Szegedi Híradó, 1891. január-március (33. évfolyam, 7-88. szám)

1891-02-14 / 44. szám

Szeged, 1891. XXXIII. évfolyam. 44. szám. Szombat, február 14. Előfizetési árak: Házhoz hordással vagy­­lus­­tán küldve: Egész évre . 14 frt — kr. Félévre . . 7 » — » Negyedévre 3 » 50 » Egy hóra . . 1 » 20 » Egyes szám ára 5 kr. Kiadóhivatal: Endrényi Testvérek könyv­­kereskedése Szegeden, hová az előfizetések s a lap szétkül­désére vonatkozó fölszólam­­lások intézendők. SZEGEDI híradó POLITIKAI NAPILAP Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Szerkesztői iroda: Tisza Lajos­ körút 73. sz. Reitzer-féle ház, földszint, hová a lap szellemi részét il­lető minden közlemény in­­tézendő. Bérmenteslen levelek nem fo­gadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetéseket és nyílttéri közleménye­ket a kiadóhivatal mérsékelt áron vesz föl. „Baross meghátrált.“ Szeged, február 14. Talán az egy Francziaországban könnyebb a legellentétesebb hangula­tok rohamos fölidézése, majd ismét eloszlatása, mint nálunk, szép Magyar­­országban. Vagy egy hónapja jelentek meg a magyar kormánynak a helyi és a ki­vételes díjszabásokra vonatkozó ren­delkezései, melyek egy egészséges, iz­­mosító alkatrészt vannak hivatva ké­pezni a magyar közgazdasági politika nagyszerű s mindinkább önállósuló gépezetében. Az ország tudomásul vette az új intézkedést, anélkül, hogy bárkinek is esze ágában lett volna valami hűhót csapni. Kis idő múlva észhez kaptak az osztrákok s nagy hirtelen rájöttek, hogy ezzel az új tarifával nagyban meg van nehezítve minden külföldi iparczikk versenye a magyar ipar ter­mékeivel, mely magyar ipart eddigelé nagyon szívesen hitték a miféle élénk keleti fantázia szülte regényes ábránd­nak. A magyar ipar, magyar ősterme­lés, magyar kereskedelem önállósulási törekvései persze nagyon érzékenyen érintik a mi kedves szomszédaink po­litikai szenvedélyeinek forrási tűzpont­­ját, a zsebet. Az erre támadt égrendülés, fogak vicsorgatása, Neue Freie Presse nyelv­­öltögetése fölvilágosította a magyar közvéleményt, hogy hohó, az osztrák bántja a mi miniszterünket, nyilván valami nagy jót cselekedett. Ezen szentimentális alapból indult meg az üdvtáviratozás, föliratozás, díszpolgárrá választás, és a többi al­kotmányos demonstrác­ió, amint már ez nálunk szokás a nagy szavakra és úgy, mint a hasznos tettekre. A hangulat Lajthán innen, Lajthán túl ekként fölélénkülvén, már-már úgy tetszett, hogy nem két egymással szo­ros és barátságos viszonyban élő, sok tekintetben egymás támogatására utalt, a fődolgokat, illetőleg pedig egyenest együttes, jóakaró összeműködésre hi­vatott állam, hanem két elkeseredett ellenség áll szemben, melyeknek mind­egyike el van tökélve a másiknak a lehető legérzékenyebb veszteségeket, megkárosítást okozni. A dolgok ilyetén fejlődésénél szük­ségesnek mutatkozott a kormányok őszinte, minden utógondolat nélkül való véleményének kölcsönös megis­merése. Ezért ment Baross Bécsbe. Mivel pedig ez idő szerint a monarchia csak Magyarországon rendelkezik tényleg működésben levő törvényhozó testü­lettel, tehát olyan fórummal, honnét urbi et orbi lehet nyilatkozni, a ma­gyar miniszter itt kijelenti, hogy szó sem lehet a tarifa módosításáról; nyíl­­tan visszautasítja azt a gyanúsítást, hogy a magyar kormány álláspontját bármi tekintetben föladta, abban hagyta, vagy meghátrált volna.­Kijelenti, hogy ezen díjszabásokat nemhogy módosí­tani, de megérinteni sem szabad, ha­csak ezekért teljesen aequivalens ellen­szolgáltatás nem adatik. Mellesleg azt is kijelenti, hogy bár Bécsben járt, nem adta el a hazát. Már most, erre a minden irány­ban precíz, félremagyarázást nem tűrő, férfias színvallásra a magyar ellenzéki sajtó egyhangúlag megfujja a harso­nát, telslármázván a világot azzal a legfrissebb gyártású hazug jelszóval, hogy Baross meghátrált. Hát hiszen mindenki a maga szája ízze szerint táplálja a szel­lemét s a pro vagy contra hangulat­­keltésnek nem utolsó eszköze a vak­merő áltatás, ámde azért fölmérjük tenni a magyar közvélemény józanság A „SZEGEDI HÍRADÓ“ TÁRCZÁJA, A temetkezési vállalkozó. — Orosz novella. — Irta; Puskin Sándor. (Folytatása és vége.) Mindnyájan nevettek, hanem a temetkezési vállalkozó sértve érzé magát s mogorva lett. De nem ügyelt rá senki, a vendégek ittak tovább, s a tornyokban már éjfélt harangoztak, midőn az asztaloktól eltávoztak. Csak a késő órákban váltak el egymástól a vendégek, többnyire emelkedett hangulatban. A potrohos pék meg a könyvkötő, kiknek orczáit mintha vörösre festették volna, ds karonfogva vezették Jurkót házacskájába, érvényesítve az orosz közmondást, hogy: «A kifizetett adósság elismerést érdemel». Prohhoroff Adrián részegen és dühöngve tért haza. — Miért, mondjátok meg — kiáltá — miért nem oly tisztességes az én üzletem, mint bárki másé ? Vagy talán egy koporsócsináló a hóhérnak sógora? Mi nevetni valójuk volt a po­­gányoknak fölöttem ? Vagy talán a temetkezési vállalkozót jámbor paprikajancsinak nézik ? Szán­dékoztam őket egy lakomára meghívni, tisztele­tükre egy ünnepélyt rendezni, hanem most ugyan várhatnak arra! Helyettük inkább beinvitálom azokat, kiknek dolgozom, az én jóakaróimat — a holtakat! —­­­ Mit, atyuskám, — mondá leánya, mialatt csizmáit lehúzta. — Mit hadarsz össze­vissza ? Vess keresztet magadra! Ilyen gondolat! A holtakat egy lakomára meghivni! Borzasztó ! — Az ördögbe is, meghivom őket, — foly­tata Adrián, — raég pedig azonnal, holnapra hívom meg őket. Kérlek, jöjjetek holnap esti la­komámra s én mindent feltálalok, amivel Isten megajándékozott! E szavak után Adrián tántorogva ágyához ment, lefeküdt s rövideden egészséges hortyogása reszketteté meg a szoba levegőjét. Még sötét volt, midőn Adriánt felköltötték. Truschin nagykereskedő neje az éjjel meghalt s e hírrel egy lovas futárt küldtek hozzá. A temet­kezési vállalkozó ttz kopek borravalót adott a fu­tárnak, sietve felöltözködött s kocsira ülve Rasgu­­laira hajtatott. A halottas ház előtt már őrség volt fölállítva ; kereskedők futkostak ki-be, mint hollók, ha közelben zsákmányt éreznek. A ha­lott egy asztalon volt kiterítve ; színe viaszsárga, de vonásait még nem jutította el az enyészet. Köröskörül a rokonok, jó barátok és szomszédok csoportja nyüzsgött. Az ablakok zárva voltak , gyertyák világították be a termet, s a papok imádkoztak. Adrián egy divatosan öltözött fiatal kereskedőhöz, Truschin öcscséhez, fordult és biztosíto­tt, hogy a koporsó, gyertyák, szemfedő, valamint az összes temetkezési kellékek rögtön, a legnagyobb pontossággal és hiánytalanul meg­érkeznek. Az örökös szórakozottan köszönte meg neki s megjegyzé, hogy a költségben nem fog fu­karkodni s mindenben rábízza magát Prochoroff Adrián lelkiismeretességére. Ez esküdözött — mint közönségesen, — hogy nem fogja őt taksálni; egyetértő pillantást váltott munkásaival s eltávozott, hogy a szüksé­ges intézkedéseket megtegye. Az egész nap a Rasgulai és a Nikitski-kapu közötti ide-oda kocsikázással telt el. Este­felé mindent rendbe hozott, elküldte kocsisait s ő maga is gyalogszerrel hazatért. Holdvilág volt. Adrián szerencsésen a Ni­­kitski-kapuhoz érkezett. A templom előtt Jurkó barátunk rákiáltott s amint a koporsóraktárost fölismerte, jó éjt kívánt neki. Már öreg este volt. Amint Adrián házához közelgett, nagy meglepe­tésére észrevette, hogy valaki sietve odatart, s a kaput kinyitva, abban eltűnik. — Mit jelentsen ez? — mormoga Adrián. — Ki keres már megint? Talán tolvaj volt? Vagy együgyü leányaim egyikének kedvese? Ez veszélyt jelent! S már azon volt, hogy Jurkó barátját se­gítségül hívja. E pillanatban egy másik alak ér­kezett a kapuhoz s azon be akart lépni, de midőn észrevette, hogy a házigazda odasiet, megállt s megemelinté háromszögletes kalapját. Adrián fölismerni vélte az idegen arczát, de a nagy sietségben azt nem vizsgálhatta meg beha­tóbban. — Ön hozzám jött, — mondá .A­drián li­hegve, — szíveskedjék tehát belépni. — Ne handabandázz, barátom ! — mondá a jövevény siri hangon; — csak menj elöl s mutass utat vendégeidnek! Adriánnak nem volt mást mit tenni, tehát belépett. Fölhaladt a lépcsőn s az idegen kö­vette. Úgy rémlett neki, mintha szobájában em­berek járkáltak volna idestova. — Micsoda ördöngös boszorkányság ez, — gondolá s berohant szobájába. — De lábai itt már megtagadták a szolgálatot. Szobája telve volt holtakkal. A hold be­világított az ablakon s fényt vetett sárga és ké­kes arczaikra, besüppedt ajkaikra, homályos, félig csukott szemeikre s vékony, kiálló orrukra . . . Borzadva ismert bennök azokra, kiket ő elte­­mettetett; a vendég pedig, kit bevezetett, a brigadéros volt, akit a minap zuhogó csőben ta­

Next