Székely Hirlap, 1870 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1870-02-23 / 16. szám

áldozatot egyedül és kizárólag csak is önmaga hozta magának és senki más az által nem érintetik. Mert a város polgársága az, ki a benfogyasztott szesz áremelkedése által, akár közvetlenül, mint fogyasztó, akár közvetve, mint dolgoztató és vásárló, érdekelve van. Mert sem a szesz-áruló, sem a szesz-termelő nem maga fizeti e díjt, hanem fizetik a fogyasztók, maga a város, amíg ellenben a szesz-kivitel e megdíjaztatás által legkevésbbé sincs érintve, amint az Nagyméltóságod engedélyéből természetesen következik, a körülmények ilyes földerítése után immár idején látjuk, hogy áttérjünk azon panaszos irat helyes világításba való helyezésére, melyet a ns. Belügyminisztériumhoz Baruch Jeremiás helybeli szesz-gyártulajdonos nyújtott be, s melyet Nagyméltóságod idei jan. 12-én kelt 474. számú kegyelmes leirata mellett küldött meg e ns. város közönségéhez megválaszolás végett; mielőtt azonban ezt tennék, szükségesnek látjuk Nagyméltóságodat azon bánásmódról is értesíteni, melyben épen Baruch Jeremiás részesült a szesz-dijazási bizottság részéről. Baruch Jeremiás nem elégedett meg az árverezés alattomos meghiúsításával, hanem a kebli kezelés népszerűtlenné tételére is minden követ megmozdított, s nem csak, hogy ezt téve, hanem ellene fenyegetőzött, hogy ha e megdijaztatás foganatosítása rá, illetőleg gyári helyiségére is kiterjesztetik, ő szesz termelését meg fogja szüntetni, miből a városra egy bár minden igazság nélkül szűkölködő, de azért mégis terhes és kellemetlen por háromolhatott volna. A kezelőbizottság nem is pecsételt Baruch Jeremiás szesz-gyárában, hol több mint 70 hordó szesz létezett , — csupán a város közepén fekvő korcsomájában foganatosító két hordó szeszre nézve azon intézkedéseket, melyek a meglétező szesz mennyiség nyilvántartására a várost minden árudában végrehajtattak. Sőt tovább ment a kezelőbizottság akkor, a midőn azon Baruch Jeremiás által önkényüleg megszabott t frt 40 kinyi napidijba belenyugodott, melyet Baruch Jeremiás házi cselédjeinek és gyári munkásainak általa kiszolgáltatott pálinka fogyasztási dijában 8 napig önkénytesen fizetett, akkor azonban e fizetést nem csak megtagadta, de sőt többször kihivólag szengetett a kezelő-bizottságnak, hogy járuljon hozzá, mert gyáránál — hol több, mint 100 ember dolgozik — megdíjazatlan pálinka fogyasztatik, s így ő a csempészet büntetésében eltaarasztaltatható. A kezelő-bizottság azonban óvakodott Baruch Jeremiás kivetett hálójába lépni, s ezáltal akár csak igazságtalan ürügyet is szolgáltatni számára, hogy szeszgyártását — a fa rendkívüli magas árra, vagy más számítás miatt — megszüntetvén, a magas kincstár előtt a bizottságot avagy a várost vádolja be, mint a szeszgyártás megakadályoztatóját. A bizottmány megelégedett aval, hogy jegyzőkönyvileg kimondta Baruch Jeremiás ellen a csempészet büntetésében való elmarasztalást, az általa eleinte önkénytesen fizetett fogyasztási díj erejéig. Nagyméltóságodtól várván ezúttal hathatós közbelépését, mely egyedül képes kegyes engedélyezésének e részről érvényt szerezni, ellen esetben a megdíjaztatási engedély csak írott malaszt, de nem tényleges hasznot nyújtó adomány lévén. Ezek után bátrak vagyunk Baruch Jeremiás panaszos kérvényére megjegyzéseinket pontonként megtenni. Baruch Jeremiás azt mondja hivatott panaszlevelében, hogy „egész befolyásával karolta föl a város ezen (megdíjazásra vonatkozó) kezdeményezését, s hálás örömmel fogadta Nagyméltóságod erre vonatkozó kegyes engedélyét.“ Hogy mily „befolyást“ gyakorolt Baruch Jeremiás ez egész ügyre, már fentebb érintők; egyébiránt arra semmi nemű jogosult befolyása nem is lehetett, miután — mint nem városi képviselőnek — tere sem lehetett ezen u. n. befolyás érvényesítésére ; — és, hogy mily „hálás örömmel fogadta Nagy méltóságod kegyes engedélyét“ — mutatja ép e panaszlevele, mutatja érintett magatartása, mutatja azon megbotránkoztató eljárása, melylyel jelenleg iveket hordoztat szét a városon — saját emberei által, kik a városon létező baloldal korteseiből telnek ki — s a vagyontalan és igy könnyen hajlítható nép közt aláírásokat szerez egy folyamodvány számára, mely a raegdíjaztatás eltöröltetését czélozza Nagyméltóságod által. Ezveket ugyan egyetlen városi képviselő, egyetlen józan értelmű és életű polgár sem írja alá, de az alsóbb rendűek közül — jó és rosz móddal — természetesen akadnak félrevezethetők, amint, hogy az új terhek hordozása ellen mindig is fognak akadni felszólalók. Míg ellenben — s ezt polgári nemes büszkeséggel hangoztatjuk — voltak polgáraink és képviselőink közül többen az iv aláírásával megkísértve, kik azonban, daczára, hogy a jelenlegi uralkodó párt politikáját nem osztják , mégis meg tudták különböztetni e kebli ügyet és a város érdekét a politikai elvi kérdéstől, s nem engedték magukat fölhasználtatni az ellenzékeskedés báránybőrébe öltözött önérdek számára. Tudjuk ugyan, hogy Nagyméltóságod nem engedi magát e fölterjesztendő ellen-petitio által előbb adott szavától eltérittetni, de szükségesnek Hangja most először remegett s arczát vánkosaiba retté. Artur, teljesen megzavarodva, ígérte meg a kérés betöltését. Távozónk s én a fiatal Hollidayt barátom házába vezettem, feltéve magamban, hogy visszamegyek a fogadóba, hogy az orvosnövendéket lássam még egyszer, mielőtt távoznék. Nyolcz órakor visszatértem a fogadóba, szándékosan föl sem ébresztvén Artúrt, ki a múlt és fáradalmait egyik barátom nyugágyán pihente ki. Mihelyt hálószobámba tértem volt, oly gyanúm támadt, mely arra határozott, hogy — ha tehetem — meggátoljam Holliday találkozását az idegennel, kinek életét megmentette. Már fentebb is jeleztem bizonyos híreket és botrányokat melyeket Artur atyjának fiatal koráról hallottam vala. Mig ágyamban a fogadóban történtekről elmélkedtem — az orvosnövendék üterének rohamáról, midőn a Holliday nevet hallá ; a kifejezés hasonlatosságáról, melyet az ő és Artur arcza közt fölfedeztem; azon nyomatékról, melyet e két szóra „saját testvérem“ vetett, s azon kétségbevonhatlan tudósosításáról, melyet ő törvénytelen származásáról adott — amíg, mondom, ezekről elmélkedtem: az említett hírek ismét felújultak bennem, s elválhatlanul csatlakoztak elmélkedésem lánczszemeihez. Mintha valami súgta volna bennem: „Legjobb, ha e két fiatal ember nem látja többé egymást.“ E szavakat hallám, midőn fölébredek — sa mint mondám, magamban mentem a fogadóba, másnap reggel. De meg valók fosztva névtelen betegem látásától. Közel egy órával odaérkeztem előtt már eltávozott volt. Sevei mindent elmondok, amit bizonyost tudok azon férfiról, kit a doncasteri fogadó kéztartókú körülmény fölemlitését annak kimutatására, hogy Baruch Jeremiás mily „hálás örömmel fogadta Nagyméltóságod e kegyes engedélyét.“ (Folytatjuk.) A hálótárs. (Elbeszélés.) Dibois Károly „Household Words“ angol folyóiratáéi (Folytatás.) Mielőtt a fiatal Holliday felelhetett volna, a beteg hozzám fordult s susogva mondá: „most hát a rendelvényeket.“ Ez időtől fogva, ha szólt is Artúrhoz , nem nézett rá. Midőn a rendelvényt megírtam , átolvasta, helyeslőleg intett fejével, s rögtön rával lepett meg mindkettőnket, hogy jó éjt kívánt. Ajánlottam, hogy virasztok mellette, de ő fejét rázta. Artur is ugyanezen ajálatot téve, de ő csak röviden annyit felelt — arczát félrefordítva, — hogy „nem.“ Én erősködtem, hogy valakit, itt kell hagynunk, virrasztani, mire ő — látván, hogy nem tágitok — belenyugodott, hogy a fogadói szolga maradjon mellette. „Köszönöm mindkettőjüknek,“ szólt, midőn indulunk. „Még egy végső szívességre kérem — nem önt, doktor úr, hanem Mr. Hollidayt.“ Szemei, mig ezt mondta, folyton rajtam csüggtek s egyszer sem pillantottak Artúrra. „Arra kérem Mr. Hollidayt, hogy azokról, mik e szobában történtek, s az ejtett szavakról, senkinek említést ne tegyen, s legkevésbbé atyjának. Könyörgök, hogy temessen el emlékébe úgy, a mint én, ránézve legalább, szeretném, hogy síromba legyek temetve. Okaimat e nagy kérésre nézve, el nem mondhatom. Csak könyörögni tudok, hogy meg ne tagadja tőlem ezt.“ (Vége következik.) 62 Három lépvessző, melyekre nem akarnak reászállni a madarak. (Folytatás és vége.) Ott voltunk a Passage románban S. L. barátom szállásán, hárman hat szem között, s valóban jó volt, hogy az ellentáborból is nem volt ott egy negyedik, aki láthatta volna, a mi huszár barátunk feldúlt arczát, mert örömében kiugrott volna a bőréből, hogy felfedezte a bukaresti rebellis rangyar komitét. Hátha még az látott volna ekkor minket, aki ezeket a szép leveleket irta volt hozzánk ? ! az már bizonyosan számlálta volta markában az aranyokat, a melyeket fáradsága jutalmául remélt. De miért is döbbentett meg minket s főleg egy öreg huszárt, a ki oly sokszor látta maga felé repülni a golyók szárnyain a halált, egy honvédszázadosnak ilyen bizalmas hangon irt levele? Volt-e valóban magyar rebellis komité azon időben Bukarestben s mi voltunk-e annak tagjai? Az első kérdésre könnyű a falelet.. Előttünk lebegett azon bukaresti magyar honfiak és honleányok szomorú példája, kik az előtt néhány évvel a magyar menekültek pártfogásáért, oly keményen bűnhődtek volt. — úgy tetszett, mintha hallottuk volna a boldogult Boros István jajkiáltásait, kit az akkori osztrák foglaló sereg főnökei éjnek idején a román policzián halálra verettek, azért, hogy miért nem tudja megmondani, hogy hol vannak Makk és Berzenezeg? — Tudtuk, hogy a román atyafiak pártfogásában nem sokat bizhatunk és a mi legfőbb : meggyőződtünk a felől, hogy van egy látatlan szellem, amely hiszi, hogy van Bukarestben magyar rebellis komité, s a gonosz szellem minket tart ezen komité tagjainak, minket szemelt ki újabb áldozatának. A második kérdésre még könnyebb a felelet Bukarestben, ilyen forradalmi bizottmány, amely valakinek szolgálatában állott volna s valakitől e czélra pénzt vett volna, nem létezett. Mi ezt legjobban tudtuk, de igen azt is, hogy ezt nekünk olyan könnyen nem fogják elhinni, főleg, ha a kivetett tőrbe egyszer belemegyünk, ágyas szobájában életre ténték. Amit még mondandó vagyok, az inkább a sejtelem és a következtetés dolga, de — a szó szoros értelmében — nem tény. Legelőbb is el kell mondanom, hogy az orvosnövendék - csodálatos és kimagyarázhatlan módon — az igazat találta el, midőn azt gyanította, hogy Holliday Artur el akarja venni am fiatal nőt, ki neki a tájképet ajándékozó, .z. előbb elbeszélt események után alig egy évvel csakugyan meg is esett a házasság. Az új pár a szomszédságba telepedett le, közel oda, hol én akkor gyakorlatom folytatóm. Jelen valók az esküvőn s egészen elbámultam, midőn tapasztalom, hogy Artur feltűnőleg zárkózott irányomban, mind házassága előtt, mind azután, a fiatal nő korábbi viszonyára nézt. Csak is egyszer szólt róla, midőn magunkban valánk, s akkor is csak annyit mondott, hogy neje ez ügyben mindazt megtette, mit az illemi becsület megkíván, és hogy ama viszony a nő szüleinek teljes beleegyezésével bontatott föl. Ennél többet soha sem hallottam ez ügyről. Három év folytán boldogul éltek egymással. Ez idő eltelte után először mutatkoztak komoly jelei Mrs. Holliday Arturné veszélyes bajának, mely egy hosszú, sorvasztó, reménytelen betegségben tört ki. Mindvégig én gyógyítottam. Már egészséges korában is jó barátok valánk s betegsége még közelebb hozott bennünket egymáshoz. Sokszor hosszas és érdekes társalgást folytatunk, az enyhület időközeiben, midőn kevésbbé szenvedett. Egy ily beszélgetés tartalmát röviden leírom, önökre bízván, hogy belátásuk szerinti következtetést vonjanak belőle.