Székely Lapok, 1900. május (40. évfolyam, 67-84. szám)
1900-05-01 / 67. szám
XXX. évfolyam. 67. szám. Marosvásárhely, 1900. május hó 1. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik : hétfő, kedd, csütörtök —és szombaton.Fz Szerkesztőség: sérfitvarom Vásár-utca 1. szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Telephon 58. szám. Felelős szerkesztő: FENYVESI SOMA Segédszerkesztő: MÁTHÉ JÓZSEF Előfizetés: egy évre 16 kor., félévre 8 kor. negyedévre 4 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz a .Székely Lapok kiadója: Adi Árpád. —K Telephon 161. szám. Oláh pénzintézetek Magyarországon, az oláhok, kiket különös előszeretettel neveznek sokan románoknak, igazi rumánokra valló energiával alkotnak külön, államot az államban és állítanak a „nemzeti ügy” szolgálatába minden rendelkezésre álló eszközt, mert az oláh mindent feláldoz, mindent megvet és gyűlöl, mindent összehord ahoz a nagy épülethez melynek tervei képzeletében élnek és a melyet úgy fejez ki: „ Cararumunyászka. “ A minden utonmódon megkisérlett érvényesülés, szidalmak, kitagadások ; titkos és nyilvános szövetségekben kidomborodott agitálás, a gyávaságban első helyre vergődött oláhságnak kitartása közben felépült Magyarországban hetven oláh pénzintézet. Ebből közelünkbe csak egy esik ugyan, a szász égeui, de azért jól tudjuk, e helyen is sokszor megírtuk, szomorú adatokkal illusztráltuk, hogy ezek behálózták kölcsöneikkel a magyarságot és szorongatják az immár végkimerült gazdákat könyörtelenül, mert nem volt és nincs más céljuk, minthogy megüttessék a dobot mennél több magyar gazda birtoka fölött. Ez az út jó út, a „cara rumunyászka“ eszméjéhez legbiztosabban vezet, ha nem ébred fel a magyar gazdaközönség. De lássunk egy pár adatot, hogy megítélhessük az oláhok nacionális törekvésének komolyságát és erejét. Az oláhságnak többnyire az általuk dominált helyeken 1898-ban 70 pénzintézete volt, amelyeknek egyik legfőbb törekvése a volt, hogy igyekeztek egymással kapcsolatba lépni. 1898. június 12 én tartottak egy idevonatkozó értekezletet, mely nagyon érdekes határozatot hozott. Nevezetesen kimondotta, hogy a számvitel lehetőleg egyöntetűvé tétessék. Szomszédos intézetek kerüljék az egymással való versengést, azonban tartsák kötelességüknek a társintézeteket, a kölcsönt venni kívánók viszonyairól pontosan informálni. A visszleszámítolás maximuma az alaptőkével egységes arányba hozandó. A kamatláb maximuma a betétnél, a kölcsönvételeknél egyöntetűen állapítandó meg. Szükségesnek jelezték, hogy a pénzügyi kérdések megbeszélése, valamint az intézetek további fejlesztése céljából időről időre értekezletek tartassanak. Kiküldtek egy állandó bizottságot, amelynek feladata a közgazdasági helyzetnek figyelemmel kísérése, szükség esetén az értekezlet összehívása s az ott tárgyalás alá kerülő témáknak előkészítése. Az intézetek kötelezték magukat, hogy a jövedelemnek egy negyedszázalékát egy olyan közgazdasági orgánum alapítására fordítják, amely a közgazdasági tárgyakat fejtegetve, hozzájáruljon az oláh közönség közgazdasági helyzetének fejlesztéséhez s a szükséges közvélemény alakítá- Az én lakótársam Furcsa történet a tanítói életből. Ha a mostanában divatozó jubilálás szellemének hive volnék, elsősorban is megünnepelném csehi-i tanítóskodásom 6-ik évfordulóját. S miért ne ? Ha egy megyei főispán mint ilyen 10 év múlva jubilálhat, sokkal inkább tehetném én, mint ki a krisztusi erények legnagyobbikából a keresztényi türelemből eminens rigorózumot adtam Csehin maradásom öt esztendejével. Mert tudnunk kell, hogy csehin öt évi tanítói hivataloskodás felér legalább is ötven esztendei főispánsággal — Heves megyében, hol mint tudva van, a legszélsőbalibb érzelmű nép töri a borsot a méltóságos úr orra alá. S esperesem, ki pedig nagyon is szűkmarkú az elismerések osztogatásában, szemembe mondotta egy ízben, hogy ily huzamos ideig Csehiu mai adásommal bebizonyítottam végre valahára, hogy „benőtt már a fejem lágya.“ (Denique: kénytelen vagyok felemlíteni, miszerint egy nagyon is reális nézetekkel bíró jó barátom a múlt február 11-én éppen az ellenkezőről biztosított. Pedig ugyanazon napon — nősültem.) Hejh ! nem dicsérte a fejem lágyát akkor senki, midőn első izbeni csehi-i tanítóskodásom 5-ik hónapjában a nevelés terén szerzett fáradalmaimat kipihenendő, — egy kóbor directornak falusi reportokra szervezett vándor színtársulatához szöktem , hol is legnehezebb szerepek jutottak osztályrészemül. Notabene: e „legnehezebb szerepek“ alatt értendő a soha túl nem terhelt ergocholeramentesre desinficiált gyomor hordozásán kívül a székek és asztaloknak színpadra czipelgetése. Hogy azonban logikus legyek, elmondom az én laktársaim történetét, úgy esett meg a dolog, hogy a harangozómnál, aki mellesleg megemlítve szép talentumainak következményeképpen egyúttal presbyter, kisbíró, bakter sőt levélhordó is egy személyben, bérelt ki az egyház egy szűk szobát, mely tanítói lakás és iskola is volt egyúttal. Fiatal gyerek lévén, ketényi emberként roppant „örömdacban“ voltam a felett, hogy lakásom ily zseniális emberrel egy fedél alá jutott, kinek zsenialitását az egyház és községben viselt hivatalaitól eltekintve, leginkább abban találtam, hogy a bírónak testvér sógora. Ennyi speciális tulajdonságnak természetesen tömjénezni akarván, számtalan privilégiummal halmoztam el őt a többi közönséges halandók felett, mely kiváltságai között első rangú volt bizonyára ama számtalan szivarvég, mit neki gyűjtögettem. Hasonlóképpen kiváltságai közé tartozott a számomra akkoriban coqutális rendszer szerint hordatni szokott ételneműek azon maradványának „tulajdonjogi bekeblezése“ is, mi az én a Danaidák hordájához éppen nem hasonítható gyomrom által részint nagy mennyisége, részint élvezhetlensége miatt felemészthető nem volt. Ennyi jelentékeny beneficumokkal természetesen elkapattam az én harangozómat , hogy mily szomorú következményeket vont maga után a harangozás művészetének virtuóz cultiválójában összpontosult eme elkényeztetés, megmutatta nemsokára azon körülmény, hogy egy szép napon a kettőnk között rendszerint folyni szokott tapintatos politikai eszmecsere helyett azon kérdés került vitatás alá, hogy egy egyházban a