Századunk, 1841. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)

1841-02-25 / 16. szám

125 igy, hogy hite’ ágazatait taníthassa, az isteni szolgálatot elrendelje, ’s lelki javait csak a’ híveknek osztogathassa, az egyház’ hatalmát ta­­gadhatlanúl illeti. Ezen jogokat hazánk’ törvényei még a’ hazánkban csak tűrt vallásra nézve is megengedik, Európának minden nemzetei vagy bírják vagy a’ hit’ szent szabadsága’ nevében jogszerüleg kö­vetelik. Fő taglalási kérdéseknek tartjuk tehát: ellenkezik e az ismert főpásztori rendeletek’ tartalma hazánk’ törvényeivel ’s összeütközik e a’ polgári társaság’ czéljával? Az állíttatik, hogy az 1790-i 26. tör­­vényczikkely 15.§-a azon rendelete: „ne matrimoniis mixtis impedi­menta ponantur“ van sértve a’ főpásztori levelek által; és az érdek­lett törvény’azon szavainál fogvást: „mixta matrimonia semper coram parocio catholico ineunda“ egyszersmind az követeltetik, hogy a’ vegyes házasságok összeköttetésének ugyanazon szertartásokkal kell végbemenni, a’ minek az említett törvény’ alkotása óta legközelebb időkig léteztek. Általában két rendbeli akadály képzelhető: külső és belső , azaz erkölcsi; hogy az áldás’ megtagadása nem külső erőszak, ez bizonyítást nem kiván ; de erkölcsinek sem tekinthető, mert azok, a’ kikre nézve illynemű akadályul szolgálhatna: a’ férfi, a’ nő, ezeknek szülői, vagy gyámjai. A’ férfi evangelica vallást követve, vallása’ fo­galmánál fogva a’ catholicus plébánosnak nem áldását, hanem csak jelenlétét, és ezt is egyedül annyiból kívánja és kívánhatja méltányo­san, hogy házassága minden polgári következéssel bírjon, ’s leginkább neje’ és gyermekei’ érdekénél fogva egyházilag is teljes erejűnek ismer­tessék, ’s miután a’ catholicus plébánosoknak egyszerű és áldásnélküli közbejötével kötött házasságok is a’ fenebb említett tulajdonokkal bír­nak, a’férfira nézve az áldás’ megtagadása nem akadály. Továbbá nem akadály a’ catholica nőre és ennek szülőire vagy gyámjaira nézve is; mert azon nő, a’ ki szerelmének hevétől vagy más érdekektől elfo­gulva képes abban egykedvű­leg megegyezni, hogy szerelme’ zálogai, gyermekei, vagy ezeknek csak egy része is, más vallásban neveltesse­nek , mint a­­mellyet ő jónak, legjobbnak tart, vagy legalább ollyan­­nak tartani kellene, ha reá nézve ez nem akadály, bizonyára a’ papi áldás’ megtagadása sem fog akadályul szolgálni, vallásos és erkölcsi erőszakról lévén szó; ha az áldás’ megtagadása a’ nőre nézve nem akadály, a’ cath. szülőkre vagy gyámokra nézve, a’ kiknél szinte a’ vallásnak magának nagyobb tekintetének kellene lenni, mint az áldás, ennek megtagadása sem leszen akadály. És igy azt hisszük, hogy a’ gyermekeknek kiadott catholica hitben neveltetésük’ biztosítása nélkül kötendő vegyes házasságoktól az áldás’ megtagadása iránt püspöki körlevelek az 1790-dik évi 26 törvényczikkely 15. §. azon részé­vel, melly a’ vegyes házasságok ellen akadálytételeket tilalmaz, nem ellenkezik; hogy pedig az említett törvényczikkely és §. azon szavai­val , mellyek a’ vegyes házasságokat a’ katholicus plébános előtt köt­tetni rendelik, a’ kérdéses körlevelek nem ellenkeznek, ezeknek tar­talmából világos. De alaptanul állíttatik továbbá az is, hogy a’ vegyes házasságokra nézve ugyanazon szertartással kellett volna élni a’ ma­gyar catholica anyaszentegyháznak, mellyel az 1790dik évi törvény­czikkely alkotása idejétől legközelebbi időkig élt. Mert ha elmellőznők is, hogy a’ római-catholica egyház, jelesül a’ házasságok’ összekötése, alkalmával használt szertartásait a’ nélkül, hogy e’ részben a’ polgári hatalom’ beavatkozásának legkisebb nyoma is volna, az idő’ és körülmények’ kivonataihoz módosította, a’ római­­catholica egyháznak a’ vallásos szertartásra nézve fenálló hatalmát hazai törvényeink, jelesül pedig az 1453: 18, 1550: 16. nem csak hogy megismerték, hanem ezekre nézve mind számtalan törvényeink, mind a’ szakadatlan szokás a világi beavatkozástól biztosították is. Annyi azonban bizonyos, hogy midőn az 1790-dik évi 26. törvény­czikkely az evangelicus vallást követőket vallásbeli dolgaikra nézve egyedül az egyházi elöljáróiktól a’ világi hatalom’ kizárásával jelenti ki függőknek, ugyanakkor a’ római cath. egyháznak soha kérdésbe nem hozott ebbeli függetlenségét a’ viszonyosság’ szent szabályainál fogva is eltörülni nem kívánhatta, és el nem törülte. Hozzájárul ezek­hez , hogy a’ lelkiismeret’, a’ meggyőződés’ és vallás’ tárgya elidősü­­lést nem ismer; és így ha a’ szertartásokra nézve egyes tartományok­ban eltérések történtek volna is, ezeket a’ cath. anyaszentegyház’ egy­sége’ tekintetéből is ennek szabályaihoz visszavezérelni nem csak nem tilos, hanem kötelesség is. Emelkedik azonban egy hatalmas szózat, ha nem is lealacsonyí­tani és a’ gyülölség magvát elhinteni törekedő szándékból, de ezeket mégis könnyen eszközölhető hibás felfogásból; tetszést sokaknál, el­­h­itetést némellyeknél von maga után ezen szózat, és ez igy hangzik: „megtagadni az áldást, megtagadni a’ jó kívánást, a’ keresztény vallás’ szelíd tanításaival meg nem egyez.“ Hisszük mi is, hogy isteni tanítónk ellenségeinket is szeretni parancsolván, a’ jó kívánást senkitől meg tagadni nem lehet, nem szabad, azonban, ha a’ kérdéses papi áldás’ megtagadásának valódi fogalmát ennek czélzatából taglaljuk, ha mél­tányosak akarunk lenni, kényszerittetünk elismerni, hogy ez mást nem jelent, nem jelenthet, mint hogy a’ cath. nőnek azon cselekvése, hogy gyermekeit vagy ezeknek egy részét más mint a’ katholika val­lásban nevelni szándékozik, egyházilag helyben nem hagyatik; és hogy az említett megtagadás nem a’ vegyes házasságokat, hanem ezen cselekvést, és ezt is nem polgárilag hanem egyházilag érdekli, abból világlik ki, mert azon vegyes házasságban, a’ hol a’ férj catholicus és igy a’ gyermekeknek cath. vallásban neveltetésük tör­vény által, vagy ott, hol a’ férj evangelica vallást követ, téritvény által biztosíttatok, áldás meg nem tagadtatik; hogy pedig az áldás’ megtagadása csupán egyházi, nem pedig polgári helybennemhagyást foglal magában, az az áldás’ természetéből és a’ törvény’ rendelete szerint a’ vegyes házasságok’ kötésekor a’ catholicus papnak jelenlé­téből kétségtelen. És igy a’ hazánkban biztosított vallásos szabadság tiszta értelménél fogva még akkor is, ha polgárilag a’ törvényhozó testnek a’ több vallásos felekezetek közti kölcsönös egyetértés’ és megnyugvás’ tekintetéből e’ jelen állapotban némi változást tenni szük­ségesnek látszatnék is, annyit mégis teljes biztossággal merünk állítani, hogy a­ katholicus papot arra jogszerűleg kényszeríteni nem lehet, emberileg nem szabad, hogy lelkiismerete és vallásos tanításai elle­nére egyházilag jelentse ki helybenhagyását olly cselekvésre nézve is, melly által a’ catholica nő gyermekeit más vallásban neveli, és igy arra, hogy a’ vallásbeli eltérést áldása megadásával helybenhagyja; igy ezekből világos, hogy az áldás’ megtagadása a’ valódi fenéiintett szempontból véve, a’ szeretetlenség’bélyegét nem csak meg nem ér­demli, hanem mindenki által még más valamennyi kérdésekben is, ha­csak hideg egykedvűség vagy vétkes kétszínűség vádját megérdemleni nem kívánja, azon cselekvéssel, hogy meggyőződése elleni dolgokat nem helyesel, követendő. Hátra van még azon kérdésnek megfejtése: valljon a’ kérdéses főpásztori levelek a’ polgári társaság’ czélzataival ellenkeznek e? A’ polgári hatalom a’ házasságokra nézve méltán megkívánhatja, hogy ezeknek a’ gyermekek’ jobb nevelése’, a’ társas élet’ szorosabb össze­­kapcsoltatása’ és általában az erkölcsiség’ előmozdítása’ tekintetéből akadályok ne tétessenek, a’ fenebbiek azonban minden kétségen túl tevén azt, hogy az említett főpásztori levelek által a’ házasságok aka­dályt nem szenvednek, azon meggyőződéstől vezéreltetünk, hogy ezek a’ polgári társaság’ czélzataival sem ellenkeznek. Ezekkel tehát nem ellenkezvén, nem törvényeinkkel, és nem foglalván magokban a’ szeretetlenségnek általunk is kárhoztatott bűn­tettét, sőt a’ vallás illy szertartásokra nézve törvényeink által is bizto­sított egyházi hatalomból folyván ki, nincs természetesebb, minthogy az érdeklett vármegyék által követelt, de sehol be nem bizonyított törvénysértést nem látván, már most helyteleneknek nyilatkoztatjuk ki az 1647: 14. és Ulászló VI. decretuma’ 8dik czikkelyére történt hi­vatkozást és ezen törvényekben alapult fenyítéknek követelését. Meg fogja azonban cs. kir. Felséged engedni, hogy ezen törvé­nyekre is nézeteinket bővebben kifejtsük. Az 1647. évi 14-dik törv. czikkelyben kijelölt 600 frt. bünte­téssel az áldást megtagadó egyházi személyek, ha mindjárt ezen tet­tük által a’ vallásról szóló törvényeket sértették volna is, hogy nem fenyittethetnek, az magának azon törvény czikkelynek tartalmából, melly a’ templomoknak, iskoláknak és papházaknak erőszakos elrab­lásairól és azon időben a’ vallás’ tárgyában már fenálló törvények’ megszegőiről rendelkezik, eléggé világos; de akármit rendelt volna is azon törvényczikkely, miután a’ vallás tárgyában később 1790ik év­ben alkotott 26dik törv. czikk, noha többféle vallásbeli kicsapongáso­kat említ, az érdeklett 1647dik évi törvényben kijelölt büntetést még­is a’ 12dik szakaszban nyilván foglalt és egyedül csak a’ templomok’, iskola- és papházak’ erőszakos elfoglalóira szorítja, nyilván­os, hogy ezt a’ törvényhozás’ útján kívül tovább terjeszteni senkinek hatalmában nem áll. De egyébiránt is, miután az 1790dik évi 26 ik törv. czikkely 3dik §-ában azon evangélikus vallású könyvvizsgálókat, kik a’ vallá­sos tárgyú könyvekben a’ catholica hit ellen rágalmakat kinyomni en­gednek, csak felelettel köteleseknek állítaná, és igy noha rö­ok is mindenki elismerni kényszerittetnék, hogy az ország’ vallása’ rendelé­seit megsértették, mégis erőtetett magyarázat nélkül az 1647ik 14- 126

Next