Szegedi Híradó, 1864. július-december (6. évfolyam, 53-104. szám)

1864-09-17 / 75. szám

1864. Hatodik évfolyam. M­ost­olon: Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztési iroda: Egyháztér, 367. sz. X Siri­ló hilvatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Szegeden házh­ozhordással és vidékre postán: Egész évre..........................................................8 frt Félévre ... 4 „ Évnegyedre..................................... 2 „ Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre . ..........................................6 frt — kr. Félévre ...............................................3 „ — „ Évnegyedre...............................................1 , 60 , 75-ik szám. Szombat, szeptember 17-én. Ihirdetésiok­: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két­szerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyílttérien a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 ujkrajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsig­­mond könyvkereskedéséhez cimezendők. M RAD!). Előfizetési föltételek: Egyed szám­ára & kr­otzk­. ért. Előfizetési fölhívás „Szegedi Híradó“ 1864-iki október—decemberi évnegyedére. Kevés mondani­valónk van. Lapunkat iparkodni fogunk ezután is minél változatosabb tartalommal adni olvasóink kezébe. Városunk s megyénk érdekei mellett harcolva, hazánk álla­potáról s a nagyvilág eseményeiről is híven tudósítjuk olvasóinkat, úgy hogy azok, kik más közlönyt nem járathat­nak, röviden megtudják innen, a­mit minden művelt embernek tudni szük­séges, ha a korral haladni akar. Bő tartalma mellett is oly olcsó hetenkint kétszer megjelenő lapunk, hogy a jelen pénzszűk időben sem kíván valami nagy áldozatot azoktól, kik azt szükségeik közé számítják. A lap Szegeden házhozhordással és vidékre postai küldéssel évnegyedre 2 forint; a kiadó­ hivatalból elvive 1 frt 60 kr. osztr. értékben. Szabados János, Burger Zsigmond, szerkesztő, kiadó. Az erdő jelentősége a természet­ben és nemzetgazdászatban. Egy terméketlen évnek és ennek folytán oly­anségnek kellett bekövetkezni, milyennek múlt évben az áldott alföld vidékein tanúi volánk, hogy figyelmünket nagyobb mérték­ben az erdőkre fordítsuk. De hiszen régen megmondták azt, hogy maga kárán tanul a magyar. Bár csak most is tanulna a szenve­dett káron. Azon reményben, hogy most, midőn még alig gázoltunk ki az ínség pos­ványából, fogékonyabbak a kedélyek azon módok iránt, melyek által a fenyegető ve­szélyt jövőre enyhíthetjük vagy megelőzhet­jük, közöljük a következő jószándékú észre­vételeket az erdők hatására az égalji viszo­nyokra. A természet gyönyörű és nagyszerű ter­ményei, a fák , az ezekből alakult erdők már a régi népeknél kiváló tisztelet tárgyai voltak, mint azon körülmény is bizonyítja, hogy némelyeket közülök szenteknek tartot­tak, így a görögöknél és rómaiaknál szent ligetekkel bírtak, s az erdőknek külön istene­ket és istennőket tulajdonítottak. És kinek jut eszébe, hogy őseink szintén szent berkek­ben áldoztak Hadúrnak, mielőtt az evangé­lium boldogító sugara reájuk kiterjedett vol­na? Nem látjuk e itt is nyomait a fák cul­­tusának? Épen úgy a németek is, kiknek erdőtiszteletét már Tacitus elismerőleg említi, bírtak szent fákkal és ligetekkel. Itt képzel­ték ők az istenség kedvenc tartózkodási he­lyét. Egyetlen egy törzset sem volt szabad kivágni, egyetlen egy gályát sem letörni, sőt még a vadállatok is különös oltalom alatt álltak, mihelyt a szent erdőhöz eljutottak. Remegve nézték a benszülöttek szent Romi­faciust, midőn a szent tölgyet kivágta, és bámulták, hogy az ekép megsértett Tonar a vakmerőt szét nem zúzta. A szent erdő iránti tisztelet, és megsértésének félelme némely helyeken az egész középkorban föntartotta magát. Az erdészeti törvények legnagyobb része legborzasztóbb véteknek tekinti az élő fák bántását, mire a legszigorúbb büntetés volt szabva. Bármennyire el volt, a mondottak szerint, az erdők fontossága ismerve, és bármennyire gondoskodtak a törvények azok megkímélésé­­ről, mégis már a 16. században észrevehető volt sok vidéken a fa jelentékeny fogyása.­­ A kereskedelem és ipar fölvirágzott, ország­utakat építettek, és a földművelés, melynek terjedését a középkor számtalan háborús és viszálkodásai akadályozták, most a földterü­let azon nagy részét, melyet addig erdők borították, elfoglalta. A haladó művelődés mindinkább igénybe vette az erdőket. Szük­ség volt rá házak építésére, folyók és folya­mok áthidalására, az emelkedő bányászat terményeinek megnyerhetésére, a betörő ten­ger elleni gátak erősítésére stb. A háború, mely mindenhol rombol, sehol sem épít, szintén igénybe vette az erdőket, oszlopokra lévén szüksége az erődök védelmére. Különösen pedig a tengeri kereskedés, mely Amerika felfedezése folytán előbb nem is gyanított emelkedésnek indult, csaknem egész erdőket nyelt el hajók építésére. Az erdők mindezen pusztításaihoz járul­tak szerencsétlen természeti események, roppant viharok és erdőégések, élannyira, hogy a fa fogyása rendkívüli mértékben haladt előre. És dacára a fapusztulás szomorú valósá­gának, az emberek, mégis csak lassan kint jutottak, ahol már jutottak, a szabályos gaz­dálkodásról való gondoskodásra, míg végre mint a szükségből való kisegítő egy új tudo­mány, az erdészet, támadt. Ezen gyermeke a szükségnek van hivatva arra, hogy a fénye­gető bajon segítsen. Ámbár pedig e szép tudománynak föladata, az erdők föntartását és ápolását előidézni,­­ ezáltal az éghajlatra, művelődésre s az emberi nem jóllétére és erkölcseire jótékonyan hatni , mindamellett még ma is igen nagy azoknak száma, kik helytelenül fogván föl és ítélvén meg az er­dőnek jelentőségét a nemzetgazdászatban, benne pénzforrásnál egyebet nem képesek felfedezni. A külön érdekek önző követését, minde­­nekfölött azon sóvárgást, hogy minél gyor­sabban pénzt szerezhessünk — mi korunknak kitűnő, de nem épen dicséretes jellemvonása — fájdalom, mint látjuk, az erdő szentélyé­be is, hol az még létezik, mindinkább behat, mig azok száma napról napra keresbedik, kik helyes nemzetgazdászati szempontból ki­indulva, az erdőt oly vagyonnak tekintik, mely a népnek, mint halhatatlan szervezet, sajátja, melyet az élő nemzedéknek szabad ugyan használnia, de melynek lényegét az utókornak, mennyire a közérdek kivánja, el­­idegenithetlen és csorbítatlan örökség gyanánt tartozik meghagyni. A tudomány és tapasztalás megdönthetően igazsággá emelték, hogy az erdőségek az ország légmérsékének szélsőségeit forróságra és hidegre nézve mérséklik ; mérséklik a nyár forróságát azon tartós nedvkipárolgás által, melyet az általuk beárnyékolt földből előidéz­nek; enyhítik a tél hidegét, amennyiben a föld felületének melegkisugárzását akadályoz­zák és a hideg éjszaki szelek dühöngése el­len oltalmat nyújtanak. Az egészen erdő nélküli, vagy legalább csekély erdővel biró vidék, mint azt alföldünk eléggé bizonyítja, ki van téve a légmérsék szélsőségeinek, a nyár tikkasztó, forró hevé­nek és a tél legcsípősebb hidegének. A nap befolyásának minden oldalról kitéve, a talaj és a legalsó levegőréteg könnyen elvesztik nedvüket; ennélfogva a föld nyáron nagyon hamar kiszárad, de télen is hamarabb kihűl, részint ugyanazon oknál fogva, részint a nem akadályozott melegkisugárzás miatt. De e hatás ismét kedvezőtlen eredményű a tenyé­szetre, a talaj termékenységére s illetőleg különösen a mezőgazdaságra. Másik nagy haszna az erdőknek abban áll, hogy kedvezőleg hatnak az eső képző­­­­désére. Az eső- és hóvizet az erdők meg­­­­tartják magukban, táplálván vele a forrásokat;­­ ezt lassan kipárologtatják s egyszersmind­­ megakadályozzák, hogy rohanó patakok oraol­­■ janak alá a hegyekről, kedvezőleg azt is, hogy rögtöni áradások és vizmocsárok om­lá­­­­sai történjenek. Mekkora sebeket ejthetnek ily események az országon, azt a franciaországi áradások 1840­ és 1841-ben, de kivált 1856 ban ismé­­t­telve bebizonyították. Itt az addigi könnyel­­­­műség, tudatlanság és kapzsiság az erdők­­ kezelése körül a Rloom, Loire, Szajna áradá­­­­sai következtében oly pusztítólag boszulta meg magát, hogy III. Napóleon császár ma­­j­da ez ügyre fordítván figyelmét, 1856. július 19-én nyilt parancsot bocsátott ki, melyben a baj elhárításának módjait megpendíti. A déli franciaországi és svájci erdő­­­pusztítások okozták egyedül, hogy a felhőkből leomló esőtömegek, anélkül, hogy azokat a föld fel­­­ fogná, anélkül, hogy az erdőkben eloszlaná­­nak, rögtön és erősen rohantak alá, és a túltelt folyómedrek által tovaragadtatva, vi­rágzó mezőkön, városokban és falukban terül­vén el, kimondhatatlan pusztításokat idéztek elő. E következéseket előre lehetett volna látni, mert már 50—60 év óta hangzottak az egyes községek hatóságai részéről a panaszok az erdők pusztításáról és ennek következései­ről, s az államhatóságok ezeket csakugyan figyelembe is vették, de fájdalom nem kellő mértékben. Kairóban, Alsó-Egyiptomban hajdan na­gyon ritkán esett eső, alig 3—4 évben egy­szer. Azonban mióta Mehem­ed Ali 20—30 millió fát ültettetett, azóta évenkint 30—40 esős nap van. Megfordítva áll a viszony felső Egyiptomban. Egészen a folyó század elejéig ott sem volt ugyan nagyon gyakori az eső, de nem is tartozott épen a ritkaságok közé. Mióta azonban a hegyeket borított datolya­­pálmákat elpusztították, azóta csaknem épen nincs eső, minek következtében a mezők és rétek kiszáradtak. Amerika is elég tanúbizonyságot nyújt arra nézve, hogy az erdők a légköri csapa­dékokat és a folyók vízmértékét, valamint az álló vizek színvonalát is szabályozzák. Bous­­singault oly tavaknál gyűjtött észleleteket, melyeknek semmi lefolyásuk sincs, és melyek­nek emelkedése és alászállása évek hosszú során át pontosan a közel fekvő erdők nagy­ságához és terjedelméhez alkalmazkodott.­­ Mindez eléggé bizonyítja, hogy az erdők rendeltetése, a légköri csapadékokat és a folyók vízmennyiségét szabályozni, valamint a legjelentékenyebb és leghíresebb természet­vizsgálók ez állítás mellett nyilatkoznak, így Humboldt Sándor egy helyen említi: „A hegyek ormait és oldalait fedő fák pusz­títása által az emberek valamennyi földöv alatt kettős csapást készítenek elő a jövő nemzedékeknek : tüzelőanyag-hiányt és víz­hiányt.“ Annak bizonyításául, mennyire meg­­boszulja magát a természet, ha az ember annak rendjét az erdők pusztítása által meg­zavarja, álljon itt még néhány példa. Kis-Ázsiában és Görögországban, hol hajdan a legnagyobb termékenység uralkodott és a legmagasb műveltség virágzott, ma alig találunk egyebet homokos pusztaságoknál, romoknál és síroknál. A raandasi nemes bor, mely egykor Kleopatra vendégeit lelkesítette, melyet, Horác is oly melegen magasztalt, nem terem többé. A gyilkos nem leli föl többé Poseidon szent fenyvberkét, hogy benne el­rejtőzzék és az ünnepre utazó dalnokot meg­lesse. Szardínia és Szicília, Olaszország eme hajdani éléskamarái is most szomorúan bűn­hődnek a bennök könnyelműen elkövetett erdőpusztításért. A régiek csodákat beszéltek ez országok termékenységéről 2000 év előtt,­­ és azokat a föld legszebbjei gyanánt magasz­­­­talták, és hogy Szicília termékenysége bámu­­­­latra méltó volt, következtetjük városai nagy­ságából és lakosai roppant számából. De ma i­d már ez mind máskép van. Ennek oka abban­­ keresendő, hogy az erdőket a hegytetőkön­­ megsemmisítették, melyek most kopaszon emelkednek ég felé. Az ég csatornái gyéreb-­­­ben nyílnak meg, mivel a vonzó erő — az 1­­ erdő — hiányzik. Sok patak és forrás kiszá­­­radt, melyek azelőtt áldásteljesen termékeny­- i­tőleg csörgedeztek alá a síkságra, csak imitt­­ amott található még némi csekély nyoma a­­ hajdani magasztalt jóllétnek. Magában Amerikában is, melynek erdő­ségei kiirthatatlanoknak látszottak, sajnos tapasztalást tettek e tekintetben, látván, mi­lyen könnyű itt is tabula rasat csinálni. Az­­ újvilág erdői irtásában nem tartották meg e­­ kellő mértéket, arra lévén az új telepeknél inkább tekintettel, hogy múlandó gazdaságot halmozzanak össze, minthogy a lakosok ma­radandó jóllétét megalapítsák. Egy század elegendő volt az Antillák erdőinek kimeríté­sére, hegyeinek megkoppasztására, forrásainak kiapasztására és tökéletes terméketlenség elő­idézésére. Mind e példákból kitűnik, hogy az em­bernek nem szabad a földszervezet öszhang­­jába durván, bántólag belenyúlni, hogy az erdőpusztítást nem lehet annyira büntetlenül űznie, miután ezáltal léte alapföltételeit föl­­dúlja vagy legalább gyöngíti. Az ember az erdő pusztítása által saját élete föntartásának, fejlesztésének és szépítésének kipótolhatlan tárházát és a növényi teremtés legtökéletesebb, legfölségesebb alakzatát rombolja szét. Hány nép bűnhődte meg, mint láttuk, a természet ellen elkövetett e súlyos vétkét, s maga kor­bácsolta ki magát a paradicsomból, midőn romboló kezekkel megtámadá. Bár vennék ez igazságokat fontolóra hazánkfia, s köztök azok, kiket a dolog leg­inkább illet; nem azért, hogy az erdőket ne pusztítsák, miután — fájdalom —■ már nincs mit pusztítanunk, hanem, hogy teljes erővel igyekezzenek erdőket létesíteni. Nem új ta­nácsot adunk, midőn ez óhajtást kifejezzük; el volt az már mondva számtalanszor. De hogy nem volt még elégszer elmondva, bizo­nyítja azon körülmény, hogy az eredménynek még mindeddig semmi nyoma sem látható.­­. S. Csongrád-városi állapotok. ív. Irodalom és ennek pártolása. Nagy thema ez egy egészen földműves városban, ha állítjuk, hogy „irodalom,“ mert hiszen itt ezzel senki sem foglalkozik, kivé­­vén a hírlapi levelezést pár egyén által, de kik, ha az igazat a haza színe előtt kimon­dani merészük, azonnal készen vannak a közvélemény pajzsa alatt némelyek erre anatheraát mondani, sőt megtörtént oly bar­­bar tett is.... No de ne mondjuk ki, mert arcpirulás nélkül gondolni sem tudunk reá, midőn egy város eként gyaláztatik meg. De vessük erre az elsötétítés fátyolát, s beszéljünk inkább arról, hogy miként pártol­tab­b az irodalom. Ha az ég nagyobb anyagi vagyonnal áldandotta volna meg értelmiségünket, bizo­nyára nem lehetne panasz ellenünk az iro­dalom iránti részvétlenség miatt. Ámde nem szé­­gyeneljük bevallani, hogy szegények vagyunk, s igy teszünk annyit, amennyit tehetünk ön­­megerőltetésünk nélkül, s pártoljuk az irodal­mat ha másként nem is, tehát egyesülve, s igy a kaszinóban vagy társulva többek együtt egy-egy lapot járatunk s egymásután elolvas­gatjuk, s igy alig van lap — legyen az po­litikai színezetű vagy szaklap — melyből ha csak egy vagy egypár is ne volna városunk­ban. — És a könyvirodalom is meglehetősen díszült, amennyiben van a kaszinónak egy néhány száz darabból álló könyvtára, s aként egyeseknél, sőt mesteremberek s földművesek­nél is láttunk néhány jó könyvet. Olvasni pedig tagadhatatlan , nagyon szeretünk, mert hiszen mivel is töltenék el üres ideinket, mint jó (s olykor rész) könyvek olvasásával, miben egyiránt halad a fér­fiakkal szépnemünk értelmi osztálya is. Azonban ajánlani bátorkodunk, hogy a hatóságilag fölállított tilalomfákon lévő írási fogalmazásokra kissé nagyobb gond fordíttat­­nék, hogy ne lennének azok — főleg ha idegenek rá pillantanak — nevetség tárgyai, mint ime ez is betűről betűre : „ Mindenki szorosan tiltatik az Görfön (Győrfös) kelt furiaka (surják) úgy az Poron­don levő kivagassa egét az Szőlők olajig 10 forint állat tilttattnak. 1861.­ Azt mondhatja ugyan a hatóság, hogy ezen dolog a gazdaságot illeti, s igy annak bizottmánya ügyelne reá. Ámde a gazdasági bizottmány csak kifolyása a hatóságnak, s igy egyik úgy, mint a másik ügyelhetne kissé az ily fogalmazásokra. Vannak még a városban szebbnél szebb kisebb kereskedői címek, mint ez is: „Pálin­ka mária az Huszár­hoz.“ No de kinek a figyelme terjedhetne ki mindenre ezen milliárd baju városban? Hiszszük azonban, hogy lassan-lassan mindenre rá kerül a sor, és az ily ferdeségek is kiküszöböltetnek. Bezárjuk e cikkecskénket azzal, hogy mint eddig, úgy ezentúl is — mennyire te­hetségünktől telik — pártoljuk a nyelvünket,­­­­gy nemzetiségünket föntartó irodalmat! (Folyt. köv.

Next