Századunk, 1843. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)

1843-01-16 / 5. szám

3z urak: természetes hogy szólani nem mer s igy csak az urak hatá­roznak , végeznek, a háziadót tetszésük szerint vagy elfogadják vagy elvetik. Igaz, hogy némelly megyékben az illy rendkívüli gyűlés kihir­­dettetik s a hirdetményben a háziadó elvállalásáróli tanácskozás megemlittetik; de ez csak merő vakitás. Mert vagy úgy publicálta­­tik, hogy a gyűlésnek már rég vége van mire a currens a megyét bejárja, vagy a háziadó elvállalásáról a kérdés csak úgy érintetik abban, miszerint belőle csak az érthet valamit, ki úgyis az egész kérdést jól tudja, de nem az, ki még távolról sem sejti, hogy őt megadóztatni akarják. S igy minden publicatio mellett a gyűlésen csak kevés köznemes, de annál több úr jelen meg. így keletkeznek aztán azon valóságos botrányok, mellyek szerint némelly megyék­ben vagy az egész számos köznemesség mellőzésével csak száz és néhány úr szavaz a háziadó elvállalása fölött, s miután még ezek közül is többen ellene, mint mellette szavaznak, az erőszakoskodók azt kiabálják: „csak egy szótöbbséggel győzettünk meg és buká­sunk győzedelemhez hasonlít“, vagy a nemesség néhány emissa­­rius által szép szóval arra hivatik, hogy a gyűlésen meg se jelenjen, hanem fölhatalmazott urat küldjön, s ekkor a győzedelem termé­szetesen igen könnyű. Pedig ha az egészen mellőzött számos köz­nemességet úgy mint illik a gyűlésre behívják s vele szavaztatnak, ügyök a sokaság között olly elhagyatottan álland, mint tágas mezőn a magános szálfa. Megemlítendő itt még az is, hogy az adó elfogadása távolról sem általános mindenkor, mikor ezen jó urak annak híresztelik, mert ők mindig általánosnak tartják, ha nomine contradicente tör­tént meg, azon hiszemben lévén, hogy azon közmondás: „qui tacet, consentire videtur“ mindig igaz; pedig e kérdésben vajmi sokszor nem igaz a közmondás, sőt épen ellenkezőt vagy­is azt jelenti, hogy azok,kik hallgatnak, az ügyet bensőleg kárhoztatják, de szerénység­­i több már említett okokból nem szegülnek ellene. Uraim, azt hi­szitek, hogy a háziadó kérdését így kivívhatjátok? De én azt mon­dom, hogy épen e rendetlenség s igazságtalanság által buktatandjá­­tok meg legalább még egy fél századra; mert ha törvénnyé lesz is törekvéstök — min azonban még nagyon lehet kételkedni — ef­­fectusba csakugyan e szerint nem hozandhatjátok; mert egészen más, olly törvényt alkotni „melly a tömeget nem, vagy csak távol­ról érdekli“, és más ismét, ollyant, melly nyomban a tömeg zsebébe nyúl s szegénységét folyvást zaklatja. A szoros igazság tehát azt kívánja, és a köznemesség bizonyo­san örömest bele­egyezene, hogy azt igaz gyöngy, gyémánt, arab vagy angol ló stb. megbecsülésére, vagyis hasztalan idővesztegetés és munkamulasztás végett a megyei gyűlésekre soha ne csőditsük be, s annak becsűje az igazi érték ellenében soha se álljon; de ha megyei gyűléseken olly kérdések tárgyaltatnak, mellyek a szegény nemest épen úgy mint a gazdagot érdeklik , bizony szükséges, igaz­ságos, hogy bár a szegényt csak hét krajczárig, a gazdagot pedig hétszáz forintig érdekeljék, a szegény szintúgy értesittessék a kér­désekről, mint a gazdag, szintúgy a kérdés hovadöntésén jelen le­gyen s tulajdon nem- vagy igen-ével hozzájáruljon, mert a sze­génynek hétkrajezáros érdek annyi, mint a gazdagnak kétszáz fo­rintos, és épen olly joga van a maga hétkrajezáros érdekét vé­deni vagy föláldozni, mint amannak a magáét. Azonban távolról sem akarom ezáltal mondani, hogy a hétkrajcrárosnak olly el­döntő szava legyen mint a hétszáz forintosnak, hanem csak azt, hogy nélküle épen úgy ne történjék semmi róla, valamint a hétszáz forintosról nem. Uraim, ha a háziadó elvállalása kérdését tisztán, homálytala­­nul látó szemekkel nézzük, meg kell vallanunk, hogy e kérdésnél nagyobb, fontosabb, a nemességet közelebbről érdeklő tárgy megyei gyűléseinken még soha, mióta léteznek, nem fordult meg; sőt mondhatni, még országgyűléseinken sem, ha azokat kivesszük, hol előjogait s adómentességét kivívta, örökre megszentesítette a ne­messég. Mert annyi csakugyan tagadhatlanul igaz, hogy a kérdés: adózzék-e a nemes ezután mindörökre ? okost, bolondot, szegényt, gazdagot legalább is ötvenszer jobban érdekli, mint minden fél­században fél- vagy egyévi insurrectio; legalább is százszor job­ban, mint minden században egy kis subsidium megajánlása; leg­alább is ötszázszor jobban mint senioratus­ és majorátusok eltör­lése vagy meghagyatása; legalább is ezerszer jobban, mint a ve­gyes házasságok nem- vagy megáldása; legalább is tiz­ezerszer jobban, mint a nem-nemes honoratiorok voksolhatása; legalább is milliószor jobban, mint egy, minden három évben megtartatni Szokott restauratio stb. mert az adózás százezereket érdekel, mig ez illyesek csak némelly dolog s munka nélküli bölcseket fog­­lalatoskodtatnak ; mert az adómentesség a nemességnek legnagyobb, legmegbecsülhetlenebb kincse, előjogainak legfőbb dísze, fénye, nemességének legdrágább gyöngye, koronája; mert ennek felál­dozásától függ minden előjogainak föláldozása s igy egész a puszta „nemes“ nevezetig, s mégis, mig amazok meghatározá­sára a köznemességnek megjelenni s szavaznia kellett, e nagy fontosságú s véghetlen érdekkel biró kérdéssel némelly ura­ink olly könnyelmüleg bánnak, mint egy kis ebédecskével, olly cse­­­kélységnek veszik, mint valami agarászatot, sine me de me ki­mondják: „mi adózni fogunk.“ Ez már csakugyan egy kissé nagyon is sebes haladás — visszafelé.­ De ez még igen istenes volna, csak ne szerénytelenkednének annyira izgató bölcseink, s minket szegény gyarlókat, kik orrunknál tovább nem látunk és szerintök csak magunkat szeretjük, holmi ollyas alaptalan vádakkal ne terhelnének, mellyek nem másra mint épen s egyedül órájok illenek. Azt állítják t. i. ők: „a háziadót majdnem minden megye elvállalná, ha a magányérdek-­s­ünhaszon­­hajhászok nagy serege a tömeget nem fanatisálná, megyei gyűlé­sekre be nem csőditené s nyers erő által az igaz ügyet meg nem buktatandná.“ Boldog isten! a szörnyű elbizottság után mire nem vetemednek izgató bölcseink, midőn ügyüket veszni látják. Hát még­ azt sem tudják, látják mindentudó s messzelátó izgatóink, hogy az egész hazában csak egyetlenegy szüznemes nincsen, ki örömest adóznék? S ha nem örömest adózik, kérdem: kell-e azt fanatisálni,, hogy ne adózzék? Ha pedig arra szólittatik föl, hogy a gyűlésen megjelenjen s nemesi jogát gyakorolva, érdekét vagy védje, vagy róla önkint, nagylelkűkig s ünnepélyesen mondjon le : valljon fana­­tisálás ez? Hát miért szólítják föl őt épen az izgatók, hogy a re­­stauration jelenjen meg, holott itt az iváson , evésen s mulatságon kívül a világon épen semmi sem érdekli? Hát csak akkor gyakorol­hatja a szegény nemes szép ősi nemesi jogait, mikor üres restau­­ration jelen meg s mások kívánsága szerint arra voksol, kit teljes életében nem látott, nem ismert ? de az adó elvállalása fölötti ta­nácskozásban megjelenni, fanatismus ? Vagy több és jobb, egyszer kétszer lerészegedni, jól lakni s egy két váltó forintot zsebbe tenni,, mint örökre évenkint néhány pgó forintot fizetni ? A világon nincs szükségtelenebb dolog, mint a köznemest arra fanatisálni, hogy ne adózzék, mert ezt nem csak nem akarja tenni, hanem inkább azt még ellenségének is tartja, ki őt arra akarja bírni; de egyszers­mind a világon nincs nagyobb igazságtalanság, mint azt követelni, hogy é­ppen akkor ne legyen jelen a tanácskozáson, mikor erszé­nyéről van szó s mikor mások pénzéről akarnak rendelkezni. Ezt csak részlelkü emberek kívánhatják. A nyájas olvasó már gyakrabban olvashatott hírlapjainkban 38

Next