Századvég, Új folyam, 64. szám - Schlett (2012)
Nagy Ágoston: "A politikai gondolkodás történetének" kontextualista-konceptualista dimenziói
SCHLETT ek, kifejezési formák, nyelvi készletek a történelem során változtak és változnak" (Schlett 2009, 11). Az előfeltevés-rendszer interpretálására több lehetőségünk is van. Az első két pontot nézhetjük a Magyarországon mainstream strukturalista-funkcionalista, illetve luhmanniánus rendszerelméleti modell felől. Ebben az esetben a politika nem csupán autonóm tevékenységként, hanem társadalmi alrendszerként jelenik meg, amely bár kapcsolatban (például interpenetráció) áll más alrendszerekkel („környezettel", amely azért nem áll olyan távol a „kontextus" schletti fogalmától), ugyanakkor bináris kódja folyamatosan biztosítja elkülönülését és sajátos logikáját, kiválasztási mechanizmusait, érvényességi kritériumait stb. is. Nyilvánvalóan ezt még mint szemléltető eszközt sem tarthatnánk érvényesnek legkorábban a XVIII. század vége - XIX. század eleje előtt, amikor például Szajbély Mihály (2005) vagy Hász-Fehér Katalin (2000) szerint az irodalom, a művészet stb. alrendszerei kezdtek „elkülönülni" és kialakultak a sajátos - egyébként diszkurzíve szabályozott mechanizmusaik. Ha szigorúbbak vagyunk, akkor - a magyar kontextusban - még később is csupán egy történetileg leegyszerűsített narratívához és kommunikációtörténeti paradigmához jutunk el ily módon, amely megfeledkezik a politikai (irodalmi stb.) beszéd különböző szintjeiről vagy arról, hogy különböző diskurzusok és (politikai) nyelvek autonómiájának és elszeparálhatóságának mértéke messze van attól a minimumtól, hogy modern értelemben vett autonóm „alrendszerekről" beszélhessünk. Ugyanakkor a különböző „tevékenységformák" elkülönítését intencionáló sehletti gondolkodástörténeti modell nyitva hagyja egy ilyen jellegű olvasat lehetőségét is. Gondoljunk csak arra, hogy amennyiben a „politikai gondolkodás" eredményeképpen előálló „politikai tudást" sajátos tudásformaként kezeljük, úgy kénytelenek leszünk meghatározni ennek az egyéb „tudásformákhoz" való viszonyát is. Schlett szerint ,,[e]zt a tudást meg lehet [...] ítélni más tudásformák értékelési szempontjai alapján - például az igaz/hamis, szép/rút, helyes/helytelen -, de a politikai tudásnak sajátos mércéje is van" (i. m., 31.). Ez a sajátos mérce „a cselekvőképesség szempontjából értelmezett siker vagy sikertelenség". Nem nehéz észrevenni, hogy az említett tudásformák „sajátos mércéi" a luhmanniánus társadalomelmélet bináris kódjaival állnak fedésben (sorrendben: tudomány, művészet, jog). Ez a megközelítés latens módon így azt feltételezné, hogy bár a modern értelemben vett autonóm „rendszerek" például a középkorban vagy a kora újkorban nem léteznek (ez ugyan nincs kimondva), ám a különböző tudásformák értékelési szempontjainak elkülönültsége egyfajta történelem feletti állandót jelent. Ez azonban egy olyan hatá