Szegedi Napló, 1890. november (13. évfolyam, 300-328. szám)
1890-11-08 / 306. szám
SiOikt, meiner 8.1890. Egyes szám ára 5 kr. IE érfolyaE 306, sio. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ELŐFIZETÉSI ÁR: I NAPLÓ. ÉS IRODALMI NAPILAP. ISg^i évre 14 frt — kr. I Negyedévre 3 frt SO kr. PAdvre ■ 7 frt — kr. | Egy hör* ■ 1 frt 20 kr. SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATAL: Iskola-utcza, Dáni-ház 18. sz. Bérmentetlan levelek csak ismert kestet fogadtatnak el. HIRDETÉSEKET és nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal _________mérsékelt, árjegyzék szerint ssámit._____ Kegyencz pályafutás. — november 7 Nagyon sokan és nem alap nélkül, annak tulajdonították közvetlenül a Tisza-kormány bukását, hogy úgyne-vezett seppe sodorta az örvénybe. Hogy megbuktatta az a tömeg, melyet, bármily tag volt is a lelkiismerete, már nem győzött kifizetni és lekötelezni állami hivatalokkal, méltóságokkal, érdemjelekkel stb. De ha ez volt a végzete a kormány élén Tiszának, ugyanaz megbuktatja Szapáry Gyula grófot is, mert a slepp megmaradt és odaköti magát az új miniszterelnökhöz, akinek szintén össze kell tartani egy nagy többséget, ha uralkodni akar. Sőt Szapáry grófnak még magasabb áron kell megvásárolni a kormányzás állandóságát, mert az alap mélyen áll, ingatag és kétséges, mert reá nézve élő szemrehányás a mostani egész költségvetési tárgyalás, mely annyira különbözik az ő pénzügyminisztersége alatt folyt budgetvitákból. Különben is Szapáry már, mint a Tisza kormány tagja, erősen igénybevette a jutalomosztogatás előnyét és az ő kegyenczeinek egyike volt Beniczky Ferencz is, akit pár év óta olyan változatos szerepekben helyeztek el, mintha valóságos világ lenne volna. Vagy nem épen megfordítva: az alkalmatlanságát jelenti-e az, hogy oly sűrűn változtatják az állásait ? Ezt a kérdést nem nehéz eldönteni, ha megfigyeljük, hogyan csereberéli Beniczky a méltóságokat, mint más ember a felső kabátjait. Először szolnoki főispán volt Beniczky és ottani működésének az volt a legkimagaslóbb mozzanata, hogy egyéb kortes eredmények között sikerült neki megválasztatnia Szapáry grófőt képviselőnek. Más eredményt abból a főispánkodásból nem igen jegyzett föl a história, ha csak az a történet nem, melyet a Beniczky által alapított, tartott és sugalmazott újság írt meg napról-napra, amint vette a parancsokat. Egyszer aztán a nagyon is középszerű főispán előlépett belügyminiszteri államtitkárnak, ami valóságos megdöbbenést idézett elő ott, ahol az újdonsült „államférfiat“ ismerték. Mert a közönség még mindig azt hiszi, hogy az államférfiakat nem a kegy szüli. Azt hiszi, hogy akire, a miniszter mellett és gyakran a miniszter fölött, az ország belügyeinek intézését rábízzák, az csak komolyan kipróbált erő lehet, aki önállóan gondolkozik, akinek eszméi vannak, aki alkotni és dolgozni tud, nem pedig egyszerű mameluk. Nos, a közönség csalatkozik. Mutatja a Beniczky példája, aki minden kiváló tulajdonság nélkül tudott belügyi államtitkár lenni. Vagy helyesebben : aki ott tudott ülni az államtitkári helyen és mulatta magát azzal, hogy sok-sok aktát ír alá, jóval többet, mint főispán korában. Hanem a kegyosztók mégis észrevették, hogy ennyi nem elég az államtitkár méltóságra és hogy épen ott egész emberre volna szükség, ki a műkedvelősködő belügyminiszterek mellett nagy feladatokat kellene, hogy betöltsön. És mivel ezt észrevették, talán nyugalomba küldötték Beniczky urat? Ej, dehogy, kinevezték színházi intendánsnak. Vagyis újra olyan előkelő pozícióba helyezték, melyen nagyműveltségű, akaraterős férfiúra van szükség, mert hiszen a műkedvelők tönkretették már a színügyet is, amenynyire csak lehetett. Természetesen volt ebben az intendánsi kinevezésben egy kis degradáczió, ha politikai karriert kereső férfiak szempontjából tekintjük a dolgot, akik, mint Baross és Wekerle államtitkárokból miniszterek lettek és bizonyosan nem is állottak volna rá más kenyérvállalásra. A volt szolnoki főispán és belügyi államtitkár azonban szívesen cseréli a szerepeket, mert ez változatos dolog, különösen ha méltóságos czím és méltóságos fizetés jár vele. Íme, Beniczky Ferencz már meg ott hagyja az intendánsságot és az „érdemei elismeréséül“ kapott Szent István-rend középkeresztjével tovább vándorol és lesz a legnagyobb megyei főispánja, ami megint azt látszanék bizonyítani, hogy alaposan ért a közigazgatáshoz. De mért nem maradt akkor szolnoki főispán ? Miért nem maradt belügyi államtitkár? Vagy miért nem lett mindjárt belügyminiszter, hogy teljes legyen a tanulság, miszerint ná► lunk még mindig nem az alkalmas férfiakat keresik, hanem az alkalmas neveket és az alkalmazandó kegyenczeket. Határsértések. A szegedi csendőrség javaslatai. Szeged, I.év. 7. A legérdekesebb ügy, mely most a szeged -kerületi csendőrséget foglalkoztatja, országos fontosságú. Krassó- Szörény megye törvényhatóságával karöltve s a belügyminisztériumtól megbizatva módot keres arra, miként lehetne megakadályozni a délvidéken folyton megújuló határsértéseket, mit a románok követnek el s űznek napról-napra büntelenül, anélkül, hogy a jogbitorlásért őket felelősségre vonni, vagy galád tetteiket megakadályozni lehetne. A szeged-kerületi csendőrség tisztikara egész lélekkel nekifeküdt az ügy tanulmányozásának s a segítő módszer keresésének, mit már körülbelül meg is talált. Hogy czélra vezető lesz-e, a következmények fogják megmutatni. Az országos fontosságú és érdekű eljárásról hiteles helyről vett értesítés alapján a következő tudósítást adhatjuk : A belügyminisztérium egy bizottságot küldött ki azzal az utasítással, találjon ki valami módot, miként lehetne megakadályozni a délvidéken gyakran előforduló határsértéseket és erdőpusztításokat. E bizottság tagjai: Jakabffy Imre, Krassó- Szörény megye főispánja, báró Földváry Lajos csendőr őrnagy, a szegedi csendőrkerület parancsnoka, Cserszky százados, Szalay hadnagy, és Szászvárosi hadnagy, mindannyian a szeged kerületi csendőrtisztikar tagjai. A bizottság összeült, hosszasan tárgyalta az ügyet s rájött, hogy a romániai alattvalók, kik a törvényesen megállapított határt elismerni vonakodnak, nem annyira haszonlesésből, hanem vad, czivilizálatlan vérükből és gondolkozásmódjukból kifolyólag inkább boszuból, gonoszságból pusztítják a magyar kincstári erdőket, legelőket és a havasi réteket. Az utóbbi két év alatt ilyen módon 8 — 10,000 frt kárt okoztak a magyar kincstárnak. A határsértéseket, illetve pusztításokat, akként követték el, hogy kilesve kedvező alkalmat, midőn a nehezen megközelíthető határvonal őrizetlee nül állott, fölfegyverkezve, ötven, száz főnyi tömegekben betörtek a magyar határon és elkövették pusztításaikat. A határjelző-fákat kitörték, a határdombokat széjjel hányták, a nyájaikat legeltető magyar alattvalókat megfélemlítve, elkergették , nem ritkán a nyáj nagyobb részét áthajtották Romániába. Mindent elkövettek, hogy fölismerhetetlenné tegyék a megállaított határvonalat. Gyakran az is megtörtént, hogy a határőrzést eszközlő csendőrökből és erdővédőkből álló porjtyázó járőrt lesből lövöldözésekkel fogadták s midőn csendőreink támadóik ellen fegyverüket használhatták volna, azok a határon át saját területükre menekültek s igy fdtartóztatásuk eszközölhete úgyszólván soha nem volt. Ezen és hasonló garázdálkodások megakadályozására ült össze a bizottság, amely terjedelmes javaslatot dolgozott ki arra nézve, hogy a határt ezzel