Századunk, 1843. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)
1843-01-16 / 5. szám
3z urak: természetes hogy szólani nem mer s igy csak az urak határoznak , végeznek, a háziadót tetszésük szerint vagy elfogadják vagy elvetik. Igaz, hogy némelly megyékben az illy rendkívüli gyűlés kihirdettetik s a hirdetményben a háziadó elvállalásáróli tanácskozás megemlittetik; de ez csak merő vakitás. Mert vagy úgy publicáltatik, hogy a gyűlésnek már rég vége van mire a currens a megyét bejárja, vagy a háziadó elvállalásáról a kérdés csak úgy érintetik abban, miszerint belőle csak az érthet valamit, ki úgyis az egész kérdést jól tudja, de nem az, ki még távolról sem sejti, hogy őt megadóztatni akarják. S igy minden publicatio mellett a gyűlésen csak kevés köznemes, de annál több úr jelen meg. így keletkeznek aztán azon valóságos botrányok, mellyek szerint némelly megyékben vagy az egész számos köznemesség mellőzésével csak száz és néhány úr szavaz a háziadó elvállalása fölött, s miután még ezek közül is többen ellene, mint mellette szavaznak, az erőszakoskodók azt kiabálják: „csak egy szótöbbséggel győzettünk meg és bukásunk győzedelemhez hasonlít“, vagy a nemesség néhány emissarius által szép szóval arra hivatik, hogy a gyűlésen meg se jelenjen, hanem fölhatalmazott urat küldjön, s ekkor a győzedelem természetesen igen könnyű. Pedig ha az egészen mellőzött számos köznemességet úgy mint illik a gyűlésre behívják s vele szavaztatnak, ügyök a sokaság között olly elhagyatottan álland, mint tágas mezőn a magános szálfa. Megemlítendő itt még az is, hogy az adó elfogadása távolról sem általános mindenkor, mikor ezen jó urak annak híresztelik, mert ők mindig általánosnak tartják, ha nomine contradicente történt meg, azon hiszemben lévén, hogy azon közmondás: „qui tacet, consentire videtur“ mindig igaz; pedig e kérdésben vajmi sokszor nem igaz a közmondás, sőt épen ellenkezőt vagyis azt jelenti, hogy azok,kik hallgatnak, az ügyet bensőleg kárhoztatják, de szerénységi több már említett okokból nem szegülnek ellene. Uraim, azt hiszitek, hogy a háziadó kérdését így kivívhatjátok? De én azt mondom, hogy épen e rendetlenség s igazságtalanság által buktatandjátok meg legalább még egy fél századra; mert ha törvénnyé lesz is törekvéstök — min azonban még nagyon lehet kételkedni — effectusba csakugyan e szerint nem hozandhatjátok; mert egészen más, olly törvényt alkotni „melly a tömeget nem, vagy csak távolról érdekli“, és más ismét, ollyant, melly nyomban a tömeg zsebébe nyúl s szegénységét folyvást zaklatja. A szoros igazság tehát azt kívánja, és a köznemesség bizonyosan örömest beleegyezene, hogy azt igaz gyöngy, gyémánt, arab vagy angol ló stb. megbecsülésére, vagyis hasztalan idővesztegetés és munkamulasztás végett a megyei gyűlésekre soha ne csőditsük be, s annak becsűje az igazi érték ellenében soha se álljon; de ha megyei gyűléseken olly kérdések tárgyaltatnak, mellyek a szegény nemest épen úgy mint a gazdagot érdeklik , bizony szükséges, igazságos, hogy bár a szegényt csak hét krajczárig, a gazdagot pedig hétszáz forintig érdekeljék, a szegény szintúgy értesittessék a kérdésekről, mint a gazdag, szintúgy a kérdés hovadöntésén jelen legyen s tulajdon nem- vagy igen-ével hozzájáruljon, mert a szegénynek hétkrajezáros érdek annyi, mint a gazdagnak kétszáz forintos, és épen olly joga van a maga hétkrajezáros érdekét védeni vagy föláldozni, mint amannak a magáét. Azonban távolról sem akarom ezáltal mondani, hogy a hétkrajcrárosnak olly eldöntő szava legyen mint a hétszáz forintosnak, hanem csak azt, hogy nélküle épen úgy ne történjék semmi róla, valamint a hétszáz forintosról nem. Uraim, ha a háziadó elvállalása kérdését tisztán, homálytalanul látó szemekkel nézzük, meg kell vallanunk, hogy e kérdésnél nagyobb, fontosabb, a nemességet közelebbről érdeklő tárgy megyei gyűléseinken még soha, mióta léteznek, nem fordult meg; sőt mondhatni, még országgyűléseinken sem, ha azokat kivesszük, hol előjogait s adómentességét kivívta, örökre megszentesítette a nemesség. Mert annyi csakugyan tagadhatlanul igaz, hogy a kérdés: adózzék-e a nemes ezután mindörökre ? okost, bolondot, szegényt, gazdagot legalább is ötvenszer jobban érdekli, mint minden félszázadban fél- vagy egyévi insurrectio; legalább is százszor jobban, mint minden században egy kis subsidium megajánlása; legalább is ötszázszor jobban mint senioratus és majorátusok eltörlése vagy meghagyatása; legalább is ezerszer jobban, mint a vegyes házasságok nem- vagy megáldása; legalább is tizezerszer jobban, mint a nem-nemes honoratiorok voksolhatása; legalább is milliószor jobban, mint egy, minden három évben megtartatni Szokott restauratio stb. mert az adózás százezereket érdekel, mig ez illyesek csak némelly dolog s munka nélküli bölcseket foglalatoskodtatnak ; mert az adómentesség a nemességnek legnagyobb, legmegbecsülhetlenebb kincse, előjogainak legfőbb dísze, fénye, nemességének legdrágább gyöngye, koronája; mert ennek feláldozásától függ minden előjogainak föláldozása s igy egész a puszta „nemes“ nevezetig, s mégis, mig amazok meghatározására a köznemességnek megjelenni s szavaznia kellett, e nagy fontosságú s véghetlen érdekkel biró kérdéssel némelly uraink olly könnyelmüleg bánnak, mint egy kis ebédecskével, olly csekélységnek veszik, mint valami agarászatot, sine me de me kimondják: „mi adózni fogunk.“ Ez már csakugyan egy kissé nagyon is sebes haladás — visszafelé. De ez még igen istenes volna, csak ne szerénytelenkednének annyira izgató bölcseink, s minket szegény gyarlókat, kik orrunknál tovább nem látunk és szerintök csak magunkat szeretjük, holmi ollyas alaptalan vádakkal ne terhelnének, mellyek nem másra mint épen s egyedül órájok illenek. Azt állítják t. i. ők: „a háziadót majdnem minden megye elvállalná, ha a magányérdek-sünhaszonhajhászok nagy serege a tömeget nem fanatisálná, megyei gyűlésekre be nem csőditené s nyers erő által az igaz ügyet meg nem buktatandná.“ Boldog isten! a szörnyű elbizottság után mire nem vetemednek izgató bölcseink, midőn ügyüket veszni látják. Hát még azt sem tudják, látják mindentudó s messzelátó izgatóink, hogy az egész hazában csak egyetlenegy szüznemes nincsen, ki örömest adóznék? S ha nem örömest adózik, kérdem: kell-e azt fanatisálni,, hogy ne adózzék? Ha pedig arra szólittatik föl, hogy a gyűlésen megjelenjen s nemesi jogát gyakorolva, érdekét vagy védje, vagy róla önkint, nagylelkűkig s ünnepélyesen mondjon le : valljon fanatisálás ez? Hát miért szólítják föl őt épen az izgatók, hogy a restauration jelenjen meg, holott itt az iváson , evésen s mulatságon kívül a világon épen semmi sem érdekli? Hát csak akkor gyakorolhatja a szegény nemes szép ősi nemesi jogait, mikor üres restauration jelen meg s mások kívánsága szerint arra voksol, kit teljes életében nem látott, nem ismert ? de az adó elvállalása fölötti tanácskozásban megjelenni, fanatismus ? Vagy több és jobb, egyszer kétszer lerészegedni, jól lakni s egy két váltó forintot zsebbe tenni,, mint örökre évenkint néhány pgó forintot fizetni ? A világon nincs szükségtelenebb dolog, mint a köznemest arra fanatisálni, hogy ne adózzék, mert ezt nem csak nem akarja tenni, hanem inkább azt még ellenségének is tartja, ki őt arra akarja bírni; de egyszersmind a világon nincs nagyobb igazságtalanság, mint azt követelni, hogy éppen akkor ne legyen jelen a tanácskozáson, mikor erszényéről van szó s mikor mások pénzéről akarnak rendelkezni. Ezt csak részlelkü emberek kívánhatják. A nyájas olvasó már gyakrabban olvashatott hírlapjainkban 38