Állami Szent Erzsébet leánygimnázium, Szeged, 1934
Nyelvében él a nemzet. (Módszeres értekezleten elhangzott előadás.) Írta: Bolgárné dr. Pataky Erzsébet. Mindig azt féltjük legjobban, amit el akarnak tőlünk venni. Tizenhat éve már, hogy elvették tőlünk, magyaroktól hazánk kétharmad részét, nem csoda tehát, ha féltjük fennmaradásunkat. Kifosztottságunkban, gyászunkban úgy érezzük, hogy meg kell mentenünk egyetlen megmaradt és legdrágább kincsünket a pusztulástól: ez a mi édes anyanyelvünk a fennmaradásunk legfőbb biztosítéka. A magyar nyelv, ez a mi ősi nemzeti örökségünk, ez még a mienk. De vigyázzunk, hogy legalább azt el ne veszítsük! És így volt ez a múltban is. A XVIII. század végén veszélyben forgott magyarságunk, amikor II. József el akarta németesíteni a nemzetet. De a nemzet föleszmélt arra az igazságra, hogy nyelvében él a nemzet. Ezzel a jelszóval tartották ébren a figyelmet a magyar nyelv iránt száz évvel ezelőtt is, amikor a Napóleon ellen viselt háborúk után a nemzetiség elfojtására törekedett az elnyomó hatalom. A magyar nyelv Magyarországon századokon át a Hamupipőke szerepét játszotta és csak szerelmesei, egy-két író és politikus harcolt a magyar nyelv ügye mellett amíg 1825-ben megalakul az Akadémia, 1830-ban megkezdi működését és a magyar nyelv művelését tűzi ki örökös főcélul. De még tovább kellett a magyar nyelvnek küzdenie jogaiért, míg végre 1843-ban törvénybe iktatták teljes jogát. Félszázados küzdelem után értük csak el azt a természetes jogunkat, hogy a saját országunkban használhattuk is a nyelvünket. A XIX. század negyvenes éveitől kezdve nyelvünk csodálatosan kifejlődött, bámulatos szépséggel zengett Petőfi, Arany lantján és Jókai regényeiben. Amikor azonban a századfordulónál mindinkább kezdtünk elnyugatosodni, nyelvünk eredetisége romlásnak indult. Nem lett volna szabad szem elől tévesztenünk Bessenyeinek, Széchenyinek azt a jelszavát, hogy utánozzuk minél jobban a művelt Nyugatot, de amellett maradjunk minél magyarabbak érzésben, gondolatban. De sajnos, minél műveltebbek lettünk, annál magyartalanabbakká váltunk. Elhanyagoltuk nyelvünket! Megfeledkeztünk legdrágább kincsünkről! — A világháborút megelőző békés korszakban nemcsak a magyar eszmények halványodtak el, hanem a magyar nyelv is elidegenesedett és elvesztette eredeti magyaros erejét. De Trianon óta szomorúan érezhetjük, hogy hova juttatott bennünket az őseinktől öröklött drága javakkal való könnyelmű sáfárkodás. Most be kell látnunk újból a nyelvművelés fontosságát, hiszen a nyelv maga a nemzet. A nyelv megmentése a nemzet megmentése. Veszélyben a magyar nyelv! Nagyon is gyakorlatba jött az idegen szavaknak fölösleges használata ott is, ahol az illető fogalom megjelölésére teljesen megfelelő szó van. Ezenkívül sok más idegenszerűség is elterjedt nyelvünkben olyannyira, hogy min