Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1842-05-26 / 41. szám
dégszeretetreből vont erősségre, adatokból tudjuk, hogy hajdanra a gyűlésekre megjelenő országnagyok és követek igen kis szállással megelégedtek, az 1790-ki országgyűlési névkönyvből látható , hogy Blumenthal külvárosban, mellynek utczáit csak falusi kunyhó-forma házak diszesítik, még a magas aristocratia több tagjai is szállásoltak, mig most a főhivatalnokok és követek családaikkal egész szobarendeket igényelnek s kapnak, s nem törődve a „senki más kárán nem gazdagodhalik“ általános jogelvvel, ha nem is gazdagodnak, de bizonyára ingyen élősködnek, kényelmeskednek, míg a háztulajdonosok eladósodnak, özvegyek és árvák pénzeikhez nem juthatván nyomorognak, gyakran ínségre jutnak. Illy jogtalanságot törvényeink sehol sem erősítnek meg. Sokkal magasb jogfogalmat tulajdonítunk őseinknek, hogysem felteghetnők, hogy bármikor is kívánták volna a természeti örök s az isteni szent törvényeket meghazudtolni. Törvénykönyvünk szelleme legalább az ellenkezőt tanúsítja, sőt ha a legrégibb élőkor törvényeit vizsgáljuk, látandjuk, hogy a természetjogot szoros korlátok közé szorító törvényeink a szigor-nyerseség bélyegét viselik ugyan homlokukon, de néma jogtalanságét, igaztalanságét, nem az erkölcstelenségét. Vannak, kik a fönebb kifejtett elveket magokénak elismerik ugyan, de tagadják a károkat, mellyek a városra háramolhatnak. Pozsony városa megfelelt a lehető ellenvetésekre említettünk folyamodásában, mellynek fonalát ezennel felfogjuk. — A nyeremény vagy kár kétféle lehet, érdekelheti a közt vagy magányosokat. A város mint testület hasznot épen nem húz, miután a vámok, híd, serház, vásárok, felsőbb meghagyás következtében kibérelvék s igy a városi pénztár egy fillérrel sem gyarapul; de igen növekednek kiadásai, miután legfensőbb parancsnál fogva az utczai kivilágításra, kövezetre, szóval mindenre, mit kényelem és bátorság megkívánnak, sokkal többet kell forditnia; mit adatokból bebizonyítani könnyű volna. Mennyi jövedelmet húznak egyesek, már fönebb érintők, midőn a lehető hasznot a mesterembereknek engedők. De tekintsük Pozsony fekvését, s meglátandjuk, hogy míg a mesteremberek és kereskedők elől a székes főváros szedi a hasznot, addig a termesztők haszna is parányi, miután a szomszéd vidékek sőt megyék országgyűlések idején szeretik eladandóikat ide behozni, drágábban adhatván el azokat. — De gyakran magok az itt levő országos Rendek élelmezésöket jószágaikról hozatják s a pénz zsebükben maradván, a pozsonyi polgárt nem gazdagíthatja. A folyamodó város felhozza kérelmében, miszerint jeles nemzetgazdasági írók tapasztalásból bebizonyíták, hogy az évenkint kerengő pénzösszegből általán véve csak 10 percent nyeremény marad hátra. Ha a követek díjai s a sokkal dúsabb magas aristocratia költségei — ezeket két annyira tevén mint az alsó tábláért — felszámitatnak, a növekedett pénzkerengést 1,600,000 p. frtra vagy 4,000,000 váltóra tehetni legfölebb; feltévén, hogy e tőkének fele kamatra, azaz 80,000 p. frt. Pozsony városára esik, azt lehetne gondolni, mikép ez elegendő kárpótlás lenne az okozott károkért. Lebbentsük fel azonban a fátyolt s tekintsünk be a dolog állásának rejtélyes zugaiba. Országgyűlési szállásokul mintegy 2300 szoba szolgál 580 konyhával, ide járulván még az istálók és kocsiszínek, ezeknek bérei, úgy a rájok fordított költségek és bútorok, évenkint 120,000 pontra rúgnak, melly somma a háztulajdonosok vesztesége; e rendkívüli nagy terhet pedig csak mintegy 700 háztulajdonos viseli az egész országért, mert vannak tehermentes házak, s többen távolságuk vagy egyéb okok miatt szállásadásra alkalmatlanok. Hol van itt jog és igény egy részről, kötelesség és tartozás más oldalról? Ha tehát a jog örök elvei valamint mindenben föltettek s most is föltesznek megfelelő kötelességeket, s ha írott törvény nem korlátozta meg az örök törvényeket, akkor a tett nem helyes, nem rendes, s homlokán viseli az igazságtalanság bélyegét, mi pedig a státusban sem állhat fen, kivált ha azon ország, mellyben illyesmi történhetik, még alkotmánnyal is bir, mellynek a hon polgárait egyenlő joggal — habár nem egyenlő kedvezményekkel is — védni és otalmaznia kellene. De a fenebb említett terhekhez még egy más rendkívüli is járul: a katonai szállásolás. Pozsony városa azáltal, hogy költséges katonai kaszárnyát építtetett, az állandó egyéb katonai szállásolástól magát mentessé tette, melly mentességét joggal és igazságosan élvezheti. Mégis országgyűlés alatt mintegy 1000 katona van beszállásolva. Ezek, legkisebb számot véve fel, miután a lisztek szállásait a kincstár fizeti, a többiektől pedig hálókrajczár jár, 24.000 pengő forinttal terhelik a várost, s igy míg az évenkénti nyereség 80,000 ftot tesz, addig a teher vagy veszteség 144,000 forintra rúg, vagyis a kármérleget 64,000 forint nyomja. E károk iszonyuk és aránytalanok, de tűrnék azokat a háztulajdonosok, ha még most is rendkívüliek volnának, de ez utóbbi országgyűlések óta rendesekké váltak, mert az országgyűlési szállások a hongyűlések után is üresen maradnak, senki sem szeretvén kockáztatni, hogy a bekövetkező országgyűléskor vagy a drága vendéglőkbe lakni vagy rögtön elköltözni kénytelenítessék. Innen magyarázható Pozsony város lakosságának csökkenése, mig békekorunkban a haza majd minden városai gyarapulnak; innen magyarázható , hogy mig ezelőtt Pozsony városát egészséges égalja, kényelmes fekvése s a székes városhozi közelléte miatt capitalisták serege lakta s a nyugdíjasok felkeresték, most ezek lassankint máshova költöznek, hol nem zaklattatva nyugalmasan és kényelmesen élhetnek. A népesedés pedig külforrása a gazdagságnak, jólétnek, morális és physikai erőnek. Pedig ha van város, melly igényeket tarthat jogra, igazságra és méltányosságra, az bizonyára Pozsony, melly a haza és a felséges uralkodó Ház iránti ragaszkodásának, hivségének olly fényes bizonyítványait adta. Pozsony képezte a 16. és 17dik században Ausztria védfalát a törökök berontásai s a bellázadások ellen, s e város lakosságának hivségét a történet pártatlan kézzel irt lapjain feltalálhatjuk; tanúsítják ama kitüntetések, mellyekkel fejedelmeink által megtiszteltetett. VI. Károly e városban telepítette le a nm. Helytartó-Tanácsot és m. k. udv. kamarát, úgy a főhadi parancsnokságot; Mária Terézia pedig a kir. várat tágasitotta s gyakran hoszabb ideig itt tartózkodott. Egy tollhúzás elég volt e kedvezmények végét szakasztani, a hivatalnokoknak tett elköltözése által a város jóléte és virágzása kifejtését ha nem is végkép megakadályozni, de bizonyára számos évtizedekre hátrataszitani, s Pozsony városa zúgolodás nélkül tűrte, mit a sors vas keze és felsőbb akarat reá szabtak, mert a károk, mellyeket szenvedett, nem törvénytelenségen, nem jogtalanságon alapultak. Most azonban, miután a keserű pohár fenekéről a méltatlanság mellett az igazságtalanság is szemszarva feltűnik, méltán mondhatja ki fenhangon az egész haza előtt, hogy a „törvénytelenséget”1 még tovább tűrni nem köteles. Nem rémképek sem szép szavakba burkolt semmiségek, mit fönebb előadánk, hanem olly tények, mellyeket mindennapi tapasztalások tanúsítnak, tett dolgok, mellyeket tagadni nem lehet. Látogassa bárki meg városunkat, s élő bizonyságát látandja, mint gyilkol meg erkölcsileg a törvénytelenség és igazságtalanság egyeseket úgy mint testületeket. Már érintők, mikép költöznek váro Lignis cum Lectis pro septimana deponeremus illi 10 Thaleros, illique e vestigio depositi 6 Thaleros.“