Székely Nemzet, 1888 (5. évfolyam, 1-200. szám)

1888-01-01 / 1. szám

Január 1. Arra több példa van az 5. századból, hogy a libra érték, vagyis pénzegység. Alakjuknál fogva lehettek-e ezek az arany­­rudak adók? Az adók nagysága akkor is kü­­lömböző volt, a teljes egyenlő­ség akkor sem lé­tezett az adónagyságban. Innen a súlykülömb­­ség. A súly a talált rudaknál 339—479 gramm között váltakozik. 327 gramm teszel egy librát és 4,64 gramm­o­t solidussal. A solidus és libra között az arány nem határozott. Ez nem is szükséges, mert a solidusnál kisebb pénz is volt. Tehát lehettek a krasznai aranyrudak adó fejében beszolgáltatott rudak. A PRO (curator) nem lehet az előbbiek szerint a pénzverőintézet igazgatója. De voltak más procuratorok is, például a comes rerum privatarum (a királyi birtokok minisztere) alatt álló procuratore­s rei privati­ adószedők. Egyik bélyeg a QVIRILLVS ET DIONISIVS két nevet mutatja; ilyen bélyeget csak olyan két ember üthetett, kik egy hivatalban vannak. Ilyenek voltak tényleg a susseptores, adószedők, kiket vagy a prefektus praetorialis nevezett ki, vagy a város választott, biztosíték kikötésével a saját felelősségére, egy évre. 383- tól kezdve kettőt, egyiket a császári, másikat az állami adók beszedésére. Fröhlich ilyen hivatalnoknak véli a két név tulajdonosát; más hasonló hivatal nem volt. Tehát az utóbb említett bélyeg 383 és 408 között vezetett a rudakra. Ezen idő alatt ismé­telten uralkodott három-három császár egyszerre. Úgymint: Gratianus, V­a­­lentinianus, Nagy Theodosius; aztán ismét: Valentinianus, Nagy Theodo­sius és Valentius, további ismét együttesen uralkodott: Nagy Theodosius és fiai A­r­­cadius és Honorius. A hármas fejet ábrázoló bélyeg azt bizo­nyítja, hogy ezen hármas csoport valamelyike idejében vezettek az aranyrudak. Lehet, hogy a második hármas uralkodása alatt, de tekintve, hogy az egyik fej egészen gyermekfej, valószínű, hogy ez a bélyeg inkább ábrázolja az utóbbi há­rom császárt: az apát két fiával. * Dr. Hampel József szintén a krasz­nai aranyrudakról értekezett. Ő kiváló fontos­ságot tulajdonít, a bélyegek mellett, az arany­­rudakon látható jelvényeknek. Ilyen a Krisztus­­monogramm (a görög k h i-b ő 1 és r h o-b o 1 összetéve), mely Nagy Konstantin előtt nem for­dult elő. Azonkívül az ülő asszony-alak, kezében kalászszal, vagy ággal, a 4. századbeli pénzeken szerepel, mint pénzverdéi jel. Szerinte a krasznai tizenkét aranyrűd ké­szítési kora nem mehet túl a sirmiumi pénzverde korán. Ez pedig megszakad Valentiniánnal. 375-ön túl nincs sirmiumi bélyeggel ellátott aranypénz, tehát Gratianus, Valens és Valen­ti­á­n korából való a lelet. A rómaiak tudvalevőleg tributumot adtak veszedelmes szomszédaiknak, hogy ezzel őket le­kötelezzék és békében lehessenek tőlük. Ezt a tributumot nem fizették pénzben, mert ezzel adófizetőknek ismerték volna el magukat, ezt pedig nem akarták. Ilyen tributumot adtak töb­bek között a nyugati góthoknak is. Athanarik góth király a h­u­n­n­o­k be­törése elől Erdélybe szökött s ott rejtették el valószínűleg a góth előkelők kincseiket, melyek között voltak a rómaiaktól kapott tributumok is. Ezek a tributumok arany edények, nagy arany medaillonok voltak többnyire és lehettek arany­rudak is. S igy a barbároknak fizetett római tributumból való a bodzai kincs. Az arany lelet b­o­s­n­y­á­k arany . hir sze­rint épen most találták meg a római bányák nyomát bosnyák földön. Pulszky Ferencz szabadkai fel­olvasása után, Lichtenstein Lajos, a „Pest. Correspondenz“ derék szerkesztője, Pulszky Ferenczhez nyilt levelet intézett szabadkai felolvasása után. A nyilt levelet szerzője szives volt rendelke­zésünkre bocsátani s mi készséggel megismertetjük azt olvasóinkkal a következőkben : Mélyen tisztelt Uram és Barátom ! Azon méltatlanság miatt való felháborodása, mely Önnel történt, teljesen érthető, emberileg jo­gosult. Nem kevésbbé azon körülmény, hogy Ön an­nak kifejezést ad. Kétségtelenül kárhozatos, gonosz dolog volt modern tudományos, politikai, irodalmi és társadalmi életünk legtiszteletreméltóbb alakjai­nak egyikét legdrágább kincsében, becsületében sér­teni, a világ előtt megbecsteleníteni akarni. És kö­zönséges bűnnél több, a nemzeti öntudat, a magyar állam és kultúráiét erkölcsi becse ellen való gaz­tett volt az, hogy a rut gyanúsítás, a becstelen rá­galom tárgyául éppen azon személyiség lett kisze­melve, kit a külföld, a legműveltebb nemzetek, me­lyeknek ítéletére legtöbbet kell adnunk, a legjobban, a legalaposabban ismernek és kinek becse szerint mérlegelik az összes magyarságot. De egyrészt az egész nemzet oly, majdnem szenvedélyesnek mondható lángbuzgósággal kelt síkra nagy fia mellett s a vétkezést oly gyorsan és kielé­gítő mérvben követte nyomban a bünhödés és a leg­fényesebb elégtétel; másrészt Pulszky Ferencz sze­mélye a nyilvános élet minden terén oly magasan áll és általános tisztelettől és nagyrabecsüléstől vé­tetik körül, hogy valóban majdnem megfoghatlan kegyellenségnek, hogy ne mondjam vak haragban elkövetett igazságtalanságnak tetszik az, midőn egy Pulszky Ferencz, mint Szabadkán az ünnepek előtt tartott felolvasásában tévé, ama elszomorító ok mi­att a magyar sajtót általánosságban elitéli és a ma­gyar lapok felett, mint gyalázatos pénzüzérkedés és lelkiismeretlen bitvágy termékei felett pálczát tör. Mily lesújtó szót mondott ki Ön, nagyérdemű férfiú, haragjában! Nekem, a publiczisztika szerény munkásának, ki negyven év óta élvezem a szeren­csét Önt ismerhetni s Önnel közelebbről érintkez­hetni, kit Ön a politikai téren való munkálkodásá­ban nagyrabecsült közreműködésével évek hosszú so­rán át megtisztelni szives volt, ki a tudvalevő ál­datlan események alkalmából az elsők egyike, talán a legelső voltam, ki Önnek a jól kiérdemelt nagyra­becsülést, elismerést és tiszteletet kifejeztem,­­ le­gyen szabad az Ön szabadkai felolvasásával szemben férfias nyíltsággal kijelentenem, hogy annak az idő­szaki sajtó ellen irányzott tartalma túlzott volt, vég­következtetései illogikusak és igazságtalanok voltak. A salak, melytől a legtisztább arany sem ment, a fővárosban helyenkint mindenesetre vastag réte­gekben tapadt az időszaki sajtóhoz és a fokozott verseny, a nagyközönség szenzáczió utáni vágya gyakran nem egy lapot csábít meggondolatlanságokra és még lelkiismeretlen kihágásokra is; csakhogy az ily lapok a fővárosi sajtón belül határozottan a kisebbséget képezik, számukat s még inkább hatá­sukat tekintve, egyéb fővárosok „rész“ lapjaihoz képest éppenséggel a minimumot teszik. És még a magyar vidéki sajtó is ! Ez ellen kiáltó igazságtalanságot követett el, a­mennyiben ezt az Ön által elítélt lapokkal egy kalap alá vette. A hazafias becsületességnek és önzetlenségnek, a tisztességes törekvésnek és intelligens szorgalom­nak mily végtelen összege rejlik a magyar vidéki sajtóban ! Mily megfizet­etlen szolgálatokat tett az a felvilágosodás és művelődés általánosításának, a hu­mánus eszméknek és különösen a magyar államiság­nak ! Lépten-nyomon, Szt. István birodalmának min­den szögletében kézzel fogható a jótékony befolyás, melyet az a lakosság szellemére és érzelmére gyako­rol. És hogy a nemes és illendő iránt mily finom érzéke van a vidéki sajtónak, arról fényes és re­ményiem önt is meggyőző bizonyítékot adott akkor, midőn a silány múzeumi ügy alkalmából annak fel­merülte után rögtön közzétett „Nemzeti becsület“ czimü czikkünket (Pester Correspondenze 1887. nov. 30.) vidéki lapjaink szóról-szóra előkelő helyen, tu­­czatszám átvették. Midőn Ön, mélyen tisztelt barátom, az időszaki sajtónak szemére veti, hogy a könyvárusításnak s így a szolid irodalomnak kárt tesz, a fővárosi lapokat illetőleg, melyek vaskos szépirodalmi mellék­leteket adnak, némileg igaza lehet Önnek, jóllehet e tekintetben is szeretném megjegyezni, hogy a hírla­pok tárczái és irodalmi mellékletei a jóravaló, érté­kes, a valódi tudományban vagy irodalomban szá­mottevő műveknek nem ártanak, hanem csak a köny­­nyed szépirodalmi vásári munkáknak ; a vidéki saj­tót illetőleg azonban nem lehet helyén a szemrehá­nyás, mert hiszen elég tere sincs a nagyobb igénye­ket kielégíteni képes szépirodalom számára és köz­leményei által inkább olvasóinak kíváncsiságát és vételkedvét tereli a megjelenő könyvek felé, mint­sem azok olvasási vágyát a sajátjából elégíti ki. Szabadkai felolvasásával szemben ezeket akarta, ezeket volt kénytelen megjegyezni az ön legrégibb és legőszintébb tisztelője. Bizonynyal nem veszi tőle zokon. Lichtenstein F. Lajos, a „Pester Correspondenz“ szerkesztője. A SZÉKELY NEMZET TA­RÓZÁJA. M­esék. 1. Harcz. Két óriási szellem találkozik egy nagy hegy tetején. Az egyik nehéz fekete lepelbe van burkolva, sötét komor arcza vésztjósló pillantással tekint körül s két keze súlyos vasból van alkotva. A másik könnyű fehér ruhában, ajkain sziv­­deritő mosoly, kezében balzsamos illatú rózsák, s szemeiből valami mennyei fény sugárzik. Alant a völgyben az ember küzködik, ví­vódik, harczol és fárad s kezében vándorbottal törekszik előre, mindig előre . . . A sötét szellem pillanatig kárörvendő, gú­nyos mosolylyal szemléli az ember törekvését, aztán leszáll és súlyos vaskezével alásujt. Századok alkotása omlik egy perez alatt össze, hörgés, halálkiáltás hallszik a romok kö­zül s az ember vérző sebektől borítva kétségbe­esetten borul a porba. A sötét szellem ismételt csapásra emeli fel vaskezét, hogy végkép megsemmisítse az embert, de ekkor alászáll a másik szellem s feltar­tóztatja. — Ki vagy ? — riad az haraggal reá. — Miért nem hagysz békét ? — Ki vagy te ? — kérdi a másik szelíden — és miért bántod azokat, kik neked semmit sem vétettek ? — Nekem jogom van az emberhez ! Az én nevem: Szerencsétlenség! — Az enyém jótékonyság — felel a másik halkan, bekötözi az ember vérző sebeit, s ismét kezébe adja vándorbotját. II. A tudós. Egy nagy tudós vizsgálta a csillagokat ma­gas tornyából. Ő csak a csillagokat nézte, az emberekkel soha nem törődött. Egyszer, a mun­kában kifáradva, hátradőlt karszékében s le­hunyta szemeit, hogy pihenjen. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy jó volna az embereket is oly tudományos vizsgálat alá venni, mint a csillagokat. Felkelt s teleskopját lefelé irányozva, ma­gas tornyából letekint a földre. Egy mély, sötétlő örvényt látott oda lenn, melynek feneketlen mélyén vad vizek hullámai háborogtak s a tajtékzó habok közül iszonyú szörnyek emelték fel rémes fejeiket. Bánat, nyo­morúság, kétségbeesés és többi társai voltak a szörnyek, melyek éhes torkaikat feltárva táplá­lékra várakoztak. És e rémes örvény felett a háborgó, taj­tékzó hullámokon keresztül két keskeny, inga­dozó" száli deszka vezetett, melyen szakadatlan sorban, szüntelenül jöttek és mentek az emberek. Mindenik feltartotta kezét s egy vékony, vékony, alig látható fényes sugárba kapaszko­dott, s e gyönge, fénylő szál, a reménység, volt minden támaszok az örvénylő sötétség felett. A midőn valamelyiknek kezében elszakadt a vékony száll, az lebukott az örvénybe. Darabig még küzködött ott, még nyújtotta kezeit az el­szakadt sugár után, de az éhes szörnyek gyor­san rárohantak s elnyelték. Nagyon gyakran elvétették az emberek az utat, a keskeny deszkán szembe találkoztak s rövid küzdelem után az erősebb lelökte a gyen­gébbet a mélységbe, de leggyakrabban mind a ketten lehullottak. A tudós szeme elkáprázott e czéltalan vándorlás és küzdelem láttára. Kifogyhatlan, szakadatlan sorban vándoroltak az emberek a szédítő örvény felett, a remény szakadozó, hal­vány fénysugarába kapaszkodva ... — Vájjon hova futnak és miért? — töp­rengett magában s igyekezett mélyebben bele­tekinteni e titokba — de nem látott egyebet csak a megfoghatlan végtelent, az örök semmit. És a többiek között saját magát is ott látta, mit sem törődve embertársaival, futva valami fantom után — és nem tudta megmondani, hogy honnan jön, hová megy , miért igyekszik oly nagyon ? — Megrázkódott s felnyitva szemeit ott ült székébe. Az ég felleges volt, körülte mély sötétség, s a csillagok sem ragyogtak .. . III. A pálma. Három öreg nő ül egy asztal körül. Mind a háromnak arcza ránczes, gyér fehér hajuk hozzá simul fakó homlokukhoz, melyen egy­kor fiatalság és szépség ragyogott, s fénytelen szemük — melylyel ki tudja mennyi bánatot elsírtak már — mélyen be van esve. — Szeretnék vén lenni — mondja némelykor a bohó fiatalság, megijedve a küzdelmektől, me­lyek reá az életben várnak — szeretném, ha már hátam mögött volna minden fájdalom és csalódás, hiszen oly szép lehet az : öregnek lenni és nem kívánni, nem remélni többé semmit! — Boldog fiatalság! — sóhajtanak az öregek. — Bár lehetnék még egyszer fiatal! Most jobban meg tudnám becsülni azt a kort, job­ban fel tudnám most használni azt az időt, mely nem tér vissza többé soha ! A három öreg nő is a múltról beszél. Azon vitatkoznak, melyiköket illeti meg a szenvedés pálmája, melyiköknek volt legszomorúbb az élete. Elmondják egymásnak élettörténeteket. — Meghalt, kit legjobban szerettem — szól az első. — Életünk legboldogabb korában, ifjan és virágzón ragadta el tőlem a kegyetlen halál. Sze­relmünk tavaszán, midőn boldogabbak valánk Isten angyalainál, akkor választott el tőle, s el­vitte magával azon sötét, ismeretlen országba, honnan nem tért vissza még senki!“ . . . Elhallgat, és zokogva hajtja fejét az asztalra. — Te szenvedtél, igaz — szól most a má­sik. — De volt életednek boldog kora is, melyre édes megnyugvással tekinthetsz vissza. Nem bol­dogság-e már csak az is, elmondhatni, hogy egé­szen jellegtelen, minden árnytól ment napokat éltünk át ? És az édes emléket nem keserítette meg soha semmi; akkor lett vége, midőn leg­édesebb volt, s nem kellett csalódnod ! .. Kit én szerettem, az engem megcsalt, hűtlenül elhagyott. Esküdött, hogy szeret, s elhagyott egy­másért! Isten bocsássa meg neki — én nem tudom ! . " Keze ökölbe szorul s fénytelen szeme ha­ragtól felvillan. — Tied lesz a pálma! — szól az első nő — mert nem lehet annál nagyobb fájdalom, mintha abban csalódunk, kit legjobban szeret­tünk s ki egykor minket is szeretett! — Hát te ? — kérdik a harmadikat, ki szótlanul ült ott. — Engem soha sem szeretett senki — fe­lel az csendesen s szomorúan hajtja le fejét. A másik két nő összenéz. — Tied a pálma — szólanak egyszerre. A te életed volt a legszomorubb ! Tutsek Anna. SZÉKELY NEMZET. BEL FÖL 1). — di ez. 31. Zivny elfogatása. A múlt szombaton Bécs­­ben letartóztatott pánszláv agitátor , Zivny Ká­roly dr. szerkesztője volt a Bécsben megjelenő „Parlamentar“ czímű hetilapnak. Múltkor közölt hírünket a következő adatokkal egészíthetjük ki : Zivny cseh származású és tanulmányait a bécsi és krakói egyetemeken végezte, mely utóbbin doktor juris­sza promoveáltatott. Ezelőtt 6 évvel beállott az időközben megszűnt „Tribüne“ nevű bécsi napilap szerkesztőségébe és utóbb e lap szerkesztőjének , Skrejsovszkynak egyik leányát el is vette. Mintegy hozományképen kapta apjától az ennek tulajdonát képező „Parlamentar“ czímű heti lapot, mely különösen az ó-hitű egyház érdekeit szolgálta. Ő maga is nejével együtt áttért az ó-hitre és lapjában azt az eszmét propagálta, hogy az ösz­­szes szlávok egyesüljenek és vegyék fel az ortho­dox hitet. Lakása és szerkesztősége állandó gyülhelye volt a Bécsben tartózkodó délszláv if­jaknak. Különösen a panszálvizmusra hajló egyénekkel szeretett érintkezni. Házában minden­ 1. szám, kinek oroszul kellett beszélnie. Zivni dr. je­lenleg 29 éves ember. Élénk összeköttetésben állott, mint a „Bad. Tag.“ Írja, a russophil Dobrzanski, volt udvari tanácsossal és más egyénekkel, kik a pánszlávizmus szolgálatá­ban állottak. Lapját németül adta ki és elkül­­dötte Ausztria összes szláv tartományaiba, a mit különösen az az anyagi támogatás tett lehetővé, melyben Zivnyt a nemrégen elhalt Katkov ré­szesítette. Dr. Zivny a „Tribüne“ föleleveníté­­sére, mint egy bécsi tudósító írja, Ausztria szláv tartományaiból mintegy 30,000 frtot tudott ösz­­szegyűjteni, s ilyen módon szerzett pénzt Hor­vátországban is, mindenütt azzal toborzva le­vékét, hogy „Oesterreichischer Lloyd“ czim alatt nagy politikai lapot indít, mely kizárólag Ausz­tria szláv népeinek érdekeit fogja támogatni. K­Ü­LFÖL1). — decz. 31. A helyzet Szerbiában. Szerbiából furcsa dolgokat jelentenek távirataink. A R i­s­z t­i­c­s­­kabinet megbukott, a király el is fo­gadta lemondásukat. A skuptsina többsége, mint azt Milán király ismert beszéde is elárulta, na­gyon sajátszerű magatartást követ. Az orosz kormány s a moszkvai szláv bizottság küldöttei teljesen uralkodnak a skupzsinában, mely egy­szerű filiálisa kezd lenni az oroszországi pán­szláv egyleteknek. Ez okozta, hogy a skupstina minden legkisebb lelkifurdalás nélkül és egy­hangúlag akart elfogadni oly válaszfeliratot, melyben meg volt bélyegezve mindaz, a­mi évek óta Szerbia önállósága érdekében történt s a he­lyett politikai vezéreszméül a „szláv közösség“ volt kitűzve. Az orosz agitácziót most is Mihály m­etro­­polita vezeti Moszkvából. Ügynökei elárasztják Szer­biát. Orosz államhivatalnokok is folyton nagyobb számmal járnak ott. Különösen Iztanov bukaresti orosz követségi titkár, a hírhedt Hitrovo egyik ügynöke, tett Belgrádban gyakran látogatást és sűrűn értekezik a skupstina tagjaival. Ő hozza a pénzt a Szerbiában levő bolgár emigránsok­nak. Szubotics ezredes, a bukaresti orosz követ­ség katonai attachéja, szintén Belgrádban járt. Ellenben maga Persiani, a belgrádi orosz követ, teljesen távol tartja magát ez üzelmektől, mert a „hivatalos Oroszország“ gondosan megóvja a külső látszatot. E helyett a nem hivatalos Orosz­ország teljes erővel azon fáradozik, hogy Szer­biát ismét belevonja a pánszláv mozgalmakba. Törekvéseit egyre nagyobb siker kiséri. Oroszország hadikészülődései. Szófia, decz. 28. Szemben a „Köln, Zei­tung“ legutolsó fejtegetéseivel, a „Havasügynök­ség“ illetékes forrásból nyert értesülése alapján következőleg nyilatkozik : Midőn a nevezett lap Ferdinánd herczeget és Clementine herczegasz­­szonyt megtámadja, Ausztria-Magyarországról és Németországról azt a gyanút igyekszik Oroszor­szág előtt elhárítani, mintha ez a két nagyha­talom a herczeg jelöltségét támogatta volna, mely végből ezt a nagy vétket az Orleansokra tukmálja. A lap ez eljárása nem tisztességes, különösen nem akkor, ha azzal rágalmak és ko­holmányok terjesztését kötik össze, de ügyetlen is, mert a czikk ellentmondásoktól és valószí­nűtlenségektől hemzseg és titkos czélt árul el .

Next