Katolikus Boldog Margit leánygimnázium, Szeged, 1937
1. Gondolatok a magyar eucharisztikus és nemzeti Szentévben. Dicsőségesen uralkodó Szentséges Atyánk, XI. Pius pápa tekintetbe véve, hogy az idei évben ünnepli az Egyház és Hazánk Szent István első apostoli királyunk halálának 900-ik évfordulóját, az Eucharisztikus Világkongresszus színhelyéül Magyarország fővárosát, Budapestet jelölte meg. Dr. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás Úr Őeminenciája 1937 május 23-án Budapesten kihirdette ezt a nagy örömhírt és megnyitotta az Eucharisztikus Szentévet. Azóta a buzgó előkészületek hatása alatt tanulóifjúságunk szíve fellángolt az Eucharisztia imádására és ráeszmélt a sok kegyelemre, mely az oltárról száll az imádó szívbe. 1. Az Eucharisztia áldása. Megismerte az ifjúság, hogy minden kegyelem kútfeje és kiapadhatatlan forrása, Isten szeretetének legszebb bizonysága, irgalmának legértékesebb gyöngye a legméltóságosabb Oltáriszentség. Ennek ragyogásából a jó Isten szerető arca mosolyog felénk. a) Az Úr Jézus látható módon nem maradt mindvégig a földön, de végtelen jóságának és irgalmának bizonyságául velünk maradt a kenyér és bor színe alatt valóságos teste és vére, amellyel földi életében köztünk járt, szenvedett, meghalt s amellyel harmadnap dicsőségesen feltámadt halottaiból. A szent ostya a megszentelés szavai által Krisztus Urunk élő testévé változik, amelyben emberi lelke, isteni természete osztatlanul van jelen. Várja az Oltáriszentségben hódolatunkat és imánkat. Éjjel-nappal ég a mécs az oltárszekrény előtt, jelezve, hogy így lángoljon szeretetünk és így világoskodjék hitünk az Oltáriszentségben jelenlevő Istenember iránt, aki oly végtelenül szeret bennünket, hogy mindig közöttünk kíván lenni. Szentségi jelenléte beleivódik létrendünkbe, hogy könnyebben felemeljen a kegyelmi élet szépségeibe. Amikor az istenszeretet ritmusa rezdül át rajtunk, oda kell omolnunk a virrasztó örök mécs mellett az oltár fehér kenyere elé, ott megérezzük Isten közelségének melegségét. Maga az Úr Jézus mondja: „Jöjjetek hozzám mindannyian, kik fáradtok és terhelve vagytok és én megenyhítelek titeket.“ Az élet ezer és ezer durva hullámverése közt a templom csendjében aranyló fénnyel, szelíd fehérséggel csillan felénk a béke megérzése és megszeretése. Az ember itt eljut az alázatos önmegismerésig és Isten