Szegedi Híradó, 1893. január-március (35. évfolyam, 1-77. szám)

1893-03-29 / 75. szám

Szeged, 1893. XXXV. évfolyam. 75. szám. Szerda, március 29. Előfizetési árak: ?’.áshol hordással vagy pos­tán küldve: licésa évre . 14 frt — kr félévre . . 7 » — » Negyedévre . 8 » 50 » ISIT hóra . . 1 a 20 » 8­7es szám ára 6 kz. EDI Híradó Kiadóhivatal: Endrényi Imre könyvkeres­­ktdtsa Szigadon, hová az dlőfizetések ( a^ lap zxétkül­­désére vonatkozó fölszólaa* \- »ok inteeendök. Szerkesztői Iroda: Tiszta Lajos-Konit 73. sx. Reitzer-féle hrány földszint hová a lap azelleni részét il­lető minden közlemény in­tézendő. Bérmentetlen levelek nem fo­gadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vi­­sz % POLITIKAI NAPILAP Hirdetéseket és nyiltt­éri közlemény« ^cet a kiadóhivatal mérsékel Vt­^E föl. A szabadkai főispánság*. Szeged, márc. 29. K . 11 a y Albert főispán tehát ott hagyta Szabadka föispáni székét, amely alkalommal e minőségében tel­jesített szolgálatai a legfelsőbb helyen elismeréssel talál­koztak. A királyi kézirat, amely ezt tud­­tul adja, tegnap jelent meg a hivata­los lapban. Az okokat, amelyek K­á­rr­a­y Albert főispánt ez elhatározásra bír­ták, fölösleges keresnünk. Azok, úgyszólván, kéznél vannak. Öt évig adminisztrálta a híres várost s ez öt éves Kállay-ciklusra a szabadkaiak nem tekinthetnek más emlékekkel, minthogy ez idő a s­ükségessé vált nagy tisztogatások és a munkábaállás ideje volt. Mint az általános magyar köz­­igazgatásban , úgy a szabadkaiban is az ősi felfogás, az öröklött elv domi­nált, amely nem áll másból, mint hogy a törvényhatóság inkább politikai testület, mintsem munkás k­ö­z­igaz­­g­a­t­á­s­i intéző. Hát persze, hogy a mai viszonyok keretébe ez az elv nem illett bele. És természetes, hogy a politikának, még­pedig a pajtáskodó politikának bevi­tele a legközönségesebb közigazgatási ügyekbe, az adminisztráció mindennapi menetébe , megboszulta magát. A politika szenvedélyeket izgatott föl. A szenvedély pedig rossz tanács­adó azoknál is, akik ellenőrzésre hi­­vatvák, azoknál is, akiknek kezében a hivatalos hatalom gyeplői vannak. Az ellenőrző törvényhatósági tes­tület lázong, dühöng, egyre rémeket lát s valósággal hajszát tart a tiszt­viselőkre ; a tisztviselők pedig vagy biznak azokban, akikkel való pajtás­kodás a tiszti székbe ültette s ekkor hibát-hibára csinálnak, vagy pedig a dühre-dühvel, a gyanúsításra-gyanúsí­­tással és a sértésre-sértéssel felelnek,­­ amire aztán elkövetkezik az általá­nos Bábel, de nem a kétségbeesett, nem az értelmetlen , hanem a torzsal­­kodó, a gyűlölet hevében forrongó, a veszekedő Bábel. Körülbelül ez volt Szabadka képe is, amikor K­á­t­­­a­y Albert annak ideiglenes kormányzatát átvette. A fe­kélyek már meg voltak gyűlve, ki kellett pattanniok. Az ideiglenes főispánnak, aki a Bábel kormányzatát átvette, bizony nehéz sora akadt. Szokva sem volt az alkotmányos küzdelmeknek ama fék­telenségeihez, amelyekkel talál­koznia kellett, mindjárt első i­n­t­r­á­­d­á­r­a. Soha sem a veszekedés, a bizalmatlankodás, hanem mindig az egyenes őszinteség és a becsüle­tes, szorgalmas munkásság embere volt. Ezzel az egyéniségével bajos volt összeegyeztetni a speciális szabadkai levegőt. De munkához fogott, de tiszto­gatott, de példájával és erélyével el­érte azt, hogy a közigazgatás szekere beledöccent a rendes kerékvágásba s megindult az adminisztráció rendes menete az egész vo­nalon. Bizony, amig ez megtörtént, addig elmúlt, jellemzőbben szólva, lezajlott egy-két esztendő­­­s K­á 11 a­z, aki el­végezte, teendőit teljesítette, ama hi­vatását, amely itt reá várt, s beadta a kormánynak lemondását a szabadkai ideiglenes főispáni székről, hogy férfiúi erejének egész teljével intézhesse ama két város sorsát, amelyeknek nem ideiglenes, de rendszeres főispánja. A fölmentés soká váratott ma­gára. A belügyi kormány változó mi­niszterei a maradásra kérték, míg aztán megjelent a hivatalos lap teg­napi számában a következő legfelsőbb kézirat: »Magyar belügyminiszterem előter­jesztésére : Kállay Albert Szeged és H.-M.­­Vá­sárhely városok főispánját Szabadka vá­rosi, továbbá Sándor Béla Bács-Bodrogvár­­megye és Zombor város főispánját Baja városi főispáni állásától, ezen ügykörükben teljesített szolgálataik elismerése mellett beteg férfiak állottak ott lelkükben unat­kozva, kesinyes kritikát szórva a gondtalan mulatozásra, melytől undorodnak, melynek gyönyöreit nem áhitják, mert fáradtak test- és lélekben. Akik ideált tagadva őrlik éle­tüket resignálva, valóságos életundorral. — Ennek a szenvtelen, megcsömörlött kaszt­nak divatos írója bizonynyal az, aki — erős, nagy tehetsége dacára — a fajkiválás genezisének szürke, érthetetlen eszméjét hirdeti. A „SZEGEDI híradó“ TÁRCÁJA Böjti szentenciák. Tagadhatatlan, hogy valami morális katzenjammer mutatkozik bennünk, század­végi emberekben. Idegrokkant emberek mu­tatkoznak a közpályán és a báli csillár alatt. A szellemi­asitás, a minden iránt kö­zönyös kedély, a spleen, járványszerűleg pusztít. Nagy baj, hogy ez a társadalmi betegség talmi példányokat is elsodor , fö­lös számban mutatkoznak olyanok, kik a lelki megcsömörlést csak szenvelgik meste­rien és kétségbeejtően. Egy sajátságos aberrációja ez a lelkeknek, mely közéle­tünk minden ágazatában sajnálatosan mu­tatkozik. Sokszor felötlött már előttem ez a társadalmi járványos betegség. Ez a nem­zetközi hatalom, mely teljes udvartartással vonult be politikába, társaságba és iroda­lomba. Mondhatnám , hogy ez a girgerliz­­mus szellemi téren. Választékos üresség, mely a formáknak feláldoz mindent, tartal­matlan és minden téren megcsappantja a haladást. Olyan ereje és hatalma van, mint a filloxerának a szőlőtőkéje Neki esik az embernek és termőképességét legyöngítve, megöli. Hatalmát az teszi ki, hogy sokan le­gyezik és a számba veendő műveltség nívó­­jának tartják. A sápadt, idegbeteg férfiak érdekes alakjai ma a társaságnak. A kebelbeli hidegség a komoly férfiú fokmé­rője. Hajdan a cselekvésvágy, az ifjú tűz, a fiatalság kiforratlan hebehurgyasága, tüzes lelkesedése ment erényszámba: ma már ezeké az álmos lépésű, érzéketlen, gyorsabb emóciókra képtelen, szenzitív embereké tár­­sas­ágban a közfigyelem kitüntetése, akik lelkük ürességét szűkszavúság mögé rejtik. Mi tagadás benne, meg van ezen gon­dolataimnak a szomorú apropos­ja. Éppen most tettem le kezemből, fáradtan, kielégí­tetlenül, lelkemben mélyen megcsalatkozva a Justh Zsigmond divatos írónk legújabb könyvét, »A pénz legendáját«. Egy könyv, melynek legnagyobb erénye az volna, ha meg nem írják. Egy köny­­v, melyben bor­zalmasan mutatkozik az irodalmi nihil, hit, érzés és ízlésbeli üresség. Azaz mit is be­szélek ? Hiszen éppen az ennek a könyvnek a veszedelme, hogy valóságos virtuozitással ejti ámulatba az ő idegbeteg olvasóit elra­gadó styljével, mely ragyogó burka az élő méregnek, mely szellemi tartalmát teszi. A fásultságnak mesteri költészete ez, érthetetlen axiómákkal. Nem tehetek róla ! Ezt a könyvet olvasva, eszembe ötlik a farsangi mulatságoknak egy szomorú tü­nete. Amit a csillár alatt láttam. Hogy ala­pos külsőbeli felkészüléssel, melyet bizony­nyal a tükör előtti nagy tanulmányos pefe­­cselések előztek meg. — ifjak, fáradt, ideg­bízi Sajnálom ezeket az erkölcsi megtéve­­lyedteket, ezeket a lelki billantukban meg­hibbant embereket. Mi tagadás, a hit és bizalombeli fogyatkozás vezette őket lej­tőre s a társadalom igazi humanistáinak figyelmét, valóban nagy ideje, hogy már egyszer ők is felkeltsék. Hazánkon kívül még veszedelmesebb nézetekben mutatkozik ez az erkölcsi meg­­tántorodás, de a naturális iskola ezer hó­bortja, az erkölcsöket negatív módon való kuruzsolása, ennek a szenvtelen, émelygős lelki ragálynak terjeszkedési hatalma , im­már erősen veszélyezteti a józan turáni népfajt is. Aminthogy alig van város, ahol szenzitív, sápadt, idegbeteg alakok ne kó­vályognának, akik a gigerlis divatnak nem­csak testüket rendelik, hanema lelkileg is átengedik magukat a szellemi kórságnak. Hirdetem azokkal, akik bíznak benne, hogy a lelki megcsömörlésnek eme szenve­dőit okos bánásmóddal meg lehet gyógyi­

Next