Szegedi Híradó, 1892. október-december (34. évfolyam, 236-313. szám)

1892-11-30 / 286. szám

az adónemeket, amelyek az 1893—95, te­hát három évi ciklusra volnának 1893. év tavaszán kivetendők, csak egy évre ves­sék ki. Természetesen azért, mert az 1894. évi adóztatás már az uj adórendszer szerint fog megtörténni. Mondanunk sem kell, hogy ezt a nagy értékű hírt mi, akik elsőként sürgettük az adók reformját s el­sőként hoztunk közleményt a reform elő­készületeiről, a legnagyobb örömmel r­e­­gisztráljuk. Wahrmann öröksége. A B. H. írja a következőket : A lipótvárosi képviselő ha­lálával több állás üresedett meg, melynek betölté­se iránt már széles körben megin­dult a mozgalom. Ami az orsz. képviselői mandátumot illeti, Hieronymi jelölt-sége el­­ejtettnek tekinthető, mert a kormány óhaja, hogy a lipótvárosi képviselő zsidó és ke­reskedő legyen. Előkelő lipótvárosi körök­ben nem fektetnek azonban súlyt a vallásra, de azt határozottan akarják, hogy a buda­pesti city képviselője kereskedő legyen. Bár vannak némelyek, kik Chorin Ferenc dr. és Mezei Mór jelöltségét is emlegetik, de mindinkább érvényre jut a niemesebb értelemben vett kereskedői hmság és míg vannak, akik Weisz Berthold nevét emle­getik, mégis nagy pártja van máris hatvani Deutsch Sándornak, ki ma értekezett is már Faik Miksával, továbbá a képviselőházban Hieroni­mi és Lukats miniszterekkel. Deutsch Sándor, mint mondják, igen képzett, kitűnő kereskedő és financember. Nem lehetetlen azonban, hogy meglepetés is lesz a Lipót­városban­, mert igen erős ellenzéki — nem­zetipárti — ajánlat is van ott. A képviselőházi pénzügyi bizottság új elnöke, beavatottak szerint, Széll Kál­mán lesz. A kereskedelmi és iparkamarai elnök­ségre legtöbb kal­itása Weisz Bertholdnak van, bár sokan Matlekovics Sándort emle­getik erre a diszes állásra. A zsidó hitközség új elnöke gya­nánt Chorin Ferenc dr. orsz. képviselőt em­legetik. Az iparokt. tanács. A hivatalos lap közli, hogy a kereskedelemügyi minisz­ter, egyetértőleg a vallás- és közoktatás­­ügyi miniszterrel, az ő felsége által Ischl­­ben 1892. évi augusztus hó 2- én kelt leg­felsőbb elhatározással jóváhagyott szabály­zat alapján szervezett ip­arokta­tási tanács elnökévé: dr. Darányi Ignác ország­gyűlési képviselőt; alelnökeivé dr. Schnie­­rer Gyula miniszteri tanácsost és Jónás Ödön műegyetemi tanárt; titkárává Szte­­rényi József kir. iparfelügyelőt; tagjaivá pedig a vallás- és közoktatásügyi tárca képviseletében: Bernáth István iparos ta­nonciskolai felügyelőt, dr. Csorba Ferenc miniszteri fogalmazó a vallás- és közok­tatásügyi m. kir. minisztériumban, Farbaky István főbányatanác­sos és országgyűlési képviselőt, Fittler Camill iparmű­vészeti múzeumi őrt, Gyertyánffy István állami elemi tanítóképezdei igazgatót, Hegedűs Károly középipariskolai igazgatót, Keleti Gusztáv iparművészeti iskolai igazgatót, Lévay Ferenc miniszteri osztálytanácsost a vallás- és közoktatásügyi m. kir. minisz­tériumban, dr. Morlin Imre miniszteri tit­kárt a vallás- és közoktatásügyi m. kir. ministériumban, Radisics Jenő iparművé­szeti múzeumi igazgatót, Rejtő Sándor mű­egyetemi tanárt, Straub Sándor technológiai múzeumi őrt, Suppán Vilmos kepezdei igaz­gatót és Szalay Imre miniszteri tanácsost a vallás- és közoktatásügyi m. kir. m­nnsz­­térumban , továbbá a kereskedelmi tárca képviseletében , Abonyi Emil miniszteri ta­nácsost a kereskedelemügyi m. kir. minisz­tériumban, dr. Békéssy Sándor iparfelügye­­lőt, For.P­ter Nándort, a m. kir. államvasutak gépgyára és a diósgyőri vas- és acélgyár igazgatóját, Gelléri Mór orsz. iparegyesületi titkárt, Hauszman Alajos műegyetemi ta­nárt, Jordán Viktor bőrgyári igazgatót, dr. Matlekovics Sándor nyug. államtitkár v. b. t. tan­ácso­st, Mössmer József budapesti ke­reskedőt, Mudrony­­Somát, az «Országos iparegyesület» igazgatóját, Péterfffy Lajos miniszteri titkárt a kereskedelemügyi m. kir. minisztériumban, Petrik Lajos állami közép­ipariskolai tanárt, Tetmayer Károlyt, a kassai állami gépészeti középipariskola igazgató­ját, Thék Endre nagyiparost és Török György ipartestületi elnököt nevezte ki. A „SZEGEDI híradó“ TÁRCÁJA. Kritika. (Almanach, 1893. szerk. Mikszáth Kálmán. Budapest Singer és Wolfner kiadása.) Hat évfolyam, állandóan növekvő ke­lendőség, szó sincs róla, nagyon kedvező auspiciumok közt indul útnak ez a csinos kötésű, izmos könyv, mely mint új irodalmi vállalat, a kiadók élelmességén kívül főleg annak köszönhette gyors meggyökeredzé­­sét, hogy a legősibb és legáltalánosabb magyar irodalmi fogyasztási cikket, a k­a­­lendáriumot is pótolja. Kétségkívül az irodalom minden ba­rátjánál őszinte örömet kelt egy speciálisan magyar könyvnek ily remény fölött való prosperálása. Ha mást nem, annyit minden­esetre bizonyít ez a tény, hogy létezik és pedig eléggé tekintélyes számú magyar olvasó­közönség, csak érteni kell a hozzáférkőzés módját. Az Almanach-nak ez sikerült, ami a kiadók ügyessége és szerencséje, ám egy­szersmind arra is kötelezi őket a hálás publikummal szemben, hogy vállalatuk ní­vóját nemcsak fönntartani, hanem állandóan emelni is törekedjenek. Ebből a szempontból vizsgálva az 1893. évi Almanachot, csak részle­ges sikert konstatálhatunk. A Mikszáth «Előszava» határo­zottan pompás, ötletes csevegés, de már a Bródy Sándor «Utószónak» szánt «Az el nem készült novella» c. dolgozata épen­­séggel nem mondható sikerültnek. Bródy annyira par excellence elb­eszél­i, hogy a könnyed, játékszerű, finom «causerie» egyáltalában nem az ő mezeje. Bródy nem képes hús és vér nélkül dolgozni, erős ke­zében a tárca fölfútt, ragyogó semmije va­lóban semmivé válik. A Mikszáth genre-képe, valamint a Herczeg Ferenc «Protektora» azok közé az irodalmi puskaporok közé tartoz­nak, amelyekkel már Hittek egy­szer. A magyar írók fejedelme, Jókai egy kicsike szilánkot adott az ő nagy szel­leméből. «A halberstadti Adám» jószű, régi német adoma, melynek csak a Jókai neve és stylusa ad létjogot egy novella-gyűj­teményben. Ugyancsak régi székely adoma a Rákosi Viktor «Kelemen és Pattyan­­tyus» c. humoreszkje. Tábori Róbert «Bocskai István csizmáival» szintén a tör­téneti anekdota hímes mezejét járja. Persze különböző szerencse kíséri ezen tömeges adomázást. A Beniczkyné Bajza Lenke «A harmadik» elbeszélése nem lép föl komo- STREGEDI híradó. Szerda, 1892. november 30. A medve bőrére- h­a a­s Ivor a múlt héten egy nagy­sza­bású cikkben meginditványozta a fegyverbarát­­ságot a szélsőbal és a nem szélsőbal között s ezen indítványa őszinteségét nyomban be is bi­zonyította azzal, hogy föllépett Békésen Meskó szélsőbali ellen. Rendesen megbukott s ezzel kvitt, m­iket legfölebb mint valami mulatságos közéleti ku­­riózum érdekelhet. Ám a jó öreg Pesti Napló, melynek egyetlen olvasója Szegeden P­á­l­f­y polgár­­mester, most tovább azi fűzi ezt a a fegyverba­ráti rögeszméjét és pedig ezúttal Szeged ro­vására. Az Ízlés s vele a s­t­y­l­u­s különféle. Az az X., akivel kellemetlen dolgokat szo­kás elbeszéltetni, rendszerint «lapunk egy régi előfizetője» szokott lenni. A jó öreg Pesti Naplónál erre a hálátlan szerepre «lapunk egy régi barátja» vállalkozott. Ami talán csak nem azt jelenti, hogy a P. N.-nak nincs egy régi előfizetője, mert hiszen ott van épen a mi városunk atyja, hanem nyilván a mondóka áratlan, de mérges j­e­z­s­u­i­­tizmusát fedezik azzal a «b­a­rá­t»-sággal. Nem kisebb dologban fájlalja fejét a jó öreg P. N. régi barátja, minthogy szervezkedjék a szegedi első kerületben a nem­zeti párt s buktassa meg Tisza La­­j­o­s­t. De a jó Isten nevére tisztelt régi barát, mikor járt ön Szegeden ? Hogy nincs arról önnek halovány sejtelme sem, hogy Szegeden a nemzeti párt több lényeges okok alapján nem szervezkedhetik, melyek­ között hirtelenében csak azt az egyet említjük föl, hogy nincs. Mindös­sze egyetlen i­n­d­i­g­á­n­a, bérces testvér hazánk ide származott daliás fia lobog­tatja nem is annyira A­p­p­o­n­y­i, mint inkább Horváth Gyula zászlaját s ez az egy bevallott «nemzeti párti» is a legszorosabb fegyerba­­rátságban él, s nem a szélsőballal, hanem a számonszedett mamelukokból álló Diana­­vadásztársasággal. S mivel ugyanezen megrögzött m­a­m­e­­lukság a Nimródokról is köztudomású tény : ki az ördöggel kössön itt f­e­g­y­v­e­r­ba­rátságot a nemzeti párt ? A fegyvertelen szélsőballal talán, ám lássa következményét, mi nem irigyeljük s­lyabb igényekkel. Ez a termékeny nő­ író nagy népszerűségnek örvend a maga spe­ciális, naiv olvasó közönsége előtt, amely­nek bizonyára ez a novellája is tetszeni fog, más pedig úgy sem igen olvassa el. Egészen más, nagyobb szabású, iz­mosabb tehetségű elbeszélő az Almanach másik nék­ója, Gyarmathy Zsigáné. Az ő «Örökség» c. rajza akár festmény számban is elmehetne, jellem­­zetes, erő és életteljes vonásaival, poétikus mély alapszínével. V­a­d­n­a­i Károly «Vörös kéz» elbe­szélése élvezetes, könnyed olvasmány, mint a régi jó novellistának mindenik gondosan, becsvágygyal megirott dolgozata. Járt nyo­mokon halad ez a szerény Múzsa, anélkül, hogy konvencionálissá válnék. Minden kü­lönösebb eredetiségre való törekvés nél­kül rá lehet ismerni erre a tisztességes el­beszélésre, hogy V­a­d­n­a­i írta. Justh Zsigmond «Kihűlt csillag fé­nye­» c. fantasztikus, de megkapó ötleten alapuló dolga meglehetősen idegenszerű be­nyomást gyakorol a magyar olvasóra. Mintha fordítva volna. Bizonyára onnan ered az, hogy írója inkább bizonyos nem­zetközi légkörben érzi magát itthon a nyilván franciául gondolkoz­ó. Sebők Zsigmond a «Tőr­ben» az ő erős, színes talentumához kevéssé méltó.

Next