Székely Lapok, 1900. április (40. évfolyam, 52-66. szám)
1900-04-02 / 52. szám
XXX. évfolyam. 52. szám. Marosvásárhely, 1900. április hó 2. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik: hétfő, kedd, csütörtök —4- és szombaton.$•— Felelős szerkesztő : Szerkesztőség: Szézibaromvásár utca 1. szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. FENYVESI SOMA -SI Telephon 58. szám. IS— Segédszerkesztő: MÁTHÉ JÓZSEF Előfizetés: egy évre 16 kor., félévre 8 kor. negyedévre 4 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz a „Székely Lapok“ kiadója: Adi Árpád. -K Telephon 161. szám. JS— Itt is van hiba. Igy nekimentek a pártok egymásnak, mintha bizony attól függne sorsa mindenkinek, hogy az összeférhetlenség fertőjében megfüröszti a másikat. Ám az elvhűség még nem jelenti az absolute tisztaságot is mindig, aminthogy nem is hagyta ez a kér-dés érintetlenül a közélet terén is szereplő honatyák zömét. A kérdést nálunk is aktuálissá lehet tenni, a városatyák túlságo-san szerény körében. A városatya és vállalkozó egy személyben, nálunk éppoly mindannapi, mint az országban a honatya és vállalkozó. Azért ne higyje senki, hogy bennnünket személyes érdekek vezetnek. Az intenció, mely kezünkbe adja a tollat, a valóban általános közérdek ment még a párttendenciáktól is, amelynek szekerére manapság nálunk túlságos sokan kapaszkodnak. Elsősorban a kis emberek érdekét tartjuk szem előtt, akiknek nincs alkalmuk a fórumon szerepelni, s akik némely ember meakulpája után fülelvén azt hiszik, hogy immár megtalálták a gordeusi csomó nyitját, s követvén a vezéreket, bejutnak az elvtisztaság érdekszennytől ment Pantheonába. Minden alkalommal megújuló jelenség az, hogy tekintélyes, tehetős férfiak, ha mindjárt városatyák is, ha tekintélyes körökkel személyes összeköttetésben vannak, ezt az előnyt minden kínálkozó alkalommal a maguk javára kiaknázzák. Hogy ez nálunk sincs másképpen, s hogy a vállalkozók részéről azzal a nyilvánvaló törekvéssel történik, hogy minél nagyobb jövedelemhez jussanak ezek a tekintélyes, tehetős férfiak — azt a vak is látja. Még a sem titok többé már a közönség előtt, hogy szerencsevadászokkal áll szemben, akik már kijátszották utolsó kártyájukat is, egy jobb, egy rang és móddal kecsegtető szebb jövő reményében. De áttérve az összeférhetlenségnek nálunk is konstatálható más jelenségeire, megesik, hogy a város, község vagy egyéb közhatóság középítkezésre hirdet nyilvános árlejtést, mint azt a törvény megkívánja. S beérkeznek ajánlatok az ország minden részéből. S bizony ritka eset az, hogy vidéki ember nyerje el a munkát, akinek az ilető városban sem befolyása, sem összeköttetése nincsen. És megesik nem egyszer, hogy a végrehajtott közmunkával nem vagyunk megelégedve, hiányokat, bizalmunkkal való visszaéléseket tapasztalunk a helyi vállalkozó részéről. Persze, akkor már többnyire későn van, az intéző körök, mintsem hogy odiózussá tegyenek egy ügyet, inkább hallgatnak róla. Elmúlik egy-két rövid esztendő, néha csak egy-két hónap és a középület, melyet fényes ünnepélyességgel, a vállalkozó éltetésével adtunk át hivatásának, roskadozni, re- kápolna. A sugárhegy tetejében Mosolyogva hófehéren, Mint égbe szárnyaló madár Mélázva kis kápolna áll. Minden este, minden reggel Hangzik le s fel, szerte-széjjel A lágy szavú ezüstharang: „Giling galang, giling galang“ ... úgy el tudok én ott lenni, Nem zavar meg senki, semmi; Csak néha hallszik fel oda A világ vásári zaja. — Míg feljö a hegy aljáig Szelid, méh dongássá válik, Abba olvad a kis harang: „Giling galang, giling galang“ . .. Ha vihar száll a tetőre, Csendes eső lesz belőle; S az ég fényes szivárványa Ráragyog a kápolnára, Mint egy szines arany fátyol Angyalkézből, menyországból. Fény, ragyogás fönt és alant, „Giling galang, giling galang“... úgy el tudok én ott lenni, Nem fáj szivem, nem fáj semmi; S a kis harang ezüst szava Sok mindenre tanítgató: Hogy itt örök semmi sincsen, Elmúlás, hervadás minden, Fény, ragyogás fönt és alant. „Giling galang, giling galang“... Kiss Menyhért. Mese a havasi rózsáról. Messze, havas hegyeken túl, ott ahol a Bucses sziklaoltásai az éggel ölelkeznek, áll a tömösi kastély. Egy kis paradicsom a havasok közt, ezeregy éjszakai keleti pompa, hóboritotta hegycsúcsok aljában. A vándor, kit útja arra visz, csöndes áhítattal élvezi a természet és emberkéze közös csudáját s önkéntelen arra gondol, hogy az édennek, ha létezett, ezen a helyen kellett feküdnie. S ennek az isteni zugnak a koronája, aki szebb és híresebb minden természeti csudánál, a havasi rózsa — Éva grófkisasszony, Haja ében, csillagszemei kékje ragyogóbb a Cohinoornál, areza lágy bársonya a bíbor és tej vegyüléke, termete hajló pálmához hasonló. És zarándokoltak a rózsa erodálására szépek és gazdagok s a rózsát mellére tűzni nem tudta egyik is. * * * Mikor az alkony édes félhomálya ül a tömösi tündérkertre, mikor a Bucsest már hamvaskék köd úszsza körül, időnkint megjelenik a legmagasabb csúcson a „Bucses kisértete“, az ide-oda mozgó szellemalak. A vándor keresztet vet és messzi elkerüli a tájat, a benszülött oláh meghúzza magát kunyhójában s kettős lakatra zárja ajtaját. — Miatyánk ments meg a gonosztól. S ekkor odaül az ablakába Éva, a grófkisasszony s imádkozik forrón, áhítattal: Én Istenem, hadd jusson el szerencsésen — hozzám. Ez az ima elűzi a kísértetek eltűnik a csúcsról . . Halkkal, zajtalanul nyílik az ablak s betoppan rajta a „Bucses kisértete“, a délezeg Juon. A leány njakára az öröm édes, elfojtott sikolya ül.