Székely Lapok, 1898. augusztus (28. évfolyam, 62-69. szám)
1898-08-04 / 62. szám
XXVIII. évfolyam Marosvásárhelyt, 1898. augusztus hó 4. GS5„ POIITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. - Ní <5 «>- i i 4P» is : o .«i ss t <» i* t ö b ö ii és v fi is* á i* 3® s*. |> o is. -----------aZBBKHISZTÖSÉfí : Régi t‡«-rora vásár-utolsa 1-sö szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. L ást Telephon szám 58. Felelős szerkesztő : Segéd szerkesztő: DH FENYVESI SOMA MÁTHÉ JÓZSEF, ELŐFIZETÉS: Egy évre 8 frt — kr. fr| Fél évre ... 3 frt kr Negyed évre . 1 frt 50 kr. Előfizetést és hirdetményeket felvesz a »Székely Lapok kiadója: Adi Árpád. Bismarck. Egész Európát bejárta a hír és egész Európa megdöbbenéssel fogadta, hogy Bismarck a legnagyobb német meghalt. Távol vagyunk tőle, csupán érdekközösség köt a német nemzethez, mely Bismarckban egyesítőjét szírlárdságának megteremtőjét siratja, s hogy mégis megemlékezünk róla e helyen, azt azon tisztelet kifolyásaként tesszük, mellyel a nagy államférfiú emlékének, a nagy szellem alkotásának tartozunk. Aki országok sorsát intézte, akinek kegyét fejedelmek, királyok keresték, az egykor hatalmas, s ha hazája érdekei úgy kívánták könyörtelen ember ma már nagyon csendes. Szemei bezárultak, ajka elnémult örökre. Hű és dicsőséges fia volt hazájának, s egyik legkimagaslóbb alakja korának. Németországban az utolsó falutól kezdve a birodalom székes fővárosáig gyászlobogók hirdetik halálát annak, kinek neve és Germania dicsősége elválaszthatlanok. Pihenni tért a vér és vasembere öreg császárjához I s. Vilmoshoz, akinek uralma alatt a nagy német egységet megteremtette, az apró német fejedelemségeket és a királyágokat a császári jogar alatt egybeforrasztotta. Königrätz és Sedán nem fajának hatalmát, hanem az ő dicsőségét hirdetik. Ezt legádázabb ellenségei is elismerik. Mikor ifjú császára és királya a köztük fölmerül ellentétek miatt saját kérésére elbocsátotta és lelépett a hatalom polczáról, a németek ünnepelték, élet- és jellemrajzát tanítani akarták, szobrokat emeltek neki. Most nyitott sírja mellett meghatványozódik a tisztelet, a hála és kegyelet, babérral borítják a hallhatatlan nagy ember emlékét. És csak most érzik igazán, hogy ilyen germánt nem szült még német anya. Ha útra kelt, utazása diadal itt volt, ha beszélt, szavai végig harsogták a világot. Vén Európa nem mutathat föl minden században ilyen alakot és oly eseményeket, minek a Bismarck nevéhez fűződtek. Mi magyarok értjük a németek veszteségét és fájdalmát. Miként ők, s mi is csak sirhalmához zarándokolhatunk ama nagy férfiaknak, kik Magyarország újjáalkotói valának, kik ama nagy napok , fölgyujtották a sziveket és megakadályozták, hogy az idők szelleme átgázoljon a megkésett magyar nemzeten. A német birodalom a német egye ’ség megteremtőjét siratja Bismarck- ban, midőn I s. Vilmos és Moltke mellé örök nyugalomba helyezi. Fölöttünk is egy szent triumvirátus szelleme leng: Széchenyi, Kossuth és Deák szelleme. Császárt és királyt nem temethet- | nek nagyobb gyászszal, mint a hogy temetik a lauenburgi herczeget. A német nép fájdalmas könnyei odahullanak szemfödelére. Siratja ellenség és jóbarát egyaránt, s az elismerés szavát nem tagadják még tőle azok sem, a kiket letiport, s a kik saját hazájában is ellene törtek. A művelt világ milliói néma tisz- ■ telettel tekintenek a ravatalra. E tisztelet száll tőlünk is Friedrichsruheba, hogy ravatalán megköszönje Európa legnagyobb államférfiinak azt a megbecsülést, melyben részesített. Ő volt, aki Európa politikusai között először ismerte föl Magyarország jelentőségét az európai politikában, ki a németországi és ausztriai ellentétek közepett nyíltan kimondta a Habsburg dynastiának, hogy tegye át súlypontját Budára. Az ő erős keze szőtte az első szövetség szálakat Andrássy Gyulával, aki megelőzte őt a hallhatatlanságban Mi itt a székelyföld metropolisában, a szabadság földjében megemlékezünk Bismarckról, letesszük ravatalára a tisztelet és kegyelet adóját mint hű fiai a nemzetnek, melynek fejlődése és belső megerősödése a szövetség égise alatt átélt békés időkre esik. Most már pihen. Örökül hagyta nagy alkotását nemzetére, melyért rajongott. Egy világrész sorsának intézője volt. A század, mely nekünk Kossuthot, Széchenyit, Deákot és Andrássyt szülte, az adta őt is honának. Ez a század valóban a világ nagy embereinek és a nagy emberek nagy alkotásainak százada volt. A nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről szóló új törvény a múlt hét elején jelent meg szentesítve az „Országos Törvénytárában, de csak 1899. évi január 1-én lép életbe. Ismeretes az a küzdelem, melyet e törvényjavaslatnak 4. §-a ellen a vidéki kerületi betegsegélyző pénztárak központi bizottsága és az országos iparegyesület segélypénztári szakosztálya kifejtettek. Ismeretes az is, hogy a javaslat szövegezése szerint a pénztárak kórházi kérdése nem nyert volna megoldást, holott most már a törvényben a képviselőházhoz beadott felterjesztés következtében az az ügy megszűnt vitás lenni és oly megoldást nyert, minőt a betegsegélyző pénztárak négy év óta kívánnak. A törvény hiteles szövege ugyanis igy szól: „4. §. A betegsegélyző pénztári és társládatagoknak kórházi és gyógyintézeti ápolási költségeit — TÁRCZA. Szerkesztőségi vacsorán. Kis levélke, drága kis levélke — Nemrég kapta egy szegény legényke. Rövidesen az volt beleírva, Hogy lapunknak szerkesztője Munkatársát vacsorára hívja. Ki mondaná nagy Magyarországon, Hogy valóra nem válik az álom ? De ha mondja, hazug aki mondja, Hogy az iró emberekre E hazában senkinek sincs gondja! Mától fogva sutba dobott nézet, Hogy a költő rímből is megélhet; S az újdonság ideges írója Ebből ugyan jól nem lakik Bandini hajhász a szenzáczióra. Ilyenképpen fogta fel a dolgot Szerkesztőnk is ... s egy röpke szót mondott, Összeszedve lapja csinálóit — Meg is szeppent tán egy kissé: Az ördögbe! oly sok az író itt? Hát hiszen no!.. Hát volnánk mi szépen, Hogy mennyien, azt nem tudom éppen, De azt sejtem eleve, hogy inni Bármelyikünk jobban tud, mint Vezér- avagy tárczaczikket írni. Egyébiránt mások tehetségű Nem ismervén, nem dicsérem én itt. De magamért bármikor jót állok — Kihiresztett jó nevemnek Szégyenére tudom sohse válok ! Hó! Megálljunk!... Mig én itt papolok. Agyon szárad s meggyullad a torok Pedig erre nagy szükségem van, nagy. Hiszen tudják jó uraim : M.Régenben én volnék a karnagy. Ott pediglen ily behemoth hangra Mint az enyém, roppant szükség van ma! A jó Istent ámitgatja torkom , Meg ne tudja, hogy a házát Ceure egyedül látogatom folyton ... Úgy bizony!.. De hagyjuk ezt a témát! Egy más térre bogarászok én át. Bo .. bogarász... Jól mondottam nemde? Mi... miről is bogarásztam? Bi... hizisten ! nem jut az eszembe! Ér., te... érzem, hogy inog a Bábom, Szerkesztő úr! szépen meg instálom: Ha helyemet egyebütt nem lelné - Hol van az a papir kosár? Fektessen a rosz verseim mellé! Reá vágott, mint Dávid bácsi a rókára! — Góbóság. —• Irta: PÉTERFI TAMÁS. M. tűrés-tagadás benne — az a Dávid I bácsi nem más, mint az én édesapám. Még most is olyan jól emlékezem reá, mikor bosszúságában mindnyájunkat derekasan elrakott... Valánk pedig az én édes szüleimnek kedves gyermekei abban az időben nyolcan. (Mert tucatra csak később gyarapodtunk fel.) A család fájához ütve hasonlatosságukban, kevés volt rajtunk abból, amit „sülni valónak“ neveznek. De ott kezdtem a dolgot, ahol mások is szokták: az elején Egy februári hűvös napon az én édesapám befogta a két jobbik gebéjét, s elindult az erdőbe fát hozni. Délután hazajőve az erdőből, — ahogy okéi me szoktam mondani — nemcsak fát hozott, hanem a szénatartó zsákból egy rókabőrt is húzott elő. Rókát fogott az öreg puska nélkül, ami tekintettel a rókák ravaszságára, ritka dolog és nagy kitüntetést érdemel. Eddig volna az elbeszélésem, ha édesapám elhallgatja a többit! de őkelnie azt is elmesélte, hogy miképpen jutott a róka birtokába... és ezzel megörökítette a nevét megkapta a kitüntetést!... És valóban, mintha csak a róka szagot érezték volna, mindjárt ott voltak : a nagy bácsi, Imre szomszéd, ki fazekas és halász volt, meg Nyiredi bácsi, ki vadász létére jó szaglását azzal bizonyította, hogy ő volt a legelső róka néző. Öten vagy hatan lehettek együtt, mikor belépett Csiky keresztapám. — Hozta Isten Komám! fogadá őt az édes, s eléje tartva a róka bőrt, olyan diadalteljes arczot vágott hozzá mintha ő verte volna ki a csehet a Duna szigetéből. -- Ejnye Komám! a bodza virágodat, te még vadászathoz is értesz ? — Igen bizony! még pedig puska nélkül! Képzelje csak Komám, hogy került ez a róka a kezembe?! — Halljuk Dávid komát! Halljuk a szomszédot! szólaltak fel egyszerre. — Ma reggel — igy kezdő elbeszélését az atyám erdőbe indultam a két jobbik lovammal. (Itt már megállott beszédjével az öreg, s pipáját kiverve, megtömte a zacskóból és rágyújtott) Dél felé járt az idő, mikor a szekeremet megrakva a kövesbérczen, csupán a kötőláncz megszorításához kellett egy csaptatót vágnom. Amint a bérczről le az árok felé lépdelek, hogy egy szép növésű karót vágjak, nem léphettem többet ötvennél, mikor megvillan előttem valami sárga piros szinti... — Az a róka volt! — kiáltanak közbe többen, s közöttük Csiky keresztapám is, kit nagyon látszott érdekelni a rókafogás. — Az volt biza! — folytató apám — ott feküdt a bokor mellett. Aludott. Meg-