Századunk, 1843. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)

1843-06-01 / 43. szám

43. szám. Hatodik esztendei folyamat 1843. Jiunius 1. SZÁZADUNK. Eszilélkedések a polgári Rend fölött. I. Mit az ember igaznak hisz, mondja ki bátran...............Huron. — Tagadhatlan, hogy a közczék mindannyiszor feledők, valahányszor együtt erőre lévén szükség, a kenyértörésnél pártokra tolongó szavazatokhoz simulunk; tagadhatlan, hogy az édes közanya érdekét mindannyiszor elvetők, ahányszor maszlagos szemlélgetésinket vagy rokon viszonyainkat figyelve, nem közüdv, nem közvirágoztatás vala czélunk, hanem „enyém“ vagy hogy adj, a „tied“ fölötti működés. „Épülni szép, de rontani fölséges“, mondá egykor Voltaire, és valljon, nem fogamzott-e ezen nézet nálunk is sokak keblében, vagy nem kísértjük-e meg ez elvet mindannyiszor, valahányszor családi vagy egyéb viszonyos körünkbe mélyedve, csak akkor ébredünk közmunkálatra, midőn nógatva, vagy rivalgó veszélytől sújtva, görcsös markainkat többé el nem zárhatjuk? Boldogtalan, de legkivált mostoha a honfi, ha miután magát boldog, nyugodt szerencsefinak képzelhető , hazája közérdekét szerencseálmaiban elfeledő! Bizonyos, hogy akkor élvezhető csak közüdv, midőn mindenki egy czélban működik, akkor remélhető csak közvirágzás, ha minden, ki e virányos hazai kertben gondnoknak létetett,az ápolandó csemetéken, mint szentes apa magzatin, őrködik , boldogok ti, kik illy magasztos hivatásban égi s honi érdemek nyomain fáradozhattok, de csak úgy boldogok, ha a viruló növényt szabályos irányon kalauzoljátok, mert csak ekkor fölséges épitészek. E szó „fölséges“ egy uj eszmét teremte elembe, melly puszta viszhatás arra, miben lévelgve többen, ferde utakon kalandoznak; t. i. számtalan kebel dobog e honban, melly, mit egykor föllengősnek éreze, fölségesnek hirdetni egyérdeműnek talált; pedig vajmi elütő hatás van a szív érzete s az ész értelme között! Már Mirabeau fölkiálta: „Az Isten szerelméért, az elvek föllengését ne tartsátok elvek fölségének! mert valóban hasonlók leendőtek az egyszerű dadához, ki a szónoklat fölségét szinte a szavak fűszerében találta.“ És ha tán politicai életkörünkre szorítkozunk is, nem mutathatnók-e ujjal az egyéneket, kik fölemelt fővel szemlélik a kört, mellybe piperehalmozta föllengős szózataikat ledörgék, mintha a néhány keresett szóvirág hatását a józan eszmélkedőkben nem tévesztette volna, vagy mit mi mesterileg egybeférczelénk, egy mellékes, tán lengének vélt ellenszellő és helyes irányával szét nem málasztná. Nekünk ilyekhez szólnunk nem szabad; nekünk közanyánk a hon; ennek üdve legyen fölségünk; s igy ha őket részünkre meg nem is nyerhetnők: „lascia dire a chi voule, fa pur bene di buon cuore,*milly ellenhatásokra ha végre sem ébrednének, utóbb is csak az marad rajtok: „chi fa quello, che non deve, gli interviene quello, che non crede. **) Eljátszák sokan szerepüket, de vajmi fölcserélve, vajmi sújtólag hallaták azt. Hívott hívatlan határt, törvényt szab ; avatott avatatlan átalakulási eszméket kohol, hogy, mint mondani szeretik, súrlódás a legjobbat kitüntesse. Mind megállna ez, ha az akarat összeható, a czél egy volna; de vajmi messze ágaznak a cselekvő erő hatási! vajmi elütnek egymástól az akarat irányai! Egyik reszelőt foga, s ez jól jön; mert szellemhez simulni s vele növekedni kell, következőleg működési irányunkat is hozzá kell simítani; másik fejszét ragada s eljátszá a kényszerepet, ébredendő csak majd, ha a sok fölizgatott kedély vésszel zug fölébe is; mert ez ellenkező irányt von, s önelmeszüleményivel képzelé a hont boldogítani, midőn csak sírkövét faricsgálja s bokros szavaiban csak fényes homlokiratát fitogtatja. — Sok kört kiporza már és sokat megzaklatandó csapongás, melly a polgári rend fölött is örömmel keresztet emelne, ha e tény mindenhatónak vélt hatáskörén túl nem lebegne. Ki a gyárak, kézművek, mesterség, kereskedés és fejlődésünk egyéb tagadhatlan kellékeit józan elmével átfutó, ki mindezek hasznát illőleg fölfogá, ki mindez okozta gyümölcs cseréit helyesen meggondoló, méltányló tisztelet nélkül a harmadiknak nevezett rendre nem gondolhat. Igaz ugyan, hogy mindenben, úgy e tárgynál is, könnyű hiányokra bukkanni; például: idegen elem, nyelv, elütő szokásokkal él, néha részvétlen, hideg, stb el, mikből ugyanannyi egyenetlenség magvai csíráznak, de ugyanannyi figyelmet kérő eszmék is felfedeznek; ha e rendnek morális hatását, kereskedői működését, tudományos foglalkozását, szóval az egész honra szivárgó virágoztatását, mivelését s egyéb tagadhatlan hasznú befolyását tekintjük; ha pedig az élőbbeket vizsgáljuk, őszintén magunkba vonulva, igen könnyen „mea culpa“ra fakadhatunk; mert ha czélt érni, szakadást kerülni s a tarka elemek vegyületéből egy nemzetet képezni akarunk, a felekezetességet, pártokat irtsuk ki és szolgáltassunk alkalmat a közakaratra, mellynek gyümölcse nemzeti jóllét, nemzeti kép lehessen. Ámde nálunk ezt megfordítva sürgetjük. Már Montesquieu elismeré, „hogy a harmadik rend forrása a népmivelődésnek s iotápja a monarchiának“, és mindezen állítás daczára nálunk a méltányos elismerés még küszöbünket sem üdvözlé. E rendet a cselekvő kör sánczaiból kizárva látjuk, a kereskedést nem ápoljuk, működését, értelmiségét nem figyeljük, s miután a jelentőség ezeken alapulván, mindezt nem vesszük illően fontolóra, az egyébként is — legalább körükben — együtt erőket nem hogy összesitnek, nem hogy a nemzeti elem ízlésére édesgetnek, de tán ha az czéluk és hivatásuk nem volna, legnagyobb, leghőbb buzgalmukat is elhidegitenék; s illy elkomoritottat tekintve kívánhatjuk, hogy egy boldogabb jövőt képezve ennyi ellensúlyok után is önként, önáldozattal simuljon a mik az embert levert, nyugtalan, zavarttá teszik, csendes működéseiből kiemelvén, kétely ösvényére vezetik, és beszéljünk ekkor a szíves áldozatokról, kárhoztassuk a részvétlenséget, midőn az önkint akaró kebel érzelmit elnémítjuk a részvét házait ügyetlen kezeinkkel szétszaggatjuk. Athéné, Róma s egyéb világhírű városok fénypontjuk alapjára mindenkor polgáraik pallérozottságában ismertek; dicső volt a „polgár“ név s büszke a férfi, ki a honpolgár nevét viselheté. Középponti Olaszhon szinte ezen találá fölemelkedését; s mi jön mindezekből, miután a polgári név dísze megszűnt? Ne kérd od hazafi, de tudd, hogy a nem méltánylott erény hamvain mindenkor könyüket illik hullatni. *) Hadd szóljon ki mit akar, te tégy becsületesen. **) Ki azt teszi, mit tennie nem kellene, olyasra bukkan, mit nem hitt volna.