Szegedi Híradó, 1866. július-december (8. évfolyam, 52-104. szám)

1866-08-02 / 61. szám

1866. Nyolcadik évfolyam. Megjelen: Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Saserj­esztési Iroda: Ötpacsirta utca Terestyéni ház emeletében. Kiadóh­ivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre.......................................................8 frt. Félévre.............................................................4 „ Évnegyedre.......................................................2 „ Helyben a kiadóhivatalból elültetve: Egész évre..................................................6 fit — for. Félévre.......................................................3 „ — „ Évnegyedre ...................................................1 „ 60 „ Shirdetése la: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két­szerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyílttérien a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 újkrajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Berger Zsig­mond könyvkereskedéséhez cimezendők. Egyes szám­ára 8 kr osztr. ért. A fatermelés áldásai. A biblia szavai szerint: az első ember, míg ártatlanságának korszakát élte, a paradi­csomkertben lakott volt, hol a virágok és gyümölcsfák szellős árnyékában tölté boldog napjait , a madarak zengését hallgatván, men­ten a gondtól, bútól és fájdalomtól. Hol is lehetne a föld gyermekének gyö­­nyörteljesebb tanyája, mint kertben, az illa­tos virágok, gyümölcsöző fák, mosolygó für­tökkel terhelt venyigék és magát az éltető levegőt lehelő dús növényzet körében , hol a sűrű lomb az énekes madárnak menedékül szolgál; a virágok a kis pillangó tündéreket csalogatják kelyheikhez s a döngicsélő mun­kás méhet virágporral s mézzel tartják jól; s hol a lombok, melyek a nyári nap forró su­garai ellen hűvös árnyékkal kínálkoznak, az embernek egyúttal éhségét és szomját csilla­pító édes gyümölcscsel is kedveskednek. De hát a föld széles kerekségének siva­tagjaira szétszórt emberi nem, örökre nélkü­lözze a paradicsom gyönyöreit? Édes anyánk , melynek emlőin táplálko­zunk , az Isten alkotta természet, engedel­messé téve az embernek a földet, hogy a méhébe rejtett életet esze és munkássága ál­tal kicsalhassa, hogy szorgalma által minden homok-sívány, minden kopár föld vagy szikla fölött paradicsomot ültethessen, hogy lakhe­lyét gazdag növény-élettel övezhesse körül, mely életszükségeinek és gyönyörének ezer és ezerképen adózzék, s mely — a mi reánk nézve a legfontosabb — az ember egészségé­nek és huzamos életének kiváló tényezője legyen. És valóban a fák különféle neme sokfé­lekép használ az ember kényének. A gyümöcs­­termők édes, kellemes termékeikkel ajándé­kozzák meg az embert, azért termesztésük némileg több fáradtságot, vigyázatot igényel, mint például a gyümölcstelen akác, mely illatos virágán, lombos árnyékán kivül egye­bet nem terem; de gyümölcs helyett oly gyors növése , szapora hajtása, hogy a­mint nyáron árnyékával hűvöset, úgy télen gályáival a kandallóban meleget szerezni képes, és ha ága vagy törzse egy-egy hasznos eszköznek vagy szerszámnak készítésére nem szolgál, legalább a tűzhelynek nem szokott rész táplá­léka lenni. Ennyi előnyéért az egyszerű akác még­sem talál kellő méltánylatra, a­mint ezt meg­érdemelné. Azonban a selyemtenyésztésre alkalmas szederfák, valamint az állattenyésztésre oly előnyös és majdnem nélkülözhetlen egyéb fák is, az ember minden lépten-nyomon előálló szükségének kielégítésére szolgálnak, azért hasznuk kiszámíthatlan. Mind­ezen szembetűnő hasznosságokon kívül, a fának és minden lombos növényzetnek egyéb nevezetes haszna is van, mert az életre magára nézve is fontos szerepet teljesít. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a fák, mint minden egyéb növény, a levegőt éppen úgy lélegzik, miként az ember és állatok, s a fának levelei, mintegy apró tüdősnek te­kintendők. Azonban a fák a levegőnek nem azt a részét emésztik, melyet az ember, ha­nem éppen az ellenkezőt, azaz, mit az em­ber kilehelt, mi neki haszontalanná vált. Ezt szívják magukba a fák: az emberre nézve roszat, és miután ezzel táplálkoznak, vissza éppen azon részét lehelik, mely az embernek és állatoknak éltető levegőjét teszi, azért a fák a levegőt az ember számára megtisztítják, s ezen kölcsönös viszony mellett az élőfa az embernek örökös jóltevője. De még egy más oldalról is nagyon hathatósan működnek, kü­lönösen a lombos fák, a levegő tisztítására. Tudni való szintén, hogy a fák, valamint majd minden növény, legnagyobb részt a le­vegőből táplálkoznak , sőt a vizet kivéve, a földből fölötte csekély részt vesznek föl, sőt némely növények a falon, sziklán, ház­tetőn vagy egyébből is megélnek s tápláléku­kat mondhatni egyedül a levegőből veszik. Egyik táplálékuk tehát a már említett lég, melyet az ember kilehel s mit szénsavnak nevezünk. De másrészt a levegőből a fák mind­azon növény-parányokat magukba szívják, me­lyek a természetben bárminemű korhadás vagy rothadás következtében a levegőbe föl­szállnak s ott lebegnek, mig azokat az eső vagy harmat újra le nem csapja. Az ilyen korhadó parányok jelenlétét a levegőben, leg­inkább mocsárok, tavak és iszapok közelében vehetjük észre s miket, ha az ember beszi, ártalmára vannak. Köztudomású dolog, hogy mocsáros vidékeken ezen kipárolgás okozza a váltólázat és sok egyéb betegséget. De nem­csak a tavak és mocsárak terjesztik ezen korhadó anyagot, a jégben, hanem maga a fekete televényes föld is, különösen, ha ned­vességben bővelkedik s a reá ható nap me­lege erősebb párolgását okozza. Mindezen, az emberre nézve káros kipá­rolgás a fáknak kedves táplálékul szolgál, melyet azok magukba színak, megemésztik, attól hathatósan nőnek s a levegőt megtisz­títják. A fák ezen nevezetes viszonya az ember és az állatok életéhez különösen egészségi szempontból a legnagyobb haszonnal jár ak­kor , ha a hajlékok környéke közvetlen közel minél sűrűbben fákkal van beültetve, s hogy ezen kölcsönös szolgálat, mit a fák az ember­nek s viszont az ember a fának tesz, minő hasznos, szemlátomást bizonyítja azon min­dennapi tapasztalás, hogy minél közelebb áll­nak a fák a hajlékhoz , annál jobban diszle­­nek s annál jobban gyümölcsöznek s az em­berek annál egészségesebbek, minél sűrűb­ben környezik élő lombok hajlékaikat. Köznépünknél itt-ott látni lehet a ház tövében ültetett gyümölcsfákat, bár ezek ép­pen közelségük miatt gyakori zaklatásnak vannak kitéve, mégis azon években is, mi­dőn a gyümölcs egyébkol nagyon gyéren mu­tatkozik, ezeket a legszebb gyümölcs és majd­nem évenként terheli. Másrészt azok, kik az ember élete hosszát számították, szintén azt találták, hogy az erdők és lombos helyeken la­kók a leghosszabb életűek szoktak lenni. Egy másik hatalmas előnyét a fák és erdők növelésének a természetbúvárok abban találták, hogy a fák és erdők a levegőben lebegő gőzt és párát a földhöz szíják s azok lehullására vagyis esőre adnak alkalmat s e körülmény legnagyobb fontossággal bir szá­raz esztendőben, midőn eső hiányával a leg­termékenyebb föld kopáran marad s az ember hasznos állataival együtt szükségnek és ínség­nek esik martalékul. Hogy az ilyen csapás az emberek és állatok egészségére és életére minő súlyosan nehezkedik, arról a mai napi tapasztalás elég siralmasan győz meg mind­nyájunkat s kétszeresen kell gondunkat a fák és erdők kitelhető szaporítására fordítani, mint a mi az ily országos csapást mérsékelni képes. Különösen azon vidékeken kell azt esz­közölnünk, melyeken a fák ültetése minden tekintetben kiáltó szükséget k­épez, s a tapasz­talás szintén e mellett szól, mert köztudo­mású dolog, hogy hazánk erdős vidékeit a szárazság és terméketlenség sokkal kevesebb mértékben sújtó, mint a fa hiányával szen­vedő egyébként termékenyebb vidékeket. A fák ezen említett nedvgyűjtő tulajdo­nát még a talaj nedvességére nézve is fontos következetességűnek ismerjük, mert tények bizonyítják, hogy erdők közelében számosabb és erősebb forrásokat találhatunk, valamint a tapasztalás azt is bizonyítja, hogy ha az erdők kiirtatnak, a kutak és források meg­csökkennek, vagy végkép kiapadnak. A talaj nedvessége pedig nemcsak az italnak való vizet szolgáltatja az embernek és állatnak, hanem hogy a föld termékenységét is legin­kább feltételezi, az senki előtt sem ismeretlen. A fa és minden lombos növényzet mind az ember, mind házi állatai anyagi és egész­ségi jólétének kiszámithatlan hasznára van, s mihelyt az ember a sivatag dombjain ház helyet tűz ki, ott magának családjának és házi állatainak tanyát építendő, azonnal sür­gősebbet nem kellene ismernie, minthogy a hajlék alapjainak lerakásával egyidőben, háza környékét, udvarát, kertjét, aklai környeze­tét, kutak szomszédságát, a kő­nyárban so­kat szenvedő mezei állatok delelő menhelyéül fákkal beültesse; és pedig ott, hol válogatás nincs, a legegyszerűbb, a legközönségesebb fűz vagy akácfával, mert még a legpotomabb fa , a fűz is mindig végtelenül haszno­sabb a semminél. Pedig hazánk televényes síkjain is, an­nál kevésbé a homokos zónákon, fölötte rit­kán találkozunk lombos fasorok , árnyékos udvarokkal, gyümölcsfákkal beültetett kertek és házkörnyezettel, de vajmi gyakoriak a kopár tekintetű majorok, tanyák, sőt úri la­kok is, melyek körül fatermelés híjával a nyári nap forró heve alatt alig lézen­genek az egyoldalú földművelést vagy pásztori életet űző emberek, míg az árnyék nélküli sivatagon a kénytelenség megadásával tengődő gulyák, nyájak és ménesek hiába epednek egy kis delelő árnyék után; s ha még a szá­razság a kutakat is kiapasztotta, akkor sze­rencsés a szegény barom, ha poshadó mocsá­rokban szomját és hőségét lecsillapíthatja, mit aztán gyakran életével fizet meg gazdája kárára és büntetésére, azon betegségek kö­vetkeztében , melyek az iszapos vízre fanya­­rodott állatot múlhatatlanul ellepik. A tüdér mesék a boldog élet eszményét kéjkertekbe, paradicsomba helyezik, a földi édent pedig a virágzó és gyümölcsöző lombos fák alkotják, azért a­ki földi tanyáját édenné változtatni elmulasztotta akkor, midőn azt megteheté, az saját édenéből maga magát zárta ki. Benedek István: A köztápláló helyekről. Nem hiában zárták a régiek a tűzhelyet, a házi istenek e székhelyét szentnek, hol még az ellenség is bizton meghúzhatta ma­gát s nem hiába menekült Coriolan és mások e helyre: a tűzhely, mint a család szentélye, a család gazdasági önállóságának s egységé­nek nagy fontosságú s jelentőségű nyilatkoz­­ványa volt és leend mindenkor, melynek fön­­tartására még áldozatoktól sem kell vissza­rettenni , annál kevésbé szabad vele mester­ségesen előidézett konkurrentiát szembesíteni. Ámde a közmondás azt tartja, hogy: „szükség törvényt ront, s rendkívüli körül­mények rendkívüli eszközöket igényelnek. — Civilisatiónk oda jutott már mai nap, hol a házi tűzhely nem mindig biztos és sokan nem tudják, várjon nem kell-e rövid idő múlva főtámaszukat a kenyérkeresőt meg­­siratniok, s akkor mi tevők legyenek a csa­ládtagok ? Ezen eset pedig akkor lép előtérbe leg­inkább , midőn oly viszonyok forognak fönn, minek jelenleg. Az üzlet, kereset pangása, nem jár egyedül; a hű szövetséges, az élelmiszerek drágasága csakhamar ott terem, azon viszás aránynál fogva, mely közöttük létezik, mert minél csekélyebb a kereset, annál többe ke­rül a szükségletek födözése. Föltéve ugyanis, hogy a keresethiány mellett az árak nem emelkednek, aránylag mégis nehezebb a szük­ségleteket megszerezni, mint virágzó kereset mellett a tán magasabb árucikkeket. Ez által pedig a család önállósága fenyegetve van, minthogy a szegény inkább megszünteti ház­tartását , semhogy vagyonkáját elzálogosítsa, jól tudván, hogy a kamat vele eszik s az ily­­kér szerzett csekély alaptőke bizony nem sokáig tart. Vegyük ehhez azon körülményt, hogy háború idején, mint jelenleg, igen sok család elveszti a munkás kenyérkereső férfi­kart s a munka most egész terhével a nő vállaira sulyosodik, a­ki már többé nem ér rá tüzet szítani s főzni, miáltal családja majd­nem kizárólag kenyérre van utalva, de ez nem elég. Ily esetekben helyén látjuk, ha nép­konyhák alakulnak, melyek alatt oly inté­zetet kell érteni, mely nagy mennyiségben készít különféle étkeket, hogy azokat adagon­ként s a kiállítási áron bárkinek elárusítsa. Ily módon lehetséges azután, hogy az erőtel­jes munkás csekély áron oly adag, két mély tányérnyi étket élvezhet, mely elég táperővel bir s melyet különben előállítani képtelen; mint­hogy itt a bevásárlás nemcsak hogy nagyban történik, miáltal egyes részletek jutányosab­­bakká válnak, hanem az élelmiszer tápanya­gát is egészen föl lehet használni, vagyis be­lőle mi sem megy kárba, mint ezt magán­­tűzhelyeknél látjuk. A nép­konyhának nem lehet föladata, hogy az étkeket díjtalanul, vagy kiállítási áron alul szolgáltassa ki. Mert bár önvétkük nélkül jutottak is szegénységre egyesek, a jótékonyságnak csak ott lehet helye, a­hol az önsegély a legbecsületesebb erőfeszítés mel­lett is hajótörést szenved; de még az ínsé­gesek száma oly nagy, hogy a legjobb aka­rat s legáldozatkészebb jótékonyság sem lát­szik elégségesnek a szükség eltávolítására. — Szem előtt kell még tartani azt is, hogy azon erkölcsi erőt, az önbecsérzetet, mely­­lyel az egyén az ellene tornyosuló akadályokat legyőzheti, meg ne bénítsuk, vagy az étkek díjtalan, vagy a kiállítási áron aluli kiszol­gáltatása által meg ne sértsük, mert mind­két esetben célt tévesztünk. Nem akarjuk ezzel mondani, hogy egyes jóltevők, mint magán­személyek nem vehet­nének jegyet, oly szegények számára is, a­kiket méltóknak találnak arra, hogy segély­ben részesüljenek. Berlinben jelenleg férfiak é s nőkből álló egylet buzgólkodik ilynemű nép­konyhák léte­sítésén , melyek, hogy minő nagy jótétemény a szegény, munkája után előre, a mondot­takból — úgy hiszem — láthatja mindaz, a kinek szive a jótékonyság nemes erényéért dobog. Az eddig legismertebb nép-konyhát Ege­­storff G. állitá föl Lindenben, Hannovera mel­lett, 1855-ben, s rövid idő alatt naponkint 2,000 adag ételt kelt el. A következett jobb időkben e szám azonban annyira apadt, hogy jelenleg csak mintegy 400 adagot készít a ne­vezett nép­konyha. Bővebb ismertetésül kivonatot közlendünk azon leírásból, melyet Egestorff konyhájáról azon időben közé tett, midőn benne napon­kint 2,000 adag készült. A béke-előzmények. Miután figyelemmel kisértük a harcias mozzanatokat, következményeit is szükséges­nek tartjuk e lap olvasóival megismertetni, annyival is inkább, mert azokat a birodalom­mal együtt hazánk is meg fogja érezni. Az osztrák és francia félhivatalos lapok is köztik már a Károlyi gróf és Bismark által létrehozott s császár ő Fölsége által szentesített békeelőzmények föltételeit, melyek a következőkben öszpontosíthatók: Ausztria egészen kilép a német szövetségből; megen­gedi, hogy északi Németország Poroszország vezetése alatt szervezze magát, megengedi, hogy déli Németország (Würtenberg, Baden, Hessen-Darmstadt) Bajorország vezetése alatt szervezkedjék s a két szövetség (éjszaki né­met és déli német) nemzetközi viszonylatba léphessen egymással. Ausztria kilépvén a né­met szövetségből, területi épsége — Velencét kivéve — megtartatik. Ausztria fizet 40 millió tallér kárpótlást a háború-költségek fejében. Ebből elesik 15 millió tallér, mit Ausztria a schleswig-holsteini háborúban való részvéte­lért kap, valamint még 5 millió, mi a porosz hadcsapatok élelmezésébe tudatik be. Ausztria által e szerint 20 millió tallér lesz fizetendő. Az osztrák terület azon arányban üríttetik ki, a­mely arányban a háború-költségek kifizetése történik. A „N. Freie Presse“ azonban a legbiz­tosabb forrásból tudni akarja, hogy az Ausztria által fizetendő hadikárpótlás összege 60 millió tallérra, vagyis 90 millió forintra fogna rúgni. Ebből 20 millió levonatik, mint Ausztria kárpótlása Holsteinért, 20 millió tallért azon­nal, 10 milliót három hónap, 10 milliót hat hónap múlva kellene Poroszország számára fizetni. Ezenkívül tartozik Ausztria az osztrák területen állomásozó 400,000 porosz katonát is élelmezni egész a fegyerszünet végéig, vagyis aug. 28-ig, ami naponként 250 vagy 300 ezer forintba kerül. Ezen költség azonban azon arányban kevésül, amennyiben a poro­szok az osztrák területről kivonulni fognának. Poroszország külön köt fegyverszünetet azon német államokkal, melyekkel háborút folytatott. A fegyverszünet szombaton köttetett meg Porosz és Bajorország közt. Baden meg­kezdte az alkudozást fegyvernyugvás kötése végett. A­mi Olaszországot illeti, e részről az alkudozások nem igen haladnak előre . Govone olasz tábornok még mindig a nikolsburgi po­rosz főhadiszálláson mulat, a­nélkül, hogy végzett volna valamit. Olaszország, hír szerint, déli Tirolt még mindig követeli s nem akarja a Velencére eső államadósságokat elvállalni, de legjobban bántja az olaszokat a vereség.

Next