Századunk, 1839. január-december (2. évfolyam, 1-104. szám)

1839-09-19 / 75. szám

menyi fém, h­og­y kapok tudósítást, 's midőn junius’ 20ig még­ meg nem érkezett, kénytelen voltam utamat tovább folytatni. Zom­­boron tudosíttattam, hogy az újvidéki útban egy postahivatalnál több nevezetes feronz­­áresek ’s penátesek volnának, mellyek még akkor ásattak ki, midőn t­ uraságod’ b. e. atyja a’ Ferencz-csator­­nát ásatta ; de megtudván , hogy a' postamester ur t. uraságodnak unokaöccse, minden reményem elmúlt, belőlök valamit kaphatni. Csakugyan egy bronz táblát fedeztem föl Bács vármegyében, melly ugyanazon alkalommal jött világosságra és olly szép egy mű, hogy Phidias’ vagy Praxiteles’ idejéből valónak kénytelen állitni a hozzáértő. — Ritka pénzek’ szerzésében ezen utáni­ban nem voltam szerencsétlen , ’s ideje is már, hogy olly pénzek­kel tudjak előállani, mellyek t. uraságod’ világszerte ismeretes vagy gyűjteményéből hibáznak. Több mázsa pénz megfordult ca­­binetemben néhány év alatt, és zsákokkal méltóztatott t. uraságod átvenni tőlem, ’s annyi ezernyi ezerek közt, melly legalább nu­merusára roppant gyűjteményében meg ne lett volna, nem találta­tott; hanem most­ most­ tudom akarná t. uraságod olvasni, hogy a’ numismatica’ országában micsoda tüneményekkel dicsekszem; íme tehát néhány: Constantius Caesar­ simpla aranya és medail­­lonja, melly négy aranyat nyom; D. Anthemius nob. Caes. Tib. Const. és Joh. Zimisc. mind aranyban; Const. Tirannus’ tallér­­nagyságú medaillonja , Barbia Orbiana, Lívia, Messalina, Ploti­­na, Antinous, Hidia, Clara, Diudumenianus, Jord. Afr. Emilia­­nus, Magnia Urbica, Pivo Romulo Urbis Conservatori ’stb. Re­mény­em, szépen hangzanak ezek. Zagoriában kaphattam volna egy Regilianust is jól conserválva; de mivel t. ns. Komárom vár­megye’ főbírája t.­­Sárközy úrtól tudom, hogy a’ tisztelt ur adott a’ t. táblabiró urnak, azért meg nem vettem, különben is három­száz frank volt utolsó ára. A’ régi Petavium valamint hajdan úgy ma is igen szép vá­ros; tornyaiban ’s templomaiban sok inscriptiós kő van berakva; a’ felső piaczon áll még egy pompás pogány oltár, közel 3 öl ma­gasságú, egy darab kőből. A’ szomorú emlékezetű vas száza­dokban annyira lealacsony­ították a’ tisztes régiségnek eme’ szent­ségét, hogy pelengérnek használták, é s a’ pór ma is Pranyer­­nek nevezi; ’s mivel a’ résznak is néha jó következése van, ez volt oka, hogy a’ tudatlanság le nem döntette. Ezen körülbelől levő tartományokban a’ gyermekek is tudják, hogy a’ régi váro­sokat Atilla romboltatta össze. Petavium térdet fejet fogott haj­tani a’ győzedelmesnek, mert — a’ régi traditio szerint is — nem bántotta; ide mutatnak épségben megmaradt szép statuái is. A’ meny­nyire kivehettem, Septimius Severus Perticax’ tiszteletére készült az említett oltár, és igy több mint 1600 év óta áll. Ama’ nyomorult századokban vandal módra ocsmány lyukakat vágtak e’ szép mű­be, mellyekbe kemény vas pántokat öntöttek be ólommal, az em­beri szokott gyarlóságból magokról megfelejtkezett mindkét nem­béli szerencsétlenek’ kifeszítésére, ’s a’ vizsgálódó utazónak mu­tatja e’ nagy kő-krónika szomorúságára, hogy a’ sötét századok­ban csak ezen egy városban is mennyi boldogtalan anyának s rokonnak kellett e’ téren a’ kétségbeeséssel küzdeni, midőn a’ kemény gránitba ujjnyi mélységre bemetszett több sor betűket a’ különben is már elég sajnálkozásra méltók vállaikkal ’s házaikkal úgy elkoptatták, hogy csak ott lehet még néhány betűt észreven­ni , a’ hová a’ szerencsétlenek testökkel nem érhettek, így az an­­tiquarius kézzel tapinthatólag tudja sok ezer tárgyból a’ régibb századok’ rettentőségeit, ’s örvend, hogy a’ sors nem akkor en­­g­edte élni, hogy olly borzasztó tetteket láthasson. Emlékük is menjen már örök feledékenységbe! E°­y Povoda nevű nyugalmazott szelíd lelkű tisztelendő itt az antiquarius, ki sok szép maradványt megment az elpusztulástól. Kaptam a’jó öregtől egy 1330beli oklevelet és egy pár tesserát. A’ polgármester is a’ legnagyobb készséggel közlötte velem a’ város­háznál levő ritkaságokat. Nevezetes itt egy régi kép, mellyen Pet­­tau a 11. századból látszik lefestve, ’s mellyen láthatni, mikép a’ csehek győznek s a magyarok hátrálnak. Könyveim nem lévén ve­lem, eszembe nem jut, hogy ekkor, t. i. Péter’, Samu’, András”stb. idejében , a’ magyarok Simában hadakoztak volna; különben az akkori magyar öltözet megeggyez azon formával, minőt az augs­­burgi kereszteken látunk, melly keresztek onnan veszik eredetö­­ket, midőn a’ Lechi folyónál Lél és Bulesu is odavesztek. Van Pettauban egy zsibárus is, kinek sok ritkasággal kell bírni. T. Rupp urat ismeri, ki ezelőtt öt évvel itt volt nála, de nyilván csak annyit kaphatott tőle mint magam. Ennek három nagy padlá­sa és néhány eresze teli van mindenféle licitátiókon megvett tár­gyakkal. Az öreg tisztelendő Povoda urnák sok kérésére már 25 esz­tendeje mindig ígéri, hogy padlásán lévő egy inscriptiós római követ megenged lerajzoltatni, hanem még azóta soha sem volt ideje. Az ember felette barátságos; bementünk belső szobáiba; némelly jó festéseket mutatott; kértem, hogy egyebeket is mutasson, ha­nem ő bort és savanyu vizet hozatván elő, avval kívánta lelki szomjúságomat oltani; minden kérésem hasztalan volt, ha mond­tam neki: „Édes jó emberem, én sokáig nem maradhatok, men­nem kell Radkersburgba ez volt szava: ,,Ha elmegyen, majd ismét visszajő még az úr; mert az én magazinumaim úgy teli vágynak könyvekkel, edényekkel, üvegekkel ’stb., hogy macská­kat sem tarthatok, mind odaszorulnak ’s odavesznek; hónapok kénének, mig valamit fölkereshetnek; majd egyszer licitátiót hirdetek; a’ bécsi antiquariusoknak is megígértem, ’s akkor jő­jön el az ur is.“ Hiába állítám, hogy ha nem tudják mije van, senki sem jó, ’s egynéhány aranyat markába s nyomván, kértem, engedje bár a’ régi okleveleket átnéznem; az aranyakat vissza­adta, ’s végre egy magazinba vitt, de nem hogy valamit eladjon, hanem hogy előlem ki nem térhetvén, megmutassa, hogy ott va­lamit fölkeresni sok idő kívántatik. Itt ezer meg ezer könyvek vol­tak féligmeddig elrothadva ’s rajtok Verslagok; egy láda tizen­öt vagy húsz esztendős fris tojásokkal; azok mellett egy hombár toll, roppant chinai vasak belé hányva; egy régi pohárszék, har­­sonló velenczei üvegekkel megtömve; vas ágyúk ’s a’ vár’ falai­ból kiszedett vastag kulcsvasak, mellyek miatt lépni sem volt bá­­torságos. Magyar bundákat, kalpagokat, macska-, kutya-és ró­kabőröket is nagy mennyiségben vettem itt észre a’ molytól csak­nem egészen megemésztve. Egy katulyát fel akartam nyitni, gon­dolván, hogy régi pénzekre találok benne. Kért az Istenre, hagy­jak békét, mivel abban 53 esztendős uj kalapja van, mellyet csak ünnepnapokon tesz föl, ’s abban esküdt meg kedves feleségével. Ekkor siettetett, hogy menjünk le, mivel szörnyű sietős dolga van. Egy darab papirost nagynehezen ezen zsugoritól kicsikartam, mellyet 1476 ban Albrecht herczeg irt Cilley Herman grófnak, ’s melly igy kezdődik az akkori dialectus szerint: „Wir Albrecht von Gots gnaden herzog ze Ostreich ze Steyer ze Kharnten und ze Crain, Grauf ze Tyrol empfielen dem edlen unsers getrain lieben Graif Herman von Zylly unser gnad und alles guts.“ A végén: „geben ze Wien am fünztag nach dem heilige Kreuzestag ze Herbst. Anno­ut supra.“ Kivül: „Freyheit wegen der schädlich leuth.“ Innen Freudenauba igyekszem herczeg Rosenbergnek szép gyűjteményének megtekintésére,­­s ha itt és Gratzben valami szép m­agyar régiségeket fedezhetnek fel, azokkal visszatérendek Ma­gyarországba.

Next