Szegedi Híradó, 1864. július-december (6. évfolyam, 53-104. szám)
1864-09-17 / 75. szám
1864. Hatodik évfolyam. Mostolon: Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztési iroda: Egyháztér, 367. sz. X Siriló hilvatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre..........................................................8 frt Félévre ... 4 „ Évnegyedre..................................... 2 „ Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre . ..........................................6 frt — kr. Félévre ...............................................3 „ — „ Évnegyedre...............................................1 , 60 , 75-ik szám. Szombat, szeptember 17-én. Ihirdetésiok: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyílttérien a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 ujkrajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. M RAD!). Előfizetési föltételek: Egyed számára & krotzk. ért. Előfizetési fölhívás „Szegedi Híradó“ 1864-iki október—decemberi évnegyedére. Kevés mondanivalónk van. Lapunkat iparkodni fogunk ezután is minél változatosabb tartalommal adni olvasóink kezébe. Városunk s megyénk érdekei mellett harcolva, hazánk állapotáról s a nagyvilág eseményeiről is híven tudósítjuk olvasóinkat, úgy hogy azok, kik más közlönyt nem járathatnak, röviden megtudják innen, amit minden művelt embernek tudni szükséges, ha a korral haladni akar. Bő tartalma mellett is oly olcsó hetenkint kétszer megjelenő lapunk, hogy a jelen pénzszűk időben sem kíván valami nagy áldozatot azoktól, kik azt szükségeik közé számítják. A lap Szegeden házhozhordással és vidékre postai küldéssel évnegyedre 2 forint; a kiadó hivatalból elvive 1 frt 60 kr. osztr. értékben. Szabados János, Burger Zsigmond, szerkesztő, kiadó. Az erdő jelentősége a természetben és nemzetgazdászatban. Egy terméketlen évnek és ennek folytán olyanségnek kellett bekövetkezni, milyennek múlt évben az áldott alföld vidékein tanúi volánk, hogy figyelmünket nagyobb mértékben az erdőkre fordítsuk. De hiszen régen megmondták azt, hogy maga kárán tanul a magyar. Bár csak most is tanulna a szenvedett káron. Azon reményben, hogy most, midőn még alig gázoltunk ki az ínség posványából, fogékonyabbak a kedélyek azon módok iránt, melyek által a fenyegető veszélyt jövőre enyhíthetjük vagy megelőzhetjük, közöljük a következő jószándékú észrevételeket az erdők hatására az égalji viszonyokra. A természet gyönyörű és nagyszerű terményei, a fák , az ezekből alakult erdők már a régi népeknél kiváló tisztelet tárgyai voltak, mint azon körülmény is bizonyítja, hogy némelyeket közülök szenteknek tartottak, így a görögöknél és rómaiaknál szent ligetekkel bírtak, s az erdőknek külön isteneket és istennőket tulajdonítottak. És kinek jut eszébe, hogy őseink szintén szent berkekben áldoztak Hadúrnak, mielőtt az evangélium boldogító sugara reájuk kiterjedett volna? Nem látjuk e itt is nyomait a fák cultusának? Épen úgy a németek is, kiknek erdőtiszteletét már Tacitus elismerőleg említi, bírtak szent fákkal és ligetekkel. Itt képzelték ők az istenség kedvenc tartózkodási helyét. Egyetlen egy törzset sem volt szabad kivágni, egyetlen egy gályát sem letörni, sőt még a vadállatok is különös oltalom alatt álltak, mihelyt a szent erdőhöz eljutottak. Remegve nézték a benszülöttek szent Romifaciust, midőn a szent tölgyet kivágta, és bámulták, hogy az ekép megsértett Tonar a vakmerőt szét nem zúzta. A szent erdő iránti tisztelet, és megsértésének félelme némely helyeken az egész középkorban föntartotta magát. Az erdészeti törvények legnagyobb része legborzasztóbb véteknek tekinti az élő fák bántását, mire a legszigorúbb büntetés volt szabva. Bármennyire el volt, a mondottak szerint, az erdők fontossága ismerve, és bármennyire gondoskodtak a törvények azok megkíméléséről, mégis már a 16. században észrevehető volt sok vidéken a fa jelentékeny fogyása. A kereskedelem és ipar fölvirágzott, országutakat építettek, és a földművelés, melynek terjedését a középkor számtalan háborús és viszálkodásai akadályozták, most a földterület azon nagy részét, melyet addig erdők borították, elfoglalta. A haladó művelődés mindinkább igénybe vette az erdőket. Szükség volt rá házak építésére, folyók és folyamok áthidalására, az emelkedő bányászat terményeinek megnyerhetésére, a betörő tenger elleni gátak erősítésére stb. A háború, mely mindenhol rombol, sehol sem épít, szintén igénybe vette az erdőket, oszlopokra lévén szüksége az erődök védelmére. Különösen pedig a tengeri kereskedés, mely Amerika felfedezése folytán előbb nem is gyanított emelkedésnek indult, csaknem egész erdőket nyelt el hajók építésére. Az erdők mindezen pusztításaihoz járultak szerencsétlen természeti események, roppant viharok és erdőégések, élannyira, hogy a fa fogyása rendkívüli mértékben haladt előre. És dacára a fapusztulás szomorú valóságának, az emberek, mégis csak lassan kint jutottak, ahol már jutottak, a szabályos gazdálkodásról való gondoskodásra, míg végre mint a szükségből való kisegítő egy új tudomány, az erdészet, támadt. Ezen gyermeke a szükségnek van hivatva arra, hogy a fényegető bajon segítsen. Ámbár pedig e szép tudománynak föladata, az erdők föntartását és ápolását előidézni, ezáltal az éghajlatra, művelődésre s az emberi nem jóllétére és erkölcseire jótékonyan hatni , mindamellett még ma is igen nagy azoknak száma, kik helytelenül fogván föl és ítélvén meg az erdőnek jelentőségét a nemzetgazdászatban, benne pénzforrásnál egyebet nem képesek felfedezni. A külön érdekek önző követését, mindenekfölött azon sóvárgást, hogy minél gyorsabban pénzt szerezhessünk — mi korunknak kitűnő, de nem épen dicséretes jellemvonása — fájdalom, mint látjuk, az erdő szentélyébe is, hol az még létezik, mindinkább behat, mig azok száma napról napra keresbedik, kik helyes nemzetgazdászati szempontból kiindulva, az erdőt oly vagyonnak tekintik, mely a népnek, mint halhatatlan szervezet, sajátja, melyet az élő nemzedéknek szabad ugyan használnia, de melynek lényegét az utókornak, mennyire a közérdek kivánja, elidegenithetlen és csorbítatlan örökség gyanánt tartozik meghagyni. A tudomány és tapasztalás megdönthetően igazsággá emelték, hogy az erdőségek az ország légmérsékének szélsőségeit forróságra és hidegre nézve mérséklik ; mérséklik a nyár forróságát azon tartós nedvkipárolgás által, melyet az általuk beárnyékolt földből előidéznek; enyhítik a tél hidegét, amennyiben a föld felületének melegkisugárzását akadályozzák és a hideg éjszaki szelek dühöngése ellen oltalmat nyújtanak. Az egészen erdő nélküli, vagy legalább csekély erdővel biró vidék, mint azt alföldünk eléggé bizonyítja, ki van téve a légmérsék szélsőségeinek, a nyár tikkasztó, forró hevének és a tél legcsípősebb hidegének. A nap befolyásának minden oldalról kitéve, a talaj és a legalsó levegőréteg könnyen elvesztik nedvüket; ennélfogva a föld nyáron nagyon hamar kiszárad, de télen is hamarabb kihűl, részint ugyanazon oknál fogva, részint a nem akadályozott melegkisugárzás miatt. De e hatás ismét kedvezőtlen eredményű a tenyészetre, a talaj termékenységére s illetőleg különösen a mezőgazdaságra. Másik nagy haszna az erdőknek abban áll, hogy kedvezőleg hatnak az eső képződésére. Az eső- és hóvizet az erdők megtartják magukban, táplálván vele a forrásokat; ezt lassan kipárologtatják s egyszersmind megakadályozzák, hogy rohanó patakok oraol■ janak alá a hegyekről, kedvezőleg azt is, hogy rögtöni áradások és vizmocsárok omlásai történjenek. Mekkora sebeket ejthetnek ily események az országon, azt a franciaországi áradások 1840 és 1841-ben, de kivált 1856 ban isméttelve bebizonyították. Itt az addigi könnyelműség, tudatlanság és kapzsiság az erdők kezelése körül a Rloom, Loire, Szajna áradásai következtében oly pusztítólag boszulta meg magát, hogy III. Napóleon császár majda ez ügyre fordítván figyelmét, 1856. július 19-én nyilt parancsot bocsátott ki, melyben a baj elhárításának módjait megpendíti. A déli franciaországi és svájci erdőpusztítások okozták egyedül, hogy a felhőkből leomló esőtömegek, anélkül, hogy azokat a föld fel fogná, anélkül, hogy az erdőkben eloszlanának, rögtön és erősen rohantak alá, és a túltelt folyómedrek által tovaragadtatva, virágzó mezőkön, városokban és falukban terülvén el, kimondhatatlan pusztításokat idéztek elő. E következéseket előre lehetett volna látni, mert már 50—60 év óta hangzottak az egyes községek hatóságai részéről a panaszok az erdők pusztításáról és ennek következéseiről, s az államhatóságok ezeket csakugyan figyelembe is vették, de fájdalom nem kellő mértékben. Kairóban, Alsó-Egyiptomban hajdan nagyon ritkán esett eső, alig 3—4 évben egyszer. Azonban mióta Mehemed Ali 20—30 millió fát ültettetett, azóta évenkint 30—40 esős nap van. Megfordítva áll a viszony felső Egyiptomban. Egészen a folyó század elejéig ott sem volt ugyan nagyon gyakori az eső, de nem is tartozott épen a ritkaságok közé. Mióta azonban a hegyeket borított datolyapálmákat elpusztították, azóta csaknem épen nincs eső, minek következtében a mezők és rétek kiszáradtak. Amerika is elég tanúbizonyságot nyújt arra nézve, hogy az erdők a légköri csapadékokat és a folyók vízmértékét, valamint az álló vizek színvonalát is szabályozzák. Boussingault oly tavaknál gyűjtött észleleteket, melyeknek semmi lefolyásuk sincs, és melyeknek emelkedése és alászállása évek hosszú során át pontosan a közel fekvő erdők nagyságához és terjedelméhez alkalmazkodott. Mindez eléggé bizonyítja, hogy az erdők rendeltetése, a légköri csapadékokat és a folyók vízmennyiségét szabályozni, valamint a legjelentékenyebb és leghíresebb természetvizsgálók ez állítás mellett nyilatkoznak, így Humboldt Sándor egy helyen említi: „A hegyek ormait és oldalait fedő fák pusztítása által az emberek valamennyi földöv alatt kettős csapást készítenek elő a jövő nemzedékeknek : tüzelőanyag-hiányt és vízhiányt.“ Annak bizonyításául, mennyire megboszulja magát a természet, ha az ember annak rendjét az erdők pusztítása által megzavarja, álljon itt még néhány példa. Kis-Ázsiában és Görögországban, hol hajdan a legnagyobb termékenység uralkodott és a legmagasb műveltség virágzott, ma alig találunk egyebet homokos pusztaságoknál, romoknál és síroknál. A raandasi nemes bor, mely egykor Kleopatra vendégeit lelkesítette, melyet, Horác is oly melegen magasztalt, nem terem többé. A gyilkos nem leli föl többé Poseidon szent fenyvberkét, hogy benne elrejtőzzék és az ünnepre utazó dalnokot meglesse. Szardínia és Szicília, Olaszország eme hajdani éléskamarái is most szomorúan bűnhődnek a bennök könnyelműen elkövetett erdőpusztításért. A régiek csodákat beszéltek ez országok termékenységéről 2000 év előtt, és azokat a föld legszebbjei gyanánt magasztalták, és hogy Szicília termékenysége bámulatra méltó volt, következtetjük városai nagyságából és lakosai roppant számából. De ma id már ez mind máskép van. Ennek oka abban keresendő, hogy az erdőket a hegytetőkön megsemmisítették, melyek most kopaszon emelkednek ég felé. Az ég csatornái gyéreb-ben nyílnak meg, mivel a vonzó erő — az 1 erdő — hiányzik. Sok patak és forrás kiszáradt, melyek azelőtt áldásteljesen termékeny- itőleg csörgedeztek alá a síkságra, csak imitt amott található még némi csekély nyoma a hajdani magasztalt jóllétnek. Magában Amerikában is, melynek erdőségei kiirthatatlanoknak látszottak, sajnos tapasztalást tettek e tekintetben, látván, milyen könnyű itt is tabula rasat csinálni. Az újvilág erdői irtásában nem tartották meg e kellő mértéket, arra lévén az új telepeknél inkább tekintettel, hogy múlandó gazdaságot halmozzanak össze, minthogy a lakosok maradandó jóllétét megalapítsák. Egy század elegendő volt az Antillák erdőinek kimerítésére, hegyeinek megkoppasztására, forrásainak kiapasztására és tökéletes terméketlenség előidézésére. Mind e példákból kitűnik, hogy az embernek nem szabad a földszervezet öszhangjába durván, bántólag belenyúlni, hogy az erdőpusztítást nem lehet annyira büntetlenül űznie, miután ezáltal léte alapföltételeit földúlja vagy legalább gyöngíti. Az ember az erdő pusztítása által saját élete föntartásának, fejlesztésének és szépítésének kipótolhatlan tárházát és a növényi teremtés legtökéletesebb, legfölségesebb alakzatát rombolja szét. Hány nép bűnhődte meg, mint láttuk, a természet ellen elkövetett e súlyos vétkét, s maga korbácsolta ki magát a paradicsomból, midőn romboló kezekkel megtámadá. Bár vennék ez igazságokat fontolóra hazánkfia, s köztök azok, kiket a dolog leginkább illet; nem azért, hogy az erdőket ne pusztítsák, miután — fájdalom —■ már nincs mit pusztítanunk, hanem, hogy teljes erővel igyekezzenek erdőket létesíteni. Nem új tanácsot adunk, midőn ez óhajtást kifejezzük; el volt az már mondva számtalanszor. De hogy nem volt még elégszer elmondva, bizonyítja azon körülmény, hogy az eredménynek még mindeddig semmi nyoma sem látható.. S. Csongrád-városi állapotok. ív. Irodalom és ennek pártolása. Nagy thema ez egy egészen földműves városban, ha állítjuk, hogy „irodalom,“ mert hiszen itt ezzel senki sem foglalkozik, kivévén a hírlapi levelezést pár egyén által, de kik, ha az igazat a haza színe előtt kimondani merészük, azonnal készen vannak a közvélemény pajzsa alatt némelyek erre anatheraát mondani, sőt megtörtént oly barbar tett is.... No de ne mondjuk ki, mert arcpirulás nélkül gondolni sem tudunk reá, midőn egy város eként gyaláztatik meg. De vessük erre az elsötétítés fátyolát, s beszéljünk inkább arról, hogy miként pártoltabb az irodalom. Ha az ég nagyobb anyagi vagyonnal áldandotta volna meg értelmiségünket, bizonyára nem lehetne panasz ellenünk az irodalom iránti részvétlenség miatt. Ámde nem szégyeneljük bevallani, hogy szegények vagyunk, s igy teszünk annyit, amennyit tehetünk önmegerőltetésünk nélkül, s pártoljuk az irodalmat ha másként nem is, tehát egyesülve, s igy a kaszinóban vagy társulva többek együtt egy-egy lapot járatunk s egymásután elolvasgatjuk, s igy alig van lap — legyen az politikai színezetű vagy szaklap — melyből ha csak egy vagy egypár is ne volna városunkban. — És a könyvirodalom is meglehetősen díszült, amennyiben van a kaszinónak egy néhány száz darabból álló könyvtára, s aként egyeseknél, sőt mesteremberek s földműveseknél is láttunk néhány jó könyvet. Olvasni pedig tagadhatatlan , nagyon szeretünk, mert hiszen mivel is töltenék el üres ideinket, mint jó (s olykor rész) könyvek olvasásával, miben egyiránt halad a férfiakkal szépnemünk értelmi osztálya is. Azonban ajánlani bátorkodunk, hogy a hatóságilag fölállított tilalomfákon lévő írási fogalmazásokra kissé nagyobb gond fordíttatnék, hogy ne lennének azok — főleg ha idegenek rá pillantanak — nevetség tárgyai, mint ime ez is betűről betűre : „ Mindenki szorosan tiltatik az Görfön (Győrfös) kelt furiaka (surják) úgy az Porondon levő kivagassa egét az Szőlők olajig 10 forint állat tilttattnak. 1861. Azt mondhatja ugyan a hatóság, hogy ezen dolog a gazdaságot illeti, s igy annak bizottmánya ügyelne reá. Ámde a gazdasági bizottmány csak kifolyása a hatóságnak, s igy egyik úgy, mint a másik ügyelhetne kissé az ily fogalmazásokra. Vannak még a városban szebbnél szebb kisebb kereskedői címek, mint ez is: „Pálinka mária az Huszárhoz.“ No de kinek a figyelme terjedhetne ki mindenre ezen milliárd baju városban? Hiszszük azonban, hogy lassan-lassan mindenre rá kerül a sor, és az ily ferdeségek is kiküszöböltetnek. Bezárjuk e cikkecskénket azzal, hogy mint eddig, úgy ezentúl is — mennyire tehetségünktől telik — pártoljuk a nyelvünket,gy nemzetiségünket föntartó irodalmat! (Folyt. köv.