Századvég, Új folyam, 8. szám (1998)
ÚJRA ÍRT EMLÉKEZET - K. Horváth Zsolt: Historizált emlékezet mint "személyes történelem" - Az ötvenes évek kirekesztő mechanizmusai az emlékezet és a történelem szemszögéből
SzÁZAD . „ Vég ÚJRAÍRT emlékezet 5e mények, történések, viszályok, kontaktusok hordoznak sajátosságokat, ennek a saját maga által szőtt hálózatában érhető „tetten" az egyén. „A stratégia abból áll, hogy feltételezzük: a személy, akit meg kell értenünk nagyon hasonló hozzánk. [...] Azzal kezdjük, hogy feltételezzük: az alapvető és legfontosabb dolgokban másoknak hozzánk hasonló hiteik és értékeik vannak. Valakiről, akit meg akarunk érteni, szükségképpen fel kell tételeznünk, hogy a mi makroszkopikus, többé-kevésbé tartós, számunkra ismerős kauzális tulajdonságokkal rendelkező fizikai tárgyakból álló világunk lakója; hogy az ő világa, akárcsak a miénk, emberekből áll, akiknek személyiségük és indítékaik vannak; és hogy ő is, mint mi mindnyájan, arra vágyik, hogy melegséget, szeretetet, biztonságot tapasztaljon, sikereket érjen el, és elkerülje a fájdalmat, a nélkülözést és a betegséget.[...] Anélkül azonban, hogy ne úgy interpretálnánk másokat, mint akik osztoznak velünk annak döntő részében, amit röviden csak józan észnek nevezünk, nem volnánk képesek rá, hogy azonosítsuk a másik ember hitét, vágyát, a szándékát valamely propozicionális attitűdjének."128 Levelezéstörténet versus orális történet: mégis kinek a történelmet írásom záró része arra a Hayden White-i álláspontra rímel, mely szerint a történelemnek nemcsak egy helyes megítélése lehetséges, hanem alkalmasint több helyes vélemény is élhet egymás mellett egyidejűleg 129 . Az eltérő interpretációk azonban nem az eset vagy az eset egy mozzanatának „valóságosságára" kívánnak rákérdezni, tehát nem a tényszerűséget vizsgálják vagy oltják ki egymásban kölcsönösen, s nem is a „totális történet régi vágya" vezérli ezeket 130, hanem a narációk különbözőségére, illetve ezek nyomán a hatástörténeti összefüggések megjelenítési dilemmáira szeretnék a figyelmet irányítani. Nos, esetünkben problémát vethet fel, hogy az orális történet beszélője nem azonos az esemény átélőjével, tehát voltaképpen egy értelmezési síkváltásról is beszélhetünk. Ez azonban - véleményem szerint - nem hatástalanítja a történet személyességét, mivel maga a beszélő is részese volt - noha csak háttérszereplőként - az eseményeknek, így egyébként ő is „benne áll" a hagyomány folyamatában. A történet mikroszkopikus megközelítése személytelen maradna, ha nem egészítenénk ki az emlékezés fo 128 Davidson, 1993: 176. 129 vö. White, 1997: 60. 130 Lásd Jacques Revel - részint Ginzburgot és Ponit „ostorozó" - tanulmányát. (Reves, 1996: 223).