II. kerületi állami polgári fiúiskola, Szeged, 1934
Küzdj — és bízva bízzál !* „Az eszme él s a láng, mely fellobog, Világot késő századokra vet." MADÁCH: Csak a végtelen Isten tehet olyan csodát, hogy akitől mindenét elvette : lelke nyugalmát, szíve boldogságát, családi szentélyét, hazája szabadságát, — annak adja meg azt a kegyelmet, hogy a világirodalom egyik legragyogóbb, örökértékű tragédiáját írja meg! Madách Imre élete csupa tragédia. Gazdag úr — és börtönbe vetik, mert a szabadságharc leverése után menedéket ad egy bujdosó honvédnak. Szíve szerint választ élettársat, — és alig élvezi házassága boldogságát, míg ő börtönben raboskodik, felesége elfordul tőle, üresen hagyva házát, anya nélkül gyermekeit. Hazája, melyet annyira szeret, hogy szabadságáért minden áldozatra kész, elveszti azt s rabigába görnyedt. Öccsét, Pált, a diadalmas csatákban lőtték le. Mária nővérét és császári tisztből honvéd őrnaggyá lett férjét oláhok ölték meg. Ilyen sokszorosan nehezült a nemzet balsorsa Madáchra s ilyen egy volt családi gyásza a hazáéval. Egyetlen egy is elég kereszt volna más embernek, hogy megroskadva feljajduljon a teher alatt. Mekkora teher lehetett e sokszoros tragédia annak a beteg szívnek, amely kezdettől fogva olyan törékeny volt, mint az övé. Ám a beteg szív mellé lángeszet adott neki az Isten, amely akkor emelte halhatatlanságba, amikor egyéni élete már romokban hevert. Csillagként tündöklő szelleme ott ragyog az égbolt legfényesebb gyémántjai között, a halhatatlanok pantheonjában. * Madách Imre drámai műve az emberi élet legnagyobb kérdéseit állítja elénk: Honnan jöttünk? Hová tartunk? Mi célja van életünknek? Ezek a kérdések úgy állanak életünk horizontján, mint a felhőpalástba burkolt havasok, amelyek mellett annyi ember elmegy anélkül, hogy felnézne reájuk. Az ember tragédiájában Madách az emberiség életét pergeti végig szemeink előtt, a teremtés vasárnapjától a legborzalmasabb pillanatig, a Föld kihűléséig. E végeláthatatlan küzdelemben minden kor elbukik, bár valamennyi nagyot, nemeset, szépet akar, mert önerejében bízva elfelejt az Égre nézni. Minden korszak ujjongó nekilendüléssel indult céljáért, hogy azután a csalódás fagyasztó kiábrándulásában józanodjon ki. A nagyratörő ember lebecsüli az Isten nagyságát, túlértékeli a maga erejét: ez okozza bukását, csalódását, tragédiáját. Az Úr, aki embert teremtett, hármas erőnek összetétele: az értelemé, az akaraté és a szereteté. Ez a hármas erő sugárzik mindenhatóságának valamennyi megnyilvánulásából, teremtő hatalmából, gondviselő irányításából és megmentő jóságából. Az Istenségben ez a három erő misztikusan egybeolvad, mint a szivárványszínek a napsugárban. E hármas erő harmóniája, békés együttműködése az Isten, a legfőbb tökélet Az 1934. november 11-i Madách ünnepen elhangzott előadásból. •[»