Századvég, Új folyam, 64. szám - Schlett (2012)
Nagy Ágoston: "A politikai gondolkodás történetének" kontextualista-konceptualista dimenziói
52 A „POLITIKAI GONDOLKODÁS TÖRTÉNETÉNEK" ... általában „nem a tárgyalt korszak, hanem a műveket létrehozó kor politikai gondolkodását jellemzik" (Schlett 2009, 52), annyiban talán még a „politikai gondolkodás története" sem lehetne mentes ezektől. A „látószög" szűkebb értelemben vett fogalma a „politikai gondolkodás történetében" elsősorban tehát nem a lehetséges történeti narratívák sokaságának párhuzamosságára vagy a társadalomtudományok mindenkori kontextushoz kötöttségére mint adottságra utal, hanem a „megértő" (i. m., 53) történészi felfogással szembeállított normatív - vagy annak tartott - múltkonstrukciókra. Azaz lényegében „a politika történelmi legitimációjának [...] tartósan intézményesült, mintegy tradícióvá vált szükséglete" (Gerő 1996, 114) ellenében foglal állást, ahol a „politizáló história" és a „historizáló politika" koncepciói kisebb-nagyobb mértékben egymásra csúsznak. A történeti irodalom bizonyos esetekben ezért a „politika" szférájában kezd el működni, és a „politikai gondolkodás" részévé válik. Ahol viszont a „szavak zsarnoksága" és a „látószögek" problémája a kortárs történetírással kerül kapcsolatba (Schlett 2009b), ott a (történet)tudomány termékeinek konstruált jellegére (Kisantal 2009, 23) mutat rá úgy, hogy a történeti elbeszélések sajátosságaiból fakadó problémákat a „politikai gondolkodástörténetre" vonatkoztatva a narrativitás látszólagos kiiktatásával kerüli meg. A „paradigma” mint episztémé A politikai gondolkodás diszciplínájának három fontos előfeltevése van. Egyrészt feltételezi, hogy létezik a „politikai" mint sajátos tevékenységforma, amely elkülönül egyéb, „nem politikai" tevékenységformáktól, másrészt ehhez egy sajátos gondolkodásmódot társít, majd végül megállapítja, hogy „e sajátos gondolkodásmód kereteit meghatározó gondolati struktúrák és képletek, alapfeltevések, értelmezési kere- 21 21 Hayden White szerint a történelmi elbeszéléseket nem szívesen tekintik „annak, amiként azok legnyilvánvalóbb formájukban megjelennek: nyelvi fikciónak", melynek „tartalma legalább annyira kitalált, mint amennyire talált" (White 1997a, 70). White a Metahistoryban elemzi részletesen a történeti „képzelet" [imagination] különböző „mélystruktúráit" a XIX. század klasszikusainak (Hegeltől Croce-ig) szövegei alapján (White 1973, ix. a „történelem poétikájáról" és a „történeti munka formális elméletéről", 1-42). A történészi munkákat ebben a könyvben White az elbeszélő prózai diskurzus alakjában előadott verbális struktúráknak tekinti (uo.).