyen közöttünk az a’ testvéri szeretet és barátság, mellyet hazánk evédjeiben látunk, ezektől tanuljuk egymást tűrni és szeretni. Csak nézzünk egy huszárezredet, hányféle nemzetből áll, és mégis magyar huszároknak nevezi őket, úgy hiszem, a characterfestő is, pedig vagynak ezek között oláhok is stb. Jobb, ha az ember hivatalos kötelessége után, melly elég súlyos, sőt néha mázsás terhekkel is jár, lát és arra szorítkozik, mint hogy más nyelvű hontársait gyalázza. — írtam Hragoméren, május lsején 1839. Trimnáczy, Cabrera. Ámbár a’ spanyol liberális lapok Cabrerát dühösen megtámadják, tigrisnek, vérszomjas szörnyetegnek ’s Isten tudja még minek szidalmazzák: mindazáltal nem kevesbbé igaz, hogy Cabreranak gyermeki, gyengéd s érzékeny szive van, s bármilly ellenkezőnek láttatják is e’ férfiú egyes tettei 's nyilványos éltének némelly bánásmódja ítéletemet, de környezői 's azon személyek, kiket ő különös bizodalmára méltat, a’ mondottak'igazságát igenis jól tudják hasznukra fordítani. Nevezetesen Cabrera a’ háladatosság' érzetének minden saját érdekeit ’s néha a’ köz érdekeket is feláldozza. A’ háladatosság tagadhatatlanul egyike legfőbb erényeinek; innen érthető, hogy kivált két rendbeli személyek , többnyire a’ legalsóbb körből, rajta határtalanul látszanak uralkodni: első bajtársai, kik őt környezők, midőn még fegyvere pásztorból vala és lakása hegyi barlangok; ugyszinte meghitt kémei, kiket mindenről, mit az ellenség tesz vagy szándékol, tüsíini értesítik.• A’ sxerk *) Jókor már !