Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1842-09-19 / 74. szám
94. szám. Ötödik esztendei folyamat 1842. September 49. SZÁZADUNK. Fontolva-haladás. Hazánk egyik főnöke, midőn sokan mondák neki, hogy jobb, tanácsosabb meggondolva, fontolva, mint sebes vágtatva haladni, ellenesnek azt találá válaszolni: „Ti ólmos lábú, gondolva, fontolva haladók vagytok.“ A főnök ezen kifejezését satellesei annyira fölkapták, hogy közbeszédben is gyakran élnek vele, az „Értekezőbe“ pedig valamit írni, vagy a lapba rövid vagy réfnyi elferdített megyei relatiot anélkül, hogy az ólmos lábú, gondolva fontolva haladókról megemlékezzenek, tenni alig képesek. Az Istenért! ugyan mire való ez az örökös szemrehányás, becsmérelés ? hát nem haladunk néhány év óta elég gyorsan, sebesen?! Ugyanis. A parasztság megválthatja magát; váltótörvényünk alkotva; szóbeli bíráskodás divatban; mezei rendőrségünk teremtve van. A paraszt elköltözködhetik hova neki tetszik — akár Amerikába. A jobbbágy véresverejtéke — telke haszonvétele — az övé; a földesur nem botoztathatja többé a jobbágyot; vasutakat, csatornákat építhet minden, kinek tetszik stb ! — És néhány év alatt enynyire haladni, nem elég gyors sebes haladás ? Vagy azt akarják az urak, hogy a lovak elragadjanak bennünket és tüskén bokron, árkon gödrön át úgy haladjunk, hogy életünket is veszítsük? Miután előbb két század alatt sem haladtunk annyira mint most tíz év alatt, valóban mondhatnók, hogy nem iti, hanem a sebes vágtatva haladók ólmos lábú haladók, miután belátásban még annyira sem haladtak, hogy e gőzkocsival a gyors haladást haladásnak ismerhetnék. Haladunk tehát elég sebesen, és ha minden tíz év alatt annyit haladunk mint a legutóbbi alatt haladtunk, bizonyos hogy negyven év alatt a világból is kihaladunk. Csakhogy a paraszt a váltságot nem kérte, nem kívánta, óhajtotta; csakhogy az a törvény hozatala előtt is megválthatta volna magát, ha zsebes tervek és rá kedve lett volna; csakhogy a parasztság nagyobb részét bottal sem lehetne a váltságra bírni, csakhogy azok, kik megváltották magukat, tettöket máris rútul megbánták. Mielőtt e törvény alkottatott, a gőzkocsival haladók azt mondák: „a jobbágy nem lehet boldog, míg magát meg nem válthatja.“ Ugyan kérdezzék meg most az egész ország jobbágyait, ha boldogabbak e most csak egy váltó garassal mint voltak előbb ? Kérdezzék meg, ha tudnak e valamit a váltságról, gondolkodnak e róla s van e szándékuk magokat megváltani? Midőn a parasztságot olly megelőzőleg kívánjuk boldogitni, hogy még olly törvényeket is alkotunk részére, mellyeket ő nem kér, nem kíván, melylyeket ő nagyobb részt nem használhat, velök nem élhet; midőn boldogságát eszközlendők már a tizenkilenczedik század derekán hozunk részére olly törvényt, mellyet alkotni a huszonötödik század derekán is elég kora lett volna, bizony ép eszü ember nem mondhatja, hogy nem haladunk sebesen. . „Váltótörvényünk alkotva!“ Igenis, csakhogy az százfélekép kijátszatik s benne nem bizhatunk; csakhogy, bár a nemzet kilenczvenkilencz századrésze a váltótörvényről mit sem tud, a bukások s csődpörök napirenden vannak, és a hitelezők csak veszthetnek; csakhogy azon iszonyú pénzsokaságból, mellynek a jövendölök szerint váltótörvényünk következtében hazánkat elözönlenie kellendett, egy iszonyú semmi lett annyira, hogy az ellenkezőt nagyon is érezhetőleg tapasztaljuk, jóval is kevesebb pénzünk lévén most, mint volt a váltótörvény hozatala előtt, nem ugyanazért, mivel váltótörvényünk van, hanem mivel évről évre több adót rovunk magunkra. A furfangos külföldi ész soha sem nyugszik, ő nemcsak a földet túrja folyvást jobban mint mi, hanem minden évben százféle új, fris bolondságokat is talál föl részünkre, s avval bennünket, kik egyebet mint földet túrni nem tudunk, folyvást kinálgat; mi pedig, minél újabbak találmányai, annál örömestebb vesszük, annál drágábban fizetjük azokat, mindig forintot adván neki, míg viszont krajczárt kapunk tőle, mert mi a jó tanácsot: „ne költs többet mint beveszel“ a világ minden kincséért sem fogadnék el, miután legnagyobb boldogságunkat abban találjuk, ha a világ előtt nagyobbaknak mutathatjuk magunkat, mint vagyunk. Mikor a váltótörvényt alkottuk, pénzben szintúgy mint kereskedésben elég szegények voltunk, s miután a váltótörvény csak ott szükséges, hasznos, hol pénz és kereskedés van, igen világos, hogy olly pénznek fogadtunk számtartót, olly aranynak vettünk zacskót, melly nincsen; s miután e szerint már alkottuk ama törvényt, mellyet alkotni talán még száz év alatt is igen ráértünk volna: valljon ki modhatja rólunk, hogy nem haladunk sebesen?! Azonban bármilly sebes e haladás, csakugyan nem haladás lesz az, mert váltótörvényünket csak akkor s úgy nevezhetnők szoros értelemben institutioinkbani haladásnak, ha az valódi szüksége, hasznossága mellett széles e világon sehol nem létezendett, hanem általunk legeslegelőször használtatott s találtatott volna föl; most csak utánzás és majmozásnak mondhatjuk inkább mint haladásnak, mert ha nem haladás hanem utánzás az, hogy most kanállal, hordóval szekérrel stb bírunk, miket más nemzetek példái után tettünk sajátunkká, bizony váltótörvényünk is annyival inkább utánzás csak, annyival inkább idő előtti intézmény, mivel magunk még össze sem tudtuk csinálni, hanem idegen mesterre szorultunk. Különben nem is azért alkottuk e törvényt, mintha nélküle el nem lehettünk volna, hanem azért, mivel más híresebb nemzeteknél már megvolt, nem szokván arra nézni mi hasznos, mi szükséges? hanem arra, mijük van más nemzeteknek; pedig így egyetlenegy hosszú országgyűlésen akár az egész világ törvényeit, intézményeit törvénykönyvünkbe igtathatjuk és legjelesebb törvényekkel dicsekedhetünk is, de ha életbe nem léptetjük, csakugyan egy toppot sem haladunk. Az ólmos lábú, fontolva haladóktól tehát semmit sem kívánhatok, mert ha valamit kívánnék is, az csak századok múlva jöhetne létre; de kívánok egy kis csekélységet a sebes vágtatva haladóktól, azt t. i., hogy feszítsék ki eszöket, és találjanak föl hova előbb ollyasmit, mi kevés fáradság s költségbe kerülvén, a külföldnek eddigi minden találmányai a hasznosság- jóság- s olcsósága tekintetéből felülmúlja úgy, hogy ne mindig mi őtőle, hanem már egyszer a külföld mitőlünk vásároljon drága pénzen csekélységbe került portékát, hogy zsebeink teljenek; mert hiszem erre mindnyájunknak legnagyobb szükségünk van, ezt mindnyájan leginkább óhajtjuk, és én ezt kész leszek igazi haladásnak elismerni, valamint azt is, ha olly intézményt gondolnak ki, hmelig még eddig széles e világon nem létez és mégis a népeket legbiztosabban boldogítni képes, hogy a nálunk