Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)

1842-05-30 / 42. szám

48. szám. Ötödik esztendei folyamat 1842. Május 30. SZÁZADUNK. Mátyás király emlékét nem lehet abban hagyni. Nemcsak honunk, hanem a külföldnek nagyobb része is diadalmas szózattal magasztalja a magyar szívben azon háladatos szikrát, melly sok hazafiban égé, midőn Magyarország legnagyobb fejedelmének, a halhatatlan Corvinnak felállítandó szobra indítványoztaték. E dicsőséges tárgy azonban elejétől fogva el volt hibázva, mert leginkább azért akartuk a szobrot emelni, hogy honi művészünket segítsük és pártoljuk. Itt volt tehát mindjárt az első hiba, mert csak híjába, ki kell az igazat vallani, azért nem áldoznak Hunnia sok fijai és leányai e czélra, mivel egyik honi művészünket sem tartják elegendőnek arra, hogy olly szobrot készítsen, melly a honi és külföldi műértők megelégedését, a szigorú művészek helybenhagyását megérdemelje, mellette pedig Pest városa díszének, a magyar nemzet méltóságának s a dicsőült fejedelem szent hamvai tekintetének megfelelhessen. Tisztelt hazámfijai! Én tollammal, de egyébként is, elegendőképen megmutattam már, milly lelkesedéssel pártoltam honi művészeinket, de megvallom, akkori hamarkodásimat egy kissé magam is megbántam már, mert megjárván azóta a külföldet, kivált Münchent, a művészet ezen dús tárházát, úgyszinte az olasz föld egy részét, csak híjába, kénytelen vagyok megvallani, hogy egy honi művész sem áll a tökéletesség azon pontján, hogy elfelejthetetlen nagy Mátyásunknak szobrot emeljen. Mert, uraim, gondoljuk meg csak, ki volt Mátyás király az uralkodói tökélyek minden nemében? Hiszen ha más nemzet dicsekedhetnék azzal, hogy e nagy ember keblében született, bizonyára nem most hanem már régóta emelt volna neki emléket. Mátyás volt országok meghódítója, ő reszksztette meg a napkeleti gőgös turbánt, úgyszinte az oláh, silesiai, morvai és cseh nemzetek főnökeit; őt nevezte akkor a világ minden királyok legnagyobbikának ; ő volt századának Napóleonja, ő a vitéz, Szilágyi és a római udvar hatalmas imponense; kardja alatt hullottak a kenyérmezei csatában ozmán fiai; ő volt a rabló Giskra zabolázója, ő a fekete sereg felállítója és rettentő vezére, ő a híres budai könyvtár, képek, szobrok felállítója, a temérdek királyi és nevzetkincs szerzője; ő volt a magyar Salamon bölcsességével, magyar Napóleon vitézségével, magyar IV. Henrik népszerűségével; igazságszeretetét még most is századok múlva hirdeti a köznép e valóban megható szavakkal: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!“ — Ő volt korának legnagyobb törvény tudója, theologusa, linguistája, az egész classicus tudománnyal bíró tudósa, ő állította fel Európában legelőször is a rendes katonaságot; ő volt az első magyar fejedelem, ki a Majestas czimét viselte. Igazsága van Feszlernek, midőn magyar históriájának 5-dik kötetében, 436 lapon, ezeket mondja: „Die Geschichte der Völker zeigen uns keinen weiseren, grösseren, würdigeren Emporkömmling“ — továbbá 437. lapon: „Sein Hof war in ganz Europa der Feierlichste und Prächtigste, so ofter als König der Ungern Bevollmächtigten fremder Fürsten und Könige öffentliches Gehör gab. — Er hat sein Volk nie belegen, sein Wort brach er nie.“ — Bécsben, Német-Újvárosban, Boroszlón s a német hon több helyein dicsőséggel mutattatnak e nagy fejedelem szent hagyományai, mellyek vajha idővel nemzeti museumunkba jöhetnének! Ő volt továbbá Újlaki Miklós, Garra László s egyéb ártalmas nagyok lealázója, a régi római taktika legügyesebb bajnoka, a pesti és pozsonyi roppant nevelőházak felállítója, a kereskedés előmozdítója, szóval, illy tekintetben is az ország második famillusa stb. Érezte Mátyás már gyermekkorában, hogy őt a természet nagyra szülte, mert fiatal években ellenséginek kezei között fogva lévén, midőn őt egyik udvaroncz Bécsbe hozá igy szólván: „Zu frühe, junger Herr, wolltest du König der Ungern werden.“ Mátyás tüzesen ekkép felelt: „Lebe ich noch einige Zeit, so werde ich sicher auch der Eurige!“ és szavát dicsőségesen meg is tartotta. Azt kérdem már most, kedves hazámfiai, illő-e, helyes-e, igazságos-e, a czélnak megfelelő-e, hogy a magyar Nagy Sándor szent hamvai emlékét azon művész készítse, kiről maga Thorwaldsen is megvallja, hogy ő semmi egyéb jeles kőfaragónál. A mellszobrokban igenis szerencsés lehet, de hogy ezért jeles szobrász is legyen, azt tagadom, és hogy épen Mátyás szobrát méltán felállíthassa, erről csak gondolkodni is igazán nevetség. Tudom jól, hogy művészeink, ha e sorokat olvasni találják, e szavakra fakadnak : „Et tu fili Brate“ ? de hiában , itt igazat kell szólni, mert nagy királyom emléke, a nemzet méltósága, Pest városa disze forog fen, de leginkább az, hogy sok szükségekkel küzdő szegény hazánk csak olyanra adjon ki pénzt, ha már ad, mi leginkább művészi tekintetben megfeleljen a nemzet méltóságának. Mit fog az érni, ha majd olasz vagy angol vagy franczia utazók jönnek Pestre s megnézvén az emlékszobrot, e szavakra fakadnak : „No ugyan szép emléket raktak a magyarok nagy fejedelmüknek ; Olaszországban némelly mezőváros is különb emlékekkel dicsekszik.“ Az Istenért, hazámfiai, ha már emléket emelünk, emeljünk ollyant, mellyel dicsekedhessünk, nem pedig ollyant, melly miatt kinevessenek. A talapzat belsejére nézve, mit „a szentek szentjének“ neveztek, hol finom statuák fogják Mátyásnak élete főbb eseteit ábrázolni, de kivált a basreliefekre C domborképekre honi művészünk közül már épen egyike sincs a maga helyén, mert a művészet e nemében felette gyengék. — Látszott ez mindjárt a pálya elején, midőn minden ember, ki a művészethez ért, vállat vomlott. Én, meglehet, még most sem szóltam volna; de mivel azon tisztelt egyesület, melly a Mátyás-szobor kivitelének ügyét viszi, minap a hírlapokban mintegy panaszkodni látszatott aziránt, hogy a gyűjtők közül többen sem pénzt sem az iveket be nem küldvén, a beléjök helyzett bizalomnak meg nem feleltek , s mivel ezek között én is vagyok, ki sem pénzt, sem ivet még be nem küldöttem , már csak e miatt is kénytelen vagyok e tárgyban szólni. Becsületem szentségére bizonyossá teszem a t. egyesületet, hogy mindent a lehetőségig elkövettem minél több gyámolókat gyűjtésére, de akit felszólítottam e tárgyban , mindenkitől csak e választ kaptam : „Ha valami nagy művészre volna bízva e szobor, akkor szívesen adóznánk“, és így nem a gyűjtők restsége, hanem az okozta leginkább a részvétlenséget, hogy a közönségnek nincs bizodal