Szegedi Híradó, 1876. január-június (18. évfolyam, 1-78. szám)

1876-05-26 / 63. szám

Tizennyolcadik évfolyam. 1876. Péntek, május 26-án. 63-ik szám. Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételek: Szegeden kizhozhordással és eidékre pesten. Egész évre 10 frt.­­ Félévre . 5 frt. Évnegyedre 3 frt 50 kr. Helyben a kiadóhivataltól elfizetve: Egész évre 9 frt.­­ Félévre 4 frt 50 kr. Évnegyedre 3 frt 35 kr. POLITIKAI És VEGYESTARTALMÚ LAP. Szerkesztőségi iroda: hol a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál­ tér 209. sz. a. az udvarban balra. Egyes szám ára 3 fsz. Hirdetések díjai: A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr, és minden beiktatásnál 30 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a ki­­adóhivatalban , valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes­ városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond özvegye könyv- és kőnyomdája, papír- és irószerkereske­­dése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. A jegybankról. (Négy cikk.) I. Bankszabadság és bankszabadalom. Azon nagyontosságú előnyök, ame­lyek jegybankok fölállításából az államra és közgazdaságra háramlanak, az állam­férfiak figyelmét rég magukra vonták, s az állam hitelének rendezése céljából keletkezett az első jegybank a tizenhe­tedik század végén Angolországban. A mód, mely szerint valamely jegybank létesíttetik, nem egyforma s nem is szo­rosan az elmélet, hanem inkább az ál­lamérdek követelményei szerint jön létre. E módszer kétféle, t. i. a jegybankalapítás jogát vagy az állam gyakorolja, vagy ezt valamely jogi személyre átruházza. Az első esetben az állam maga végezi a bank teendőit egy állambank által. A második mód ismét kétféle, t. i. vagy gyakoroltatik a bankjegykiadás korlát­lan számú magánosokból álló társaságok által, vagy a jegykiadással az állam ki­zárólag egy bankot biz meg. Az előbbi bankszabadságnak, az utóbbi bankszabadalomnak neveztetik Vegyük ezeket sorban egyenként. Tagadhatatlanul a legjobb, mert legbiztosabb az, mikor az állam maga gyakorolja a jegykiadást, mert ezáltal a haszon is, mely a jegykiadásból szár­mazik, az államé marad. Állambank je­lenleg csak egy van, t. i. Oroszországban. Magyarország állambankot a mostani viszonyok közt nem képes fölállítani, mert egyrészt nincs meg, de nincs is ki­látás, hogy megszerezhető lenne, a kellő fémfedezet, másrészt előbb azon tarto­zását kellene kamatozóvá tennie, amely állampapírpénz alakjában forgalomban van. Bankszabadság alatt értjük azon szabadságot, melynélfogva határozatlan számú társaságok keletkezhetnek s ezek látra szóló fizetési ígéreteket adhatnak ki, melyek az előmutatónak a bank pénztáránál ércpénzzel beváltatnak. Ma­gától értetődik , hogy oly társaság , a­mely látra szóló fizetési ígéretet akar kiadni, a fedezeti alapot a kibocsátás előtt az állam által előírt feltételek sze­rint kimutatni s az utóbbitól az enge­délyt megszerezni tartozik. Az elméletnek megfelelő banksza­badság azonban jelenleg a világon se­hol sincs. Az Észak-amerikai egy. álla­mokban a polg.­háborúig teljes bank­szabadság volt, de a tapasztalás az Egy. államokat annak megszorítására kény­­szentő , mert a bankbukások által tö­mérdek ember jutott koldusbotra. A bankszabadság előnyét, a legna­gyobbikát is, hogy a hitelt legalább ki­használni tudja, bankszabadalom által is el lehet érni, ellenben a bankszabad­ság mellett a sok jegybankot ellenőrizni, azoknak jegyeit megítélni, a kibocsátó bank hitelképességét mérlegelni, várjon az hitelképes-e vagy sem, oly feladat, melyre a nagy­közönség, amely jóhisze­­műleg minden bankjegyet egyformán el­fogad, nem képes. Azon mozgalom alatt, hogy bankok keletkeznek, bankok buknak, szenved­hetnek a legjobb jegybankok is, s ezt megakadályozni, mint az amerikai bank­történelem bizonyítja, nincs hatalmában senkinek. Azonban elméleti irók, külö­nösen a franciák közt, most is találkoz­nak, kik a bankszabadság mellett har­colnak. A magyarok közt ilyen volt a boldogult Horn Ede, akinek munkája: „A bankszabadságról“ Párisban és Buda­pesten franciául és magyarul jelent meg. Bankszabadalom alatt értünk olyan bankot, mely egy bizonyos területre bankjegyek kiadására szabadalmat nyer, amint az már a szabadalom természeté­ben fekszik. Szabadalmazott bank is le­het egy országban több , mint pld. p. Angliában, Olaszországban, Norvégiában, azonban ezen országokban is egy nagy központi jegybank létezik, a többiek pe­dig mind régebbi időkben nyertek sza­badalmat, csekély jegykibocsátással bír­nak, amelyek csak szűk körben vannak forgalomban. — Ezen utóbbiakra nézve Angol- és Olaszországban oly intézkedé­sek tétettek, melynélfogva ha megszűn­nek, helyettük újak nem keletkezhet­nek. Miután előadtuk a módokat, melyek szerint bankok keletkeznek, következik az alkalmazás, amely nagyon egyszerű. Hazai ügyek. — A képviselőházból. Miután a ház a hétfői ülésben — a kisebb­ városi képviselők hazabeszélése folytán — általános derültség k­özt letárgyalta azon törvényjavaslatot, amely egy csomó kisebb szab. kir. várost az illető me­gyékbe olvaszt, — kedden előbb a népisk. hatóságokról szóló törvényjavaslatra tett főren­diházi módosításokat tárgyalta s azok leglénye­­gesbjeit nem fogadta el. Ezután Csatár Zsig. csongrádi képviselő mentelmi ügye vétetett föl, amely a szélsőbal dühösködése folytán, nem cse­kély hullámokat vert föl. Csatár ellen két vádeset forog fönn, ame­lyek miatt mentelmi jogának fölfüggesztését kér­ték : az egyik okmány hamisítás, a má­sik r­á­z­­­t­á­s. A mentelmi bizottság mind a két esetben Csatár kiadatását javasolta. Ily megbélyegző bűntettek vádjáról lévén szó, azt hinné az ember, hogy a kiadatás köny­­nyen ment, mert hisz ezt egy jogállam egyik legfőb kelléke, a kivételnélkü­li igazságszolgálta­tás érdeke s azonfölül maga a képr.­ház tekin­télye, sőt magának a vádlottnak becsülete is követelik. Ámde a szélsőbal erkölcsbirói egész szenvedélylyel keltek Csatár védelmére s ügyét teljesen magukévá tevék. Az első esetnél valami formahiányba kapaszkodtak, a­mibe még volt, legalább látszólag, némi igazuk, de a második esetben már a dolog érdemébe vágtak és annyira vitték a dolgot, hogy Madarász, az öreg, államjogi bölcseségének kemencéjében kisütötték, hogy a lázítás voltaképen magában véve nem is lázitás, azaz nem büntetésre méltó cselekmény, ilyenné csak akkor válik, ha az valósággal láza­dást idézett elő. Hanem a ház nagy többsége más vélemény­ben volt és Csatár mentelmi jogának fölfüggesz­tését mind a két esetre nézve kimondotta. A szélsők heves küzdelméből, melyet külö­nösen a második esetben kifejtettek, s közlö­nyüknek erős fölháborodásából azt következtet­jük, hogy a jó urak nem annyira Csatár, mint inkább a maguk bőréért harcoltak. Tudva van ugyanis, hogy a szélbal nagy agitátorai mos­tanában népgyűléseket rendeznek, a piacokon perorálnak, s bizony eközben megeshetik, hogy a féktelen nyelv egy-egy kis lázításra is vete­medik, — ezt pedig jó ám, ha az ember, a kép­viselői immunitás vértje alatt, bántatlanul teheti. Csatár esete után erre most már egy kissé ba­josabb vállalkozni. Hinc­illáé, sőt, elvileg a kormány is osztozik velem az önálló vámterület szükségében. Azon körülmény, hogy e kormány a szabadelvű párt kebléből keletke­zett, s még inkább a kormányelnök múltja, ez iránt nem enged kételkednem. Midőn tehát pár­tunk értekezletén a kormányelnök előadását meg­hallgattam, meg kellett arról győződnöm, hogy csak a legsúlyosabb, életbevágóbb okok bírhat­ták őt arra, hogy a hetekig tartó küzdelem után végre mégis elfogadja az elvi kiegyezést, melyet önmaga is rosznak mondott s mely miatt tárcá­járól is kész volt ismételve lemondani. Az ön­álló vámterület ekkor már, mint végkép elejtett kérdés, szóba sem jöhetett többé, s nekem kép­viselőtársaimmal együtt nem maradt egyéb vá­lasztásom, mint a két rész közül választani. Azt fontolgatom tehát: mi a kisebb, mi a nagyobb rész ? A kiegyezés elveinek elfogadása-e, mely­hez a kormány már hozzájárult s amely tíz évre meggátolja ugyan anyagi érdekeink kívánatos fölvirágzását, de jogot nem ad föl; vagy a rosz kiegyezés el nem fogadása, mi egy válságteljes s veszélyekkel terhes bizonytalan jövőbe veti a hazát ? És miután elgondolom, hogy déli hatá­rainkon a háború lángja lobog, mely igen köny­­nyen hazánkba is becsaphat, hogy új miniszté­rium alkotása a legnagyobb nehézségekre akad­hat, mik az országgyűlés föloszlatását, új válasz­tásokat, újabb miniszteri válságokat s e zavarok következtében az állam fizetés­képtelenségét s végre még az alkotmány fölfüggesztését is ma­guk után vonhatják ; s miután elgondolom, hogy ha nem következnék is be mindazon veszély, mely lelki szemeim elé tolakodott, de bizonyos­nak láttam, hogy a harc , melyet az egyezés visszalökése által a monarchia másik felével meg kellene kezdenünk, minden tekintetben még ká­rosabb volna hazánkra, mint a kiegyezésből eredő anyagi veszteségek , mindezeknél fogva én ama kérdésre : helyesli-e a párt, hogy a kormány a kormányelnök által előadott elvek alapján a ki­egyezés létesítésére vállalkozott , határozottan „igen“-nel feleltem, mert ezt sugalta lelkiisme­retem.“ A bank­kérdésről továbbá oda nyilatkozik, hogy, bár a független magyar bankot szintén szükségesnek tartja, s bár az, mit a kiegyezés ígér, ezet sem elégíti ki; mivel azonban a füg­getlen bank fölállítását a valuta rendezése előtt nem tartja lehetőnek s mivel az, mit a kiegye­zés igér, kétségtelenül sokkal előnyösebb az ed­digi állapotnál, erre nézve nincs több mondani­valója. -- Horváth Mihály a „Pesti „Napló“­­ban nyilatkozik az iránt miért szavazott a ki­egyezés elfogadása mellett, noha az önálló vám­terület szükségét választóihoz tartott beszédében elismerte. — „Én — így is a többi közt — képviselővé kijelöltetésemkor az önálló vámterü­letnek csak elvi szükségét hangsúlyoztam, tény­leges fölállítását pedig az időszerűséghez kötöt­tem, nehogy katasztrófális válság érje hazánkat. Ez, úgy hiszem, eléggé megfejti, miért szavaz­tam a szabadelvű kör értekezletén igennel a ki­­egyezésésre. Én meg vagyok győződve, hogy ismertetése Bodoky Lajos bírálatának „az alföldi folyók szabályozására ajánlott külön­féle módozatokról.“ (Folyt.) Azután leírván a Tisza folyását, igy foly­tatja : E rövid leírásból kitetszik, hogy a Tisza völgyének fő iránya Dobnál nagy változást szen­ved s keletről nyugotra irányuló útjából egy­szerre délre fordul; de kitetszik az is, hogy e pályát a Tisza által átfutott terület domborzati alakja írta így elő, amiért neki különben nagy köszönettel tartozunk, mert aki e nagy síkság­ról el tudja képzelni a Tiszát, annak — ha sze­reti e bent — a másik percben már arról kell gondolkoznia, minő eszközökkel lehet oda egy nagy folyót varázsolni, mely a síkra ömlő csa­padék­vizeket medrébe fogadja s e vidéket lak­hatóvá tegye. A Tisza szabályozásának megkezdése előtt nemcsak honunkban, hanem a műveltebb kül­földön sem volt még annyira elterjedve a vizfo­­lyási viszonyok helyes fölfogása a szakemberek között, mint most; honunkban csak alig néhá­­nyaknak volt alkalma azokról helyes képet sze­rezni ; a nagy többség, helyhez kötve, csak azon vidék bajait ismerte, a melyben élt, s azoknak elhárításánál — nem tekintve mások érdekeit, mert nem tudva, miben állnak azok s miben sérthetők, s azt hitte, vidékéhez hasonlítva az egész világ tabula rasa. Ily körülmények közt és nézetek mellett fogamzhatott meg Lámm Jakab agyában azon terv, hogy a Tisza víztömegének egy részét s a Túr, Szamos és Kraszna összes vizeit átdobja az Ér völgyébe olyan területre, a­melyről saját vízgyűjtő-medencéjének vizei sem tudtak akkor még lefolyni sőt azok lefolyását még mai napig sem sikerült az érdekűiteknek kielégitőleg elő­segíteni.­­ Látva a nagykiterjedésü kiöntéseket, zavarba jött a Tisza által levezetendő vizmeny­­nyiségre nézve; kikerülte figyelmét, hogy az árterületek csak addig segítenek a folyónak, míg ezeknek vízszíne annyira föl nem emelke­­dik, hogy a nagyobb vízmélység által létrejött nagyobb szelvény és nagyobb folyási sebesség maga megfelel a fölülről jövő víztömegnek ; azon­túl megszűnik a víz színének emelkedése s ez­zel együtt kiöntése az árterekre. Azt hitte, hogy e mélyedések a területekhez arányos vizmeny­­nyiséget folytonosan szedik magukba , s ezen hitében még jobban megerősiték hibás viztömeg­­mérései s azon még most is sokak által osztott föltevés, hogy a folyók medrébe a mellékfo­lyók legnagyobb víztömegei egyszerre szoktak érkezni. Ezután elmondja Bodoky úr, hogy Lámm a Tiszából 60,000, s a Túr, Szamos, Kraszna egyesített tömegét, azaz 140,000,­­ és igy össze­sen 200,000 köblábat akár az Ér, Berettyó és Kőrösök völgyébe vezeti, amely 32 ezer köbláb vizet vezetvén, már­is kiöntéseket okoz, és szá­mokkal bizonyítja, miszerint ezen derivatío az alsóbb Ér-, Berettyó- és Kőrös-völgyeket két­ségbeejtő helyzetbe hozná. Szerencsére — mondja tovább — már Lamm idejében is akadtak szakférfiaink közül többen, akik különösen a vízépítészet mezején ,kitűnő képzettséggel bírván, nem nyögtek ábrándok és rögeszmék súlya alatt. Ezek jól tudták azt, hogy a kiöntések nem valami mesés nagyságú víz­­özönlésnek következményei; másodpercenként nagyon csekély víztömeg kell arra, hogy szabad folyásában föltartóztatva, alacsony partok mel­lett óriási terjedelmű területeket eláraszszon ; va­lamint jól tudták azt is, hogy a természet a fo­lyók völgyeit mindig a vízgyűjtő nagyságához szabja.­­ E völgyben a folyó medre közbejött akadályok folytán elromolhatik ugyan, de csak ez akadályokat kell utjából elhárítani, hogy ön­­képződését folytathassa s a gyakorta érkező víz­tömeg számára elegendő méretű medret vájjon magának; csupán a ritkábban előforduló nagy vizek részére s egyes, még föl nem iszapolt la­pályokon kell a földszin fölött töltések között mesterséges medret csinálni. Ez érdemdús szakférfiaknak sikerült akkor tudományos érveikkel a Lámm által félrevezetett szűkebb körű szatmári érdekeltséget s különösen a Lámm védelmére kelt főurat az elvezetési eszme képtelenségéről meggyőzni, sőt magát Lámmot is kapacitálni annyira, hogy a tisza­­szabályozás, az érdekeltség és a kormány közös megegyezésével, a föntebb vázolt elvek alapján indíttatott meg és foganatosíttatott. A szabad lefolyás akadályai, a mederben levő rendetlenségek, éles kanyarok, a vízerőnek elágazásai megszüntetve lettek; az alacsony te­rületek a víztömegnek megfelelő távolban egy­mástól épített védtöltések által biztosíttattak; s hogy ez helyesen történt, mutatja a következés. Tisza-Ujlaktól a Dunáig tervezett 1107 drb átmet­szés közül még csak 39 képződött ki tökélete­sen, 6 még ki sem ásatott, a töltésvonalnak egy része még nem készült el; a szernyei és szatmármegyei mocsárak levezetésére nézve még mi sem történt, mégis már 1.884.409 hold — 1211/s □ mfd terület biztosítva van a Tisza kiöntése ellen. — Terv szerint elkészült és tökéletesen befejezett töltésvonalak keresztülszakadásáról a Tiszánál nincs tudomásom.* Azon nagyszerű mocsárok és kiöntések, (853 □ mfd kiterjedéssel), a melyekről újabb időben Stefanovics vilovoi lovag cs. kir. őrnagy ur beszél, Magyarországon nem léteznek , azok helyén ma már a hires tiszai búza terem. A­ki ily közérdekű dolgokban fölszólal, annak tudnia kellene, hogy a Tisza árterét és a magaslatokat a közelebbi nedves években nem a Tisza árja, hanem a töltésekkel körül­zárt területeken összegyűlt csapadékvíz borította el. Hasonló elvek alapján van folyamatban je­lenleg a Tisza melléktől) annak : a Berettyónak, Kőrösnek, Marosnak, Begának, sőt a Dunába ömlő Temes vízszerkezetnek szabályozása is; de épen azért, mivel ezeknek szabályozása csak folyamatban és nem befejezve van, árterüknek koronkénti elárasztásáért nem lehet az alkalma­zott szabályozási elvet kárhoztatni; ezt itt még nem tényekből, csak elméleti kombinációk alap­ján lehetne megítélni. Ezután áttér H o b o h­m tervének bírála­tára. Ez is, mint Lámm, meg volt győződve, hogy a természet kontárkodott, midőn a Tisza és mellékvizének irányát kimutatta és medreiket létesítette, és ezért azt hitte, hogy meg kell e vizeket egy fő elvezető csatorna által osztani, ammely Hobohm úr saját szavai szerint: „Péterfalvánál származik ki a Tiszából, itt mindazon vízmennyiségeket, a melyek áradáso­kat okoznak, fölveszi, innen Fertő Almás felé halad, hol a Túrt átmetszi és ennek a vizeit ha­­sonlag fölvéve, útját Szatmár-Németi felé veszi, hol a csatorna a Szamos folyóhoz ér és itt a Szamos elágazása által a fölösleges áradatot szintén fölveszi, azután Nagy-Majtényon át, itt­ ­ 1876-ban sem történt egy rendszeres társulati töl­tésen sem szakadás. Sz.

Next