Szegedi Híradó, 1879. július-december (21. évfolyam, 79-225. szám)

1879-09-17 / 143. szám

Huszonegyedik évfolyam 1879. 143-ik szám Szerda, szeptember 17-én. Megjelen : az ilau­­p utáni napokat kivár« mindennap. Előfizetési föltételek : 97«feden['ház.házh­ordással -- vidékre po.tók­ . Egész évre . . . Félévre . . . . Évnegyedre . . Egy hóra . . . I .", frt — kr. 7 , 50 „ « , 75 a I „ 35 . Előfizetések legcélszerűbben pos­tautalvány útján eszközölhetők. POLITIKAI És VEGYESTARTALMU NAPILAP. Szerkesztőségi iroda : hol a­lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál-tér, 209. sz. a. az udvarban balra. Egyes szám ára, 3­311_ Hirdetések dijai: A. héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. és minden beiktatásnál 30 kr. kincs­­tári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyilttér“- ben a négyhasábos petitsor iktatási dija 16 kr. Hirdetések fölvétetnek a fővárosi és a külföldi nagyobb hirdetési irodákban is. Kiadóhivatal: Burger Osztáv könyv- és kőnyomdája, könyvkötészete, papírraktára, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, szept. 16. Hat­ hónap választ már el bennün­ket március tizenharmiaetikától. Mikor mindannyian örömmel néz­tük a téli álmából ébredező természetet s­epedve vágyódtunk a közeledő tavasz után, midőn a gazda a legszebb re­ménynyel tekintett jól megmunkált föld­jeire és várta az elvetett mag kikeltét,­­ történt, hogy a Tisza rohamos ára­dása közfigyelmünket és összes munka­erőnket magára irányozta. Ifjú, agg, férfi, nő siettek a munkára. Nem tettünk különbséget nap és éj között, feledtük magán­ügyeinket, bajainkat, csak a köz­veszély elhárítása volt egyetlen törek­vésünk. A munka nagyban haladt előre. Bámulásra méltó gyorsasággal töltéseink pár nap alatt lábakra emelkedtek, s már-már megmenekültnek hittük ma­gunkat, midőn az ember legnagyobb erőmegfeszítésével létesített munkáján az egymásnak megrontásunkra kezet nyújtott természeti erők győzedelmes­kedtek. Éjszaka volt. Félelmes zivatar ke­rekedett, a­mely ellen a kétségbeesés által fokozott munka sem használhatott,­­ hiszen csak emberi volt. A füstös fáklyák fénye a sok virrasztás folytán sápadt orcáinkat a kísértetéhez tette hasonlóvá , de még ekkor sem hagytuk el a tett helyét. Az egyenetlen erővel azonban si­kerrel harcolni nem lehetett; a bőszült orkán egy szilaj ütésére a töltés meg­szakadt és a gátjától megszabadult ár, mint a fékvesztett­ szilaj paripa, rohant falaink közé, zúzva­, törve, rombolva hosszú évek fáradságos munkája által létrehozott javainkat. Hajnalhasadtával nyolcvanezer ma­gyar hajléktalanná lett. Kétségbeeséssel szivünkben s üres zsebekkel kénytelenittettünk a mindent pusztító ár elől menekülni. Ki gondol­hatott volna házi tűzhelyére, avagy javai megmentésére, midőn boldog volt az, a­ki övéit maga körül látta vagy biztos­ságban tudta. Minden kötelék fölbom­­lani látszik ; megszűntek a rokoni, ba­ráti s egyéb viszonyok. Kiki a saját menekülésére gondolt. Hová ? Merre ? Mindegy ; a nyomor és nélkülözés úgyis mindenhol utólér ben­nünket. Legelső balzsamot sajgó sebeinkre a közel és távolvidéken tapasztalt álta­lános és csalhatatlan tettekben nyilat­kozott részvét adta. A hajléktalanul, kenyér nélkül menekülteket mindenütt előzékeny vendégszeretettel fogadták ; magyar, német, szerb testvéreink kü­lönbség nélkül törekedtek velünk nyo­morúságunkat feledtetni. A fejedelmi ajkakról ellebbent szó volt aztán, a mely lethargiánkból föl­riasztott ; mert éreztük, hogy az nem lehet puszta szó ! A merre csak szerencsétlenségünknek hite terjedt, rögtön siettek nyomorunk enyhítésére; a polgárosult világ a jóté­konyság minden alkalmas eszközét igénybevette. Gyűjtések, színi előadások, hangversenyek, táncmulatságok s min­den kigondolható módok fölhasználtat­tak ; a begyű­lt értékek nagysága a tör­ténelemben eddig páratlanul áll. Váro­sunk szerencsétlensége volt eddig a legna­gyobb alkalom, mely korunknak kiváló­képen humanisztikus irányát igazolta. Törvényhozásunk osztatlan egyetér­téssel sietett az első szükség által pa­rancsolt intézkedéseket megtenni és az ország termeiben is határozatba ment, hogy a fejedelem által kimondott jelszó­nak király és nemzet együttmunkálko­­dásával teljesedésbe kell mennie. Ily körülmények közt lehetett-e to­vább csüggednünk és haboznunk; le­hetséges volt-e többé csak egy percig is tétlenül vesztegelnünk ? Városunk újjáépítésénél igen sokat köszönhetünk korunk már jelzett huma­nisztikus irányának. A bennünket falat­jaik megosztásától kezdve mindennemű jó­téteményeikkel elárasztott nemes lelkek találják legszebb jutalmukat a léte­sítendő eredményben. — Lélekemelő tudat: nyolcvanezer ember nyomorának enyhítése és egy rombadolt város újjá­­teremtésének elősegítése. Bármennyire nyom is bennünket az irányukban tartozó hála érzete, szí­vünkből óhajtjuk, hogy jótevőink soha­se jussanak oly helyzetbe, hogy tarto­zásunkat leróhassuk. Ma már folyik a munka, szorgos kezek dolgoznak húszezer család tűzhe­lyének fölépítésén. A bel- és külföld egyaránt sokat tett segélyünkre, most tehát már joggal megkívánhatják, hogy mi is mindent elkövessünk és a nyújtott alapon tovább dolgozzunk. De jóllehet idegen nemzetektől is tetemes értékek jutottak hozzánk, azért senki sem kí­vánhatja, hogy itt valami kozmopolita alakulatú város létesíttessék. Ily áron a segélyt el sem fogadhatnánk , inkább készek vagyunk minden segélyről le­mondani, semhogy ez irányban bármi csekélységgel eltérjünk azon elvünktől, hogy itt tősgyökeres magyar várost létesítünk, a­milyen volt. Az elmúlt, hat hó elég volt arra, hogy az ország belássa, mi volt neki Szeged, hogy neki ez a város életszük­ség és más által nem pótolható, de so­kan vannak, a­kik a sült galambot sze­retnék szájukba repülve látni és a sze­rencsétlenség által előidézett részvétből kovácsolt eszközökkel akarnának min­dent létesíteni. Pedig bizonyos, hogy kétessé ten­nénk a világ előtt városunk szeretetét, a hozzá való erős vonzódásunkat­, ha egé­szen másoknak engednénk át az újra­alkotás dicsőségét, ha nem bírnánk majd a tudattal, hogy leginkább önfá­radtságunk és munkánk által lett az lé­tesítve s a siker oroszlánrésze bennün­ket illet. Maholnap a begyült segélyösszegek rendeltetésüknek megfelelőleg szét fog­nak osztatni. Ne hagyja tekinteten kivül senki sem, hogy mi célból lettek azok az összegek adakozva, s törekedjék min­denki a jótékonyság által részére jutta­tott összeget az adakozók intencióihoz képest úgy fölhasználni, hogy abból mind magára , mind a városra a lehető legtöbb haszon háromoljon. —k. —n. mintegy 80 öl széles, 375 ölre kell kiszé­lesíteni. A kiszéles­ítés Új-Szeged felé tör­ténnék a nagy vasúti híd nyílásának megfelőleg. Lényeges eltérés csak egy pontban mutatkozik a külföldi szakértők között és ez abban áll, hogy legnagyobb részük Szeged városát 30 lábra kívánja feltöltetni, míg ellen­ben Barilak­ a Maros levezetését ajánlja, mint legalkalmasabb eszközt (?) a város megmen­tésére. Mi már csak azt tartjuk, hogy legalkalma­sabb és legbiztosabb a feltöltés , de akkor nem értjük, miért ajánlanak a tisztelt külföldi szak­értő urak oly nagyköltségű körtöltést is. A fön­­tebbi egész közlés különben általában véve ke­vés vigasztalót nyújt, be kell azonban várnunk a külföldi szakértők javaslatának teljes, hiteles szövegét, mielőtt ítélhetnénk. — Bosznia és Hecegovina köz­­igazgatása tárgyában a N. Fr. Presse a következő tervvel áll elő. Azt mondja, hogy legjobb lenne, ha vagy maga Magyarország, vagy Ausztria egymaga venné át mindkét ok­­kupált tartományt s a vele járó jogokat és kö­telezettségeket. De ha erre sem az egyik, sem a másik állam nem vállalkozik, úgy osszák két részre az okkupált területet. Az egyiknek köz­­igazgatását Ausztria, a másikét Magyarország vegye át. Ez még nem jelentené az annexiót, mert nem érintené az államjogi viszonyt. Mind­két állam az igazgatására bízott területet idegen területnek tekintené, s az egész különbség csak az lenne, hogy a közigazgatást nem a közös minisztérium, hanem az okkupált terület egyik részén az osztrák, a másikon a magyar kor­mány teljesítené. E terv következményei mesz­­szemenők , egy betűt sem kellene az alkotmány­­törvényeken változtatni, a delegációk és közös kormány hatáskörét sem szükséges kiterjeszteni. Az ellenőrzés az egyedül illetékes tényezőkre, a parl­amentekre lenne bízva, s mindegyik állam annyit költhetne a hozzá utalt területre, a­mennyit pénzügyei épen megbíznak.­­ A külföldi szakértők, az ETI közlése szerint, a következőkben foglalták össze véleményüket: A külföldi szakértők megegyez­nek egymással az iránt, hogy a mai külső tiszai védvonalakat fönn kell tartani, következéskép a petresi s egyéb szakadásokat ki kell igazítani. Ezenkívül ajánlanak egy külső körtöltést köz­vetlenül a város körül és ezen belül egy boule­­vardot, melynek koronája 30, alapja 90 méter szélességgel bírna. Ez a boulevard újabb belső védvonalat képezne s egyszersmind a város szé­pítésére is szolgálna. A szegediek által kívánt töltések ellen nincs elvi kifogásuk, de nem is tart­ják azokat okvetlenül szükségeseknek. Szintúgy egyetértenek a külföldi szakértők az iránt is, hogy a Tiszát, mely Szeged városánál most — A német-orosz viszonyokról ír a Novoje Vremja c. muszka lap, s azon né­zetének adván kifejezést, hogy az összeütközés a germánok és szlávok közt kikerülhetetlen, így folytatja: „ A vezérszerep Franciaország levere­tése után a germán államoké, Német- és Angol­országé­lén. Időközben a szabadság és igazság nevében (!) a szlávság lépett az arénára, és pe­dig az egész vonalon. Az apró szláv államok voltak a portyázók, elől az ismeretlen hercego­­vinaiak, velük küzdöttek a montenegróiak, erre a szerbek, aztán újra a montenegróiak léptek a harcvonalba. Midőn e népességek ereje kime­rült, Oroszország lépett a színpadra. Csak az óriás harc után követelték jogaikat az osztrák szlávok. Szóval, az egész szlávság fölkelt az utóbbi években, hogy a szabadságot és jogot, a többi emberiséggel közös alapon élve, keresse magának. De a szabadságot nem adják ingyen. A Balkán félsziget szlávjai, kik nagyon hosszú időn át csak a török jármot ismerték, saját erő­feszítéseikkel és Oroszország segélyével fölsza­­badíttattak alóla. A többi szlávok a német jár­mot ismerték és ismerik ma is. — Az utolsó évtized folyamaiban annyira megnőtt germán ál­lamok, Németország és Anglia azon törekednek , hogy gyámságukat a szlávság fölött kiterjesszék. Németország és Anglia Oroszország fölött, Ausz­tria pedig Szerbia, Montenegró, Bulgária, szó­val, az összes balkánszlávok fölött akarja ezt tenni, minthogy a két első állam hatalmának viszfénye Ausztria németeinek s szövetségesei­nek, a magyaroknak is bátorságot ad. A ger­mánok mindenütt ellenállásba ütköznek, mely azonban nem mindig volt elég tudatos, elég szilárd s nem is vette eléggé számításba a szláv világ hatalmát. E mellett maga a szlávság sem érzi még egységét s igy nem tud közös szabad­ságra és jogra szert tenni. Ez a germán-szláv küzdelem, fájdalom, a román államok teljes­ passzivitása mellett megy végbe. Francia , Spa­nyol- és Olaszország a körülmények nyomása alatt nem emelhetik szavukat a földresujtottak érdekében. A berlini kongresszus ideje óta a szláv világ erkölcs-politikai tekintetben agyon tapostatik a germánok által, kik jelentéktelen, de ügyes szövetségesekkel, a hebreusok­­kal és hunnokkal látták el magukat. És a szlávság egy ideig még vereségeket fog szen­vedni , még nem szabadult föl egészen a múltak bűneiből. Az egész szlávság még nem sajátí­totta el azt a mesterséget, hogy erejét szabad intézményekben kifejleszsze. E korszakban Orosz­ország hivatása, hogy a szlávok élén haladjon. (!) Oroszország ehez a kötelességéhez hűtlen nem lehet.“ — A szerb „nemzeti párt.” Az új­vidéki „Zasztava“ konstatálja ugyan, hogy csak­nem mindenütt a nemzeti párti jelöltek válasz­tattak meg ez ideig kongreszszusi képviselőket, mégis a jövő kongreszszus perspektívájával nem látszik megelégedve lenni, mert a nemzeti párt képét sötétnek és igen szomorúnak találja a pártfegyelem hiánya miatt. Szomorodott szívvel vallja be, hogy a „nemzeti párt” hanyatlásnak indult, a fegyelem kötelékei lazák s a nemzeti pártiság csak álarcul szolgál, mely alatt az ér­dek, a szűkkeblűség vagy holmi titkos árulási szándék rejtőzik. Sajnálattal emliti föl, hogy Mi­­letics nem vehet részt a kongreszszuson, pedig a szerb egyházi nemzeti autonómiának ő a te­remtője. — Sajnálattal említi továbbá, hogy dr. Polit Mihály és dr. Pavlovits István megbuktak, az előbbi Szabadkán, az utóbbi a palánkai vá­lasztó kerületben. Fájlalja, hogy dr. Kaszapino­­vics Szvetiszlav (Pancsováról) visszavonult s a közügyek terén egyidejűleg nem fog működni. Oly szomorú jelenségeknek tartja mindezeket, hogy csaknem kérdésül veti föl, hogy annak oka, miszerint egy nagy párt megállapított és erős alapra fektetett elveivel bomlik és hanyat­lik, nem azon körülménynek tulajdonítható-e, hogy e pártnak teremtője, organizátora és feje négy fal közé zárva sínlődik ? A tanító állása a társadalomban. (Folyt, és vége.) Egy fecske nem csinál tavaszt. A legkitű­nőbb tanító hatása is csak szűkkörű ; nem egyed.Szank­ónak, hanem az egész tanító-testü­let­­nek kell odaemelkedni, a­hol tiszteletet köve­telhet. Ez pedig csak úgy történhetik meg, ha a tanító-testület elöljárója a gyeplőt kissé meg­szorítja , mert erre egyszer mászszor szükség van. Itt nem alkalmazható ama különben igen szép elv : „Latius est prodesse etiam malis prop­ter bonos, quam deesse bonis propter males.“ Mert az elnézés a nagykorú gyermekekkel szem­ben soha sem használ, csak árt. — A tanító közvetlen elöljárójának jutalmazni nem igen van módjában, de büntetni, helyesebben szólva, rendreutasítani mindig. Az elöljáró a tanítói ál­lásra méltókat csak azzal jutalmazhatja meg, ha a nem méltókat rendelkezésére álló minden eszköz­zel a jó útra terelni törekszik , mert csak ak­kor megtisztelő a tanítói állás, ha az egész ta­nító-testület magának a tiszteletet kivívta, és csak így folyhat be a közvagyonosodás emelé­sére is. Azért az elöljáró legfőbb s majdnem egyedüli feladata, hogy a tanító-testületet oda emelje, a­honnan megkövetelheti, hogy általáno­san tiszteltessék. A­mely elöljáró csak azt is­meri feladatának, hogy a statisztikai táblázato­kat betölti, az iskolákat egyszer másszor meglá­togatja, míg a tanítókat alája és nem melléje rendelteknek tartja, azok érdekeinek megvédé­sére síkra szállni nem mer, a garázda tanítók rendreutasításának még alkalma elől is kitér, sőt őket dédelgeti; a ki mindenben határozat­lan és ingatag, a legkisebb széltől remeg, mint a nyárfalevél; a ki az egyes tanítók jó hírnevét inkább hajlandó kisebbíteni, mint emelni; az ilyen elöljáró a hivatalok legszebbikére méltat­ás. Az ily elöljáró alatt álló intézet, legyen az

Next