Szegedi Híradó, 1872. július-december (14. évfolyam, 79-155. szám)

1872-08-02 / 92. szám

1872. Tizennegyedik évfolyam. Megjelen: Hetenkint 3-szor, vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények külden­dők: iskola-utca, Vadász-ház, 1-ső emelet. Ieadóhivatal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők. ____ / 92-ik szám. Péntek, augusztus 2-án POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ KÖZLÖNY. Előfizetési feltételek: Szegedin házhozhordással és vidékre postán. | Helyben a kiadóhivataltól elvitetve Egész évre .... 8 frt. [ Félévre ... 4 frt. Egész évre.. . . 7 frt.­­ Félévre . . 3 frt 50 kr. . . 8 frt. Évnegyedre 2 frt. Évnegyedre 1 frt 75 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban, Pesten ,Neumann 11. első magyar hirdetési irodájában, kígyó-utca­­i szám; Bécsben Hansenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wechlzeile 22) és Mosse Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynököknél; Majua­l. Frankfurtban G. L. Daube & Cp. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában, lépésőben Eugen Fort, Páriában Havas, Laflite, Bullier & Co. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben­, Stra­sburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse B. hirdetési irodájában Magánhirdetéseknél a hathasábos petitsor egyszeri hir­­­­detésnél 6 kr., kétszerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. és minden beigtatás után 30 kr. kincstári illeték fizetendő. Hivatalos hirdetések megrendelésénél a hirdetménynyel­­ együtt a díj előlegesen megküldendő, és pedig minden hirdetés után a bélyegilleték betudásával, infl ----------------j-o------------- ----------100 szótó 1 frt és 50 kr., minden további szóért egy kr. fizetendő A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási díja 15 krajcár. (Utóirat „A választások után“ című cikkekhez. Engedje meg f.­szerkesztő úr, hogy „A választások után“ című­ közlött cikkei­hez egy kis u­t­ó­i­r­a­t­o­t tegyek ; nem ki­egészítésül , de nem is épen fölöslegül, és mindezek mellett nem egészen elkésve. A középkor sötét századait sajátosan jellemzik az úgynevezett „istenítélete­k“, melyek az időhaladtával mindinkább leszo­­rultak a törvény teréről , helyt adva más­nemű, sokkal rationabilisabb és célszerűbb próbáknak. Igaz ugyan, hogy a barbarismus e­leme kiment az alkalmazásból, de mégis maradt fönn egy másik, a tudomány, és ke­resztyéni érzület által oly sokszor elitélt, de ki nem irtható formája : a párbaj, mely az igazságot a véletlen szerencse, vagy a vak­merő ügyesség s túlnyomó­ erő által hiszi el­dönthetőnek. — E modern kiadású ököljog hősei is tudnak annyi becsületet, hogy mi­előtt egymás összemészárlásához kezdenének kezet nyújtanak egymásnak, ezzel mutat­ván ki, hogy lovagias , méltó ellenfelek­ként tekintik egymást, kik a sérelmi kérdést eltudva, egymás személyét tisztelik. Az pe­dig tudtunkkal sehol a föld kerekségén nincs megengedve, hogy a haragot, gyülülséget a párbaj megtörténte után is megtartsák , an­­nál kevésbé, hogy azt egymással éreztessék. A győző fél nincs, nem lehet erre jogosítva, midőn az eredmény neki szolgáltatta az igaz­ságot ; a leggyőzött félnek részéről pedig a gyűlölet megtartása minden lovagias gondol­­kozású ember előtt kicsinyesnek, nevetséges­nek, nemtelennek tűnik föl.­­ És ha van mégis valami mentőnk , mit a párbaj sze­rencsétlen szokásának mentségére föl le­hetne hozni, az nem más, minthogy az elfo­gadott kényszerű forma, mely után a leg­ádázabb szenvedély is kötelezve érzi magát fegyverét letenni, s ellenfelének békejobbot nyújtani. Gondolom, nem tévedek akkor, midőn a pártok mérkőzését a választásoknál ha­sonlónak tekintem. Mindnyájan átlátjuk, hogy elég gyarlóság és tökéletlenség az, hogy elvek kérdésénél fölfér reánk egy kis rábeszélés, biztatás, ígéretek, talán egy kis szesz is, mint a lelkesítés szokásos eszközei; bizonyára szebb volna a meggyőződésnek józan nyugalommal, lárma, handabanda, fe­nyegetés nélkül nyilatkozni; de ha már egy­szer elmaradhatlanok e tökéletlenségek , ha okvetlen meg kell bódulni legszebb polgári jog gyakorlásánál , legalább ne akarjuk e lázas állapotot megörökíteni köztünk. Meg­tettünk mindent, ami csak tőlünk kitelt. — Szidtuk, piszkoltuk , gyanúsítottuk egymást egypár hónapig , elmondtuk az egyik felet tudatlannak, pórázon vezérelt tömegnek , a másikat kormánypárti tányérnyalóknak, kegy­­leseknek , szolgalelkűeknek , a harmadikat politikai lutheránusoknak , lágymelegeknek, kétszinűeknek; vádoltuk egymást forradalmi őrültséggel , jogföladó honárulással; egyik­nek gondolkozó képességét, másiknak becsü­letességét vontuk kétségbe...........És ez így volt az ország majd minden választó helyén ! Mindez elég csúnyaság volt, de az országos szenvedélyek túl szoktak csapni egyes em­ber önmérsékletén, az ember még saját fejét is telebeszéli,­­ hiszen olyan ékesszólói vagyunk annak, amit igaznak hiszünk ! A kölcsönös ellenkezés növeli az ingerültséget, utoljára többet mondunk, mint amennyit akar­tunk. Ez érzékeny idegesség még türelmetle­nebb lesz a válság napjához közel , midőn mindenik pártnak van oka remélni és félni. Ilyen hevült állapotban sokra képes az em­ber, de sokat is lehet neki megbocsátani . Jó aztán a választás, összemérjük erőnket, s győz a többség. Ezzel a párbajnak vége. Hazamehet kiki csendesen s hozzáfoghat is­mét rendes teendőihez. A hazafi lesz megint ember. De az semmivel sem igazolható és sem­­miképen sem bocsátható meg , ha az ember hazaviszi magával a pártgyűlöletet, melynek a választás megtörténte után sem értelme, sem jogosultsága nincs. Kire haragszunk? s mi célja van haragoskodásunknak? A legyő­zött párt nem nyer vele , hiában dühöng, amit megváltoztatni nem lehet , azt leg­okosabb nyugodt lélekkel viselni. A győztes párttól igazi nemtelenség volna diadalát a másik fél insultálásával mocskolni be. — De a gyűlöletnek jogosultsága nincs. Nem volt választás előtt sem, annál kevésbé van most. A polgári szabadság abc-jét sem ismeri , ki megtagadja másoktól, amit magának követel, hogy a maga meggyőződését szabadon kö­vethesse és nyilváníthassa. Ebben a tekin­tetben nem vagyunk egymáshoz kötve, nem vagyunk egymásnak alárendelve. S ki az, aki magát az igazság privilegizált bajnoká­nak tarthatja? Valóban nagyon f­urcsa az, midőn valaki politikai meggyőződését má­sokra akarja oo­rogálni. És ismét oktalanság­nak tűnik föl, midőn valaki a másik embert meggyőződésnek nevezett agyafúrtságából ki akarja vonni. Nyomorult ember az , ki nem a meg­győződése szerint legjobbat akarja és cselekszi, de nem kevésbé nyomorult az, ki másokat elitél csupán azért, mert mást akar­nak. Vigyázzatok, ezzel a türelmetlenséggel a zsarnokságnak egy veszedelmesebb nemét hozzátok be, mint volt a királyoké: akkor ember akaratához kellett alkalmazkodni min­denkinek, most száz ember követelné , hogy vele tartsunk. Van-e itt méltányosabb ki­egyenlítés, mint eltűrni egymás gondolkozá­sát, bármennyire eltérő legyen is a mienktől s megfoghatatlannak tessék is előttünk ? — Aztán ne játszunk mi országosdit! Az or­szág nem mi vagyunk. Millió és millió vá­lasztó van kívülünk s megjárnak vele, ha az ország többsége más véleményben lévén, mint mi, bennünket erőszakosan elhallgat­tatna. De alkotmányos érzületünk tiltakozik minden befolyás, minden pressio ellen, akár alulról, akár felülről eredjen az. Ezen érzü­let joggal megköveteli , hogy mindenkinek egyéni meggyőződését tiszteljük. Nyilatkoz­­hassék mindenkinek akarata s határozzon a többség! Ez az egyszerű és sérthetlen alkot­mányos alaptétel. A kisebbség pedig nyu­godjék bele helyzetébe s várja be türelem­mel az uj alkalmat, midőn véleményéről megképeztetik. A pártoskodásnak meg kell szűnnie. Hagyjuk e budra-szörnyet s ne ve­gyítsük be annak mérgét minden olyan ügybe, mely a politikával legkisebb összefüggésben sincs, de azért elég fontos arra, hogy együtt lakó, egymásra sokszorosan utalt emberek anyagi s erkölcsi jólétét föltételezze! A hazafiasság nemcsak szép dolog, ha­nem kötelesség is. És ennek nem szabad segélyezettnek lenni, s ismét nem mindenkor kell, hogy heveskedő handabandában nyil­vánuljon. Szeressük a hazát, mint isten tud­nunk engedő, de ne vonjuk kétségbe más ember hazaszeretetét, ha talán más ösvényen jár, mint mi. A haza védlelke nem paran­csol egyformaságot a nézetekben és eljárás­ban, de azt sem engedi meg, hogy egymást ellenség gyanánt tekintsük. Nincs boldogtala­nabb, kárhozatosabb fölfogás , mint hogy a­ki velünk egyet nem ért, az ellenségünk, kit azért elitélni, kinek ártani jogunk van. Én azt hiszem, hogy épen ezen fölfogás az igazi hazafiatlanság. A politikai pártoskodás, melynek indoka és vezetője a szenvedélyes­ség, s mely nem ritkán a roszul értelme­zett következetesség kifolyása, vörösfonálként húzódik keresztül minden ténykedésünkben és ezáltal az ember az embertől, a pol­gár a polgártárstól mindinkább és inkább eltávozik, s mindig ijesztőbb mérvben növek­szik közöttünk azon sötét mélység , mely minket elválaszt. E vonások az életből vannak merítve, s habár későn, de nem elkésve kerülnek föl­­szinre. A párbajnak vége van, összemértük fegy­vereinket : becsületbeli kötelesség, hogy egymásnak kezet nyújt­sunk! M. K. M. Laj aululi dolgok. (­n­.) A múlt héten — faute de mieux — a jezsuita­ kérdés volt előtérben. A német lapok mohón kaptak a pesti „Reform“ egyik vezércikkén és faragtak belőle százat. Neve­zett lap szerint Andrássy, midőn múlt eszten­dőben Bismarckkal találkozott s ez a jezsui­ta-ügy komoly és veszedelmes voltáról akarta mostani külügyérünket meggyőzni és erélyes rendszabályokra buzdította ellenük , a gróf azt mondotta volna: „Nem szükséges ágyuk­kal lőni a verebekre.“ Akár igaz, akár nem ez a diplomáciai anekdota, annyi áll , hogy bécsi kollegáink sokat nyargaltak rajta és a pointe mindig abban állott, hogy a külügyér nem éri föl a jezsuita­ kérdés horderejét, mert különben nem adta volna magáról azt a sze­génységi bizonyítványt, hogy Loyola embe­reit verebeknek nézi. — A mi fölfogásunk szerint az egész ügy nem is tartozik a kül- egyér res­ortjába, a támadásoknak tehát nincs semmi alapjuk , hanem annyi bizonyos, hogy német barátaink örülnek, ha Andrássy üstökébe kapaszkodhatnak, mert mégis csak irigy szemmel nézik , hogy a külügyek élén magyar diplomata áll, sőt titokban boszan­­kodnak, hogy e magyar diplomata annyi ta­pintatot és ügyességet fejt ki, annyi sikert mutathat föl. A többi közt a berlini találkozás visce­­nirozása ku­lügyérünk egyik remeke. Andrássy az osztrák-magyar birodalom egyik legnagyobb ellenségét, Gorcsakoffot is lekenyerezte és szeptember 6-án fejedelmünkkel együtt az orosz cár is meg fog jelenni Porosz-Német­­ország fővárosában. Nem is kell mondanunk, hogy kontinensünk három leghatalmasabb uralkodójának „rendez-vous“-ja az európai béke kiváló biztosítékát nyújtja s e tekintet­­ben félre nem ismerhető tüntetés akar lenni. Háttérben van Olaszország, mely velünk és Németországgal a legjobb lábon áll s igy közvetve szintén a béke fönntartására befo­lyást gyakorol. A berlini találkának minden más értelmezése a jelen politikai viszonyok közt absurdum; különösen tévednek azok, kik a fejedelmek összejöveteléből egy kima­­rad­atlan reakció kibontakozására következ­tetnek csupán azért, mivel a cár birodalmá­ban még az absolutizmus uralkodik. A fürdői idény magával hozza az uta­zásokat és látogatásokat. Már említettük, hogy Frigyes Vilmos , a porosz koronaherceg, Berchtesgadenből átrándult Ischlbe fejedel­münk üdvözlésére; a legújabb intézkedések szerint a porosz király, mielőtt Gasteinba menne, Salzburgban fog találkozni ö­felségé­­vel, mely utóbbi aztán az öreg Vilmos és a fiatal bajor király társaságában a koronaher­ceg látogatását viszonozni fogja. Mindebben van része az udvariasságnak, az tagadhatat­lan ; de mindenesetre a politikának is, mely­nek céljai, mint ismételjük, kiválóan a béke föntartása felé irányulnak.­­ Miután már a fürdői idényt fölemlítettük, egyúttal azt is közölhetjük, hogy Beust, londoni követünk, szünidejét szintén osztrák területen tölti, míg Napóleon a közönséget fölültette; a sok hir­­nek és hűhónak az a vége, hogy nem jön Karlsbadba s igy mindenféle kombináció, készülődés és várakozás füstbe ment. Legújabban a csehek ismét kezdenek mozogni, pedig az időjárás nem igen alkal­matos­­ alkalmatlankodásaikra. Miután egy Maly nevű celebritásuk egy röpiratot tett közzé, melyben egyenesen kimondja, hogy a cseh nemzet nem ismeri az uralkodó dynasz­­tiához való ragaszkodást. Prágában az egye­tem kettéosztását kezdik sürgetni, ámbár az előbbeni években épen a csehek ellenkeztek minden erre célzó tervet. A kívánság magá­ban véve jogos , bármit mondjanak a német lapok ; ha van cseh nemzet, cseh nyelv és cseh irodalom, legyen cseh egyetem is, nem csak német. Csak azt kell kárhoztatnunk, hogy a csehek egy tisztán tudományos ügyet politikai célokra akarnának kiaknázni, hogy a szellemi haladás ügye csak ürügyül szol­gál nekik idétlen demonstrációkra. Pedig ők, bármint erőlködjenek, a dualizmust nem fog­ják megingatni vagy pláne megdünteni — még legjobb, legőszintébb barátjuk Kossuth Lajos leveleinek segítségével sem. Hazai ügyek. — Újvidékről írják a „P. N.“-nak, hogy a belügyminisztériumtól a választási központi bizottsághoz m. hó 22-ről keltezve, leérkezett a rendelet, mely szerint a küzp. bi­zottságnak az összeírást megsemmisítő hatá­rozata , mint teljesen oladatolatlan, elvette­tik ; a reclamatiók azonnal tárgyalandók, s a választás napja kitűzendő. A központi bi­zottság e miniszteri rendeletet f. hó 28-án tárgyalta, s tüntetésszerű óvásának kijelentése mellett, megadá magát a miniszteri rendelet­nek. Majd a reclamációk elintézése iránt ha­tároztak , erre nézve azonban mód nélkül hosszú határidőt tűztek ki, s maga a válasz­tás napja iránt nem határoztak semmit, noha pártunknak kisebbségben lévő tagjai aug. 12-ét kérték. Hogy a bizottmány többségé­nek eljárása mennyire illegális s az ország alkotmányának szellemével s a polgárok ér­dekeivel mennyire ellenkezik, azt e pár sor­ból is láthatja mindenki. Az ég tudja mikor lesz itt a választás ! — Egyetemünk — írja a „P. N.“ — fényesen igazolta a liberálisok reményeit. Ma (juli 30 án) volt a rector-választás és tíz szavazattal öt ellenében az ó-katholikus H­a­­t­a­­­a Péter választatott meg rector magnifi­­cusnak az infallibista Dulánszky ellenében. A szavazás titkos volt, de azért kiszivárgott, hogy a jogi és bölcsészeti kar képviselői, mint egy ember szavaztak Hatalára; az in­fallibista jelölt öt szavazatát a theologiai kar három küldöttje és két orvos szolgáltatá. Választás után küldöttség üdvözlé az uj rec­tor magnificust, ki a megtiszteltetést köszö­nettel elfogadá. Hirdetmény, mely a Szeged szab. kir. városában föl­vett uj telekkönyvre nézve közzé­­tétetik. A nagyméltóságu magyar királyi igaz­­ságügyminiszteriumnak 1872. julius hó 12-én

Next