Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)

1842-09-19 / 74. szám

94. szám. Ötödik esztendei folyamat 1842. September 49. SZÁZADUNK. Fontolva-h­aladás. Hazánk egyik főnöke, midőn sokan mondák neki, hogy jobb, tanácsosabb meggondolva, fontolva, mint sebes vágtatva haladni, ellenesnek azt találá válaszolni: „Ti ólmos lábú, gondolva, fontol­va haladók vagytok.“ A főnök ezen kifejezését satellesei annyira fölkapták, hogy közbeszédben is gyakran élnek vele, az „Érteke­zőbe“ pedig valamit írni, vagy a lapba rövid vagy réfnyi elferdí­tett megyei relatiot a­nélkül, hogy az ólmos lábú, gondolva fon­tolva haladókról megemlékezzenek, tenni alig képesek. Az Istenért! ugyan mire való ez az örökös szemrehányás, becsmérelés ? hát nem haladunk néhány év óta elég gyorsan, sebesen?! Ugyanis. A parasztság megválthatja magát; váltótörvényünk alkotva; szóbeli bíráskodás divatban; mezei rendőrségünk teremtve van. A paraszt elköltözködhetik hova neki tetszik — akár Amerikába. A jobbbágy véresverejtéke — telke haszonvétele — az övé; a földesur nem botoztathatja többé a jobbágyot; vasutakat, csator­nákat építhet minden, kinek tetszik stb ! — És néhány év alatt eny­­nyire haladni, nem elég gyors sebes haladás ? Vagy azt akarják az urak, hogy a lovak elragadjanak bennünket és tüskén bokron, ár­kon gödrön át úgy haladjunk, hogy életünket is veszítsük? Miután előbb két század alatt sem haladtunk annyira mint most tíz év alatt, valóban mondhatnók, hogy nem i­ti, hanem a sebes vágtatva hala­dók ólmos lábú haladók, miután belátásban még annyira sem halad­tak, hogy e gőzkocsival a gyors haladást haladásnak ismerhetnék. Haladunk tehát elég sebesen, és ha minden tíz év alatt annyit ha­ladunk mint a legutóbbi alatt haladtunk, bizonyos hogy negyven év alatt a világból is kihaladunk. Csakhogy a paraszt a váltságot nem kérte, nem kívánta, óhaj­totta; csakhogy az a törvény hozatala előtt is megválthatta volna magát, ha zsebes tervek és rá kedve lett volna; csakhogy a pa­rasztság nagyobb részét bottal sem lehetne a váltságra bírni, csakhogy azok, kik megváltották magukat, tettöket már­is rútul megbánták. Mielőtt e törvény alkottatott, a gőzkocsival­ haladók azt mondák: „a jobbágy nem lehet boldog, míg magát meg nem válthatja.“ Ugyan kérdezzék meg most az egész ország jobbágyait, ha boldogabbak e most csak egy váltó garassal mint voltak előbb ? Kérdezzék meg, ha tudnak e valamit a váltságról, gondolkodnak e róla s van e szándékuk magokat megváltani? Midőn a paraszt­ságot olly megelőzőleg kívánjuk boldogitni, hogy még olly törvé­nyeket is alkotunk részére, mellyeket ő nem kér, nem kíván, mely­­lyeket ő nagyobb részt nem használhat, velök nem élhet; midőn boldogságát eszközlendők már a tizenkilenczedik század derekán hozunk részére olly törvényt, mellyet alkotni a huszonötödik szá­zad derekán is elég kora lett volna, bizony ép eszü ember nem mondhatja, hogy nem haladunk sebesen. . „Váltó­törvényünk alkotva!“ Igenis, csakhogy az százfélekép kijátszatik s benne nem bizhatunk; csakhogy, bár a nemzet kilencz­­venkilencz századrésze a váltótörvényről mit sem tud, a bukások s csődpörök napi­renden vannak, és a hitelezők csak veszthetnek; csakhogy azon iszonyú pénz­sokaságból, mellynek a jövendölök szerint váltótörvényünk következtében hazánkat elözönlenie kell­endett, egy iszonyú semmi lett annyira, hogy az ellenkezőt na­gyon is érezhetőleg tapasztaljuk, jóval is kevesebb pénzünk lévén most, mint volt a váltótörvény hozatala előtt, nem ugyanazért, mivel váltótörvényünk van, hanem mivel évről évre több adót ro­vunk magunkra. A furfangos külföldi ész soha sem nyugszik, ő nemcsak a földet túrja folyvást jobban mint mi, hanem minden évben százféle új, fris bolondságokat is talál föl részünkre, s av­val bennünket, kik egyebet mint földet túrni nem tudunk, folyvást kinálgat; mi pedig, minél újabbak találmányai, annál örömestebb vesszük, annál drágábban fizetjük azokat, mindig forintot adván neki, míg viszont krajczárt kapunk tőle, mert mi a jó tanácsot: „ne költs többet mint beveszel“ a világ minden kincséért sem fogadnék el, miután legnagyobb boldogságunkat abban találjuk, ha a világ előtt nagyobbaknak mutathatjuk magunkat, mint va­gyunk. Mikor a váltótörvényt alkottuk, pénzben szintúgy mint kereskedésben elég szegények voltunk, s miután a váltótörvény csak ott szükséges, hasznos, hol pénz és kereskedés van, igen világos, hogy olly pénznek fogadtunk számtartót, olly aranynak vettünk zacskót, melly nincsen; s miután e szerint már alkottuk ama törvényt, mellyet alkotni talán még száz év alatt is igen rá­értünk volna: valljon ki modhatja rólunk, hogy nem haladunk sebesen?! Azonban bár­milly sebes e haladás, csakugyan nem haladás lesz az, mert váltó­törvényünket csak akkor s úgy nevezhetnők szoros értelemben institutioinkbani haladásnak, ha az valódi szük­sége, hasznossága mellett széles e világon sehol nem létezendett, hanem általunk legeslegelőször használtatott s találtatott volna föl; most csak utánzás­ és majmozásnak mondhatjuk inkább mint hala­dásnak, mert ha nem haladás hanem utánzás az, hogy most kanál­lal, hordóval szekérrel stb bírunk, miket más nemzetek példái után tettünk sajátunkká, bizony váltótörvényünk is annyival inkább utánzás csak, annyival inkább idő előtti intézmény, mivel ma­gunk még össze sem tudtuk csinálni, hanem idegen mesterre szorultunk. Különben nem is azért alkottuk e törvényt, mintha nélküle el nem lehettünk volna, hanem azért, mivel más híre­sebb nemzeteknél már megvolt, nem szokván arra nézni mi hasznos, mi szükséges? hanem arra, mijük van más nemzetek­­nek; pedig így egyetlenegy hosszú országgyűlésen akár az egész világ törvényeit, intézményeit törvénykönyvünkbe igtathatjuk és legjelesebb törvényekkel dicsekedhetünk is, de ha életbe nem lép­tetjük, csakugyan egy toppot sem haladunk. Az ólmos lábú, fon­tolva haladóktól tehát semmit sem kívánhatok, mert ha valamit kívánnék is, az csak századok múlva jöhetne létre; de kívánok egy kis csekélységet a sebes vágtatva haladóktól, azt t. i., hogy feszít­sék ki eszöket, és találjanak föl hova előbb ollyas­mit, mi kevés fáradság s költségbe kerülvén, a külföldnek eddigi minden talál­­mányai a hasznosság- jóság- s olcsósága tekintetéből felülmúlja úgy, hogy ne mindig mi őtőle, hanem már egyszer a külföld mitőlünk vásároljon drága pénzen csekélységbe került portékát, hogy zse­beink teljenek; mert hiszem erre mindnyájunknak legnagyobb szükségünk van, ezt mindnyájan leginkább óhajtjuk, és én ezt kész leszek igazi haladásnak elismerni, valamint azt is, ha olly intéz­ményt gondolnak ki, hmelig még eddig széles e világon nem létez és mégis a népeket legbiztosabban boldogítni képes, hogy a nálunk­

Next