Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)

1845-06-03 / 44. szám

341 Incolumis sic sto semicentum fere per annos At superat Princeps longe me fortior est — és Fortis emersi moles: monumentum Principis olim Lustrantis popuii dulces amati lares. A bemenetnél pedig két oldalról illy felírásokat olvasánk: Félszázad fogytán jász-kun nép várt Örömére — Újra nyitom kebelem — ősz fejedelmük előtt. Kit hajdan fiatal korban befogadtam örömmel S diszemléke jelét őrzöm azóta híven. (Folytatása következik) 342 Jese. Egy elbocsátott lándzsás vándorf könyvéből. (Folytatás.) Paris. Tegnap érkezem Parisba. Afrika pálmáival, a Provence langy szellőivel, tiszta tavaival, nyugati egével mögöttem állnak, harczrivallás, trombitaszó, dobszó, ágyudörgés, győzelmi kiáltások, halál horkolás, tengerrész, puskaporgőz, kátránybűz, jasminillat — az utolsó hat hónap emlékei mögöttem fekszenek, azonban még ringatának, midőn este a Sens felől jövő után robogtunk a piszkos elővárosokban, mellyek sáros, gyöngén pislogó lámpákkal takarékosan megvilágított utczáin a munkások borszesztorkaikat a marseillaise vagy parisienne éneklésében gyakorlák és a ganaton s sárban fetrengő gyermekek által rekedt discantban kisértetének. Aztán a fényesen világított utczákba jövök. A fényűzés minden szükséges, mellyeket a vén Europa agg létezésének ösztönzőiül igényel, a fényes boutiqueekben gúnyul és ellentétül a nyomor sötét szállásaihoz fölhalmozva! Kocsik roboganak a színház felé, hol egy triller vagy ugrás drágábban fizettetik, mint hősiség és tudomány, hol David és Taglioni sokkal fenebb állanak, mint azon orvosok, kik Smyrnában dögvészt oltottak magukba, hogy azt gyógyítni megtanulhassák! Szívnélküli fölpiperézett asszonyok, erőtlen divaturacsok mennek el mellettem. Rendszalagosak, és csillagosok játékházakba sietnek, hogy pár órák alatt összvegeket pazaroljanak el, mellyek az éhező és szenvedő embertársak sergeit boldogíthatnák. Ilyen az ember! és különösen az ember Európában! Bizonyára igazságtok van ti vad, szabadságbüszke beduinok, hogy az európai polgárisodás dögvész lehet, raelly rontóbb mint a kiliszapszülte mirigy, erőtlenitőbb mint a puszta sámámja, fegyverrel űzitek el magatoktól, meddig csak bírjátok. Csodáiddal tenger, jegeseiddel hegység, csöndes leseddel erdőbenneket keresendek föl. Kelet varázsszineiddel, Amerika őserdeiddel hozzátok fogok költözködni. — Komor hangulatban valók, mint jelen sorok bizonyítják, de engem is hamar elragada az érzéktántor, mellyel ezen babylon mindenkit, mindjárt beléptekor megmámorosít. Fiorestan inasomat egy előkelő restaurateurhoz vezetem. A forradalom tévé, hogy a legközönségesebb öltözetben, égő szivarral ott lehet megjelenni, hol máskor elutasítottak volna, azonban legkülönösebb e mellett az, hogy nem a nyalka divaturacsok, hanem inkább a középrend és polgárság tisztes urai a Constitutionnel vagy a Temps előfizetői legtöbbet óvásolnak egy matróz vagy napszámos közelléte ellen. Azonban fejeik sem állanak szilárdabb nyakakon, mint azok, mellyeket a guillotinnenek áldozának és eljövend az idő, hol a proletarius épen olly nagyon fogja szoritni és irigyelni a birtokost, mint most a polgár a nemest, midőn a nemzetőrsereg épugy fog a kisebbség fölfegyverzett zsarnokságának tekintetni, mint hajdan a hűbéres lovagiság, és az úgynevezett tiersetat épolly kevéssé fog örülni örök fensőségének, mint az, mellyet összezuza. Sőt állítom, hogy ennek kevesebb rokonszenve van a nép iránt, mint a hűbéres elvnek, mivel a földbirtok már magában patriarchálisabb viszonyokat föltételez, mint az ipar és a városélet! Mit használ mindez, hol vallás, kedvesség és békítő emberszeretet hiányzik, hol felülről gőg, alulról irigység szüntelenül egymás mellett vonják azon kocsit, mellyen az emberiség pályáz; ott nincs kilátás, mert egy politikai alakzat sem képes a társasági decomposition mellyegy társulatra vár, mellyben a vallás és társszeretet nem az összeforrasztó eszköz, gátolni. Mindezen gondolatokat elűzi a derék sz. pernyi bor, mellyet Florestannal a dissignotis áldoztam. Végre azon gondolatra jövök , hogy minden fenálló formák daczára Florestannal úti ruházatunkban a nagy dalműbe menendünk. Le Dieu és la Bayadéret adok. Hat holnapot tengeren és táborban, vagy mi még roszabb, a veszteglőben tölteni, egy derék ebédet sem élvezni, asszonnyal csak mint ritka jelenéssel összejönni kellett, hogy fölfoghassuk azon varázst, mellyel ránk ezen gyors átmenet egy más állapotba gyakorta. A dalműben mint a derviseitek az Ezeregy éjben ülünk. Ezen világár körülöttünk, a fölpiperézett dámák a páholyokban, a picziny tánczosnek, a zenének telje, fény, zene, illat, ezen csillogás , csöngetés, ének, táncz egy olly idegingert szülnek, melly még Florestanomat is, kinek idegei némileg középszerű horgonykötelek minőségével bírhattak, hatalmasan elragadt. „Vigyen el az ördög, mondá, de könnyek nyomulnak szemeimbe csupa örömélvezetből.11 És midőn a Bayadérenek, Taglioni asszonynak, megégettetnie kellett, csakugyan könyük hullanak szakállára. Megjelenésünk, két szakálos fiúé, kék hajósruhában, vörös szalaggal a bőrkalapon, s a vörös nyakfátyollal, fehér matróznadrág és patkós csizmával, az avant scéne egy páholyában több aszszony figyelmét ránk vonta. Egyikök, egy pompás hollóhaju Minerva vagy Juno egy villámpillanatot vete rám, mellyet sohasem felejtendek, Ő sem vévé le szemét rólam. Elfeledvén, hogy egy szegény ismeretlen matrózt képviselek, megállók a kijáráson várva kijöttét; az inasok eltaszitának s ott jőve ő, szép karját egy elegáns arszlánéba támasztva, azonban szeme megismert! „Ismét ezen ember! — mondá — nagyon érdekel s mégis félelmet okoz nekem.tt „Ollyan mint egy tengeri rabló, mint Jean Sbogar“*) folytató társa. A kocsi elővonatok, engem visszaszoritanak, de a kocsibai beléptekor szemeim legpicinyebb lábai venek észre, előrefutok a legközelebb utczasark mellé, s egy lámpa fénye mellett közel mellettem robogtatom el a kocsit. Ő ismét észreven. Mintegy mámorosan menek haza, sem Afrikáról, sem beduinokról, sem tengerről és veszteglőről, hanem hollófürt, kónyak, hálónemű harisnyák és picziny lábakról álmodom. Elég legyen mondva, hogy kevés hetek után, midőn fekete bársonymellényben és szokás nélkül, a máltai kereszttel és glacé kesztyűben egy salonban L. grófnő mellett ülök, nekem elbeszélő, hogy rokonszenvet és magnetizmust hisz, és meg van győződve, hogy bizonyos emberek egy pillantás által egymásra egy ellenállhatlan titokteljes befolyást gyakorolnak. Egyszer a dalműben őt egy különöz kalandoros külsejű ember szemügyeié, és bár semmikép sem tudja fölfogni, miért köté le ezen egyszerű ember olly soká figyelmét, mégis ő részéről ellen nem állhatott érzetének, melly azon tudatot adá neki, hogy azon vadnak és nyersnek tetsző egyéniségen bizonyos hatalmat gyakorolt. Ellenben ő is bizonyos befolyást gyakorolt rá, melly lehetetlenné tévé neki őt észrevétlenül hagyni. Nagyon is igazán beszélt. Életpályáink egyszer viszonyba téve, fölnyelik egymást és összebonyolulnak, és csak sokévi örömök s kínok után föloszlanak vagy összetépetnek inkább, keserű fájdalom és hosszú ellenzés után. A heliiai expeditio. Már három hét előtt vonult a francz hadsereg Algierbe. Az expeditio tulajdonképi czélja eléretett. A dey és a török katonaság legnagyobb része már elhagyd a tengerpartot, mindenkorra jön ezen, a tengerrablók apja Barbarossa Chairaddin által alapított* *) Híres tengeri rabló.