Székely Nemzet, 1890 (8. évfolyam, 1-199. szám)
1890-01-02 / 1. szám
m:-*. -ív * ra»K:-' 1 O késő őszig naponta itthon étele mellett 40—60 krajczárt keres, a nő napszámos 20—35 krajczárt. És hol van az, az országnak melyik vidékén, hol a napszámos az élelmezésre rátartósabb és követelőbb legyen, mint éppen itt ? Nyári dologidőben, mikor munkába áll, kap kenyeret, túrót és pálinkát, 7 órakor kapja a reggelit, mely rendesen főtt étel s legalább kétféléből áll. Délben szintén kétféle ételt kap, melynek egyike hús; délután 5 órakor kap uzsonnát, mely túróból, szalonéból, hagymából és pálinkából áll. Este újból vacsorát kap, nem ritkán kétféle étellel. Egy nap hát ötször kell enni adni a napszámosnak, hosszabb nyári munkanapon, melyre nemcsak rátartós, de melyet meg is követel. Minő sorsba lehet hát az ilyen napszámost kitelepíteni, hogy ő aztán meg legyen elégedve ? Egy férfi cseléd bére 40—80 frt közt váltakozik, s ehez járul még az úgynevezett egész ruházat, mely szintén 20—25 frtba kerül s mindezek mellett kap teljes élelmezést és ellátást az utolsó mosásig. Az országnak melyik szöglete az, hol a cseléd ennél nagyobb bérre számithat ? Az úgynevezett „kocsis“ népséget nem is számítom, mert azoknak még sokkal nagyobb a bérük. Mi indokolja hát az ilyen sorsban levőknek kitelepítési szándékát ? Hol lesz az a hely, ahol jobb sorsban fognak élni ? Mosolyog az ember rajta, mikor valamely mezőségi vagy épen magyarországi ismerőse cselédszerzés czéljából keresi meg, mert az országban álhíre van annak, hogy a Székelyföldön mily olcsó a cseléd és napszámos kéz. Mikor a közölt feltételeket olvassa, maga is felsóhajt, hogy bizony oly feltételek mellett ő is szívesen fogadna a maga számára cselédeket, ha kapna. Valamelyik évben a székely egylet — ha jól emlékszem — Hódmezővásárhelyre keresett cselédeket a Székelyföldön. Ki is hirdették újságokban a szerintök kedvezőnek látszó feltételeket, de bizony nem akadt egy cseléd is arra a bérre, amit Hódmezővásárhelyit ígértek. Hanem, ha valahol a negyedik vármegyében vasutat építnek, vagy valamely gyárépületet emelnek, vagy erdőt vágnak ki, oda annyi székely napszámos tódul az első intésre, hogy felét sem lehet alkalmazni. Honnan van ez? Egyszerű a megfejtése. Először is a székely ember szeret jönni-menni, világot látni, kedveli a változatosságot. Másodszor és legfőképen, ha hazulról elmegyen munkára, ott egyedül megtakarítja kevés munkabérét s hetenként vagy havonként summában veszi ki. Családja tagjai nem kérik el, vagy nem használják fel naprólnapra a keresményt , így hetek, hónapok múlva egy kis tőkét gyűjthet össze; mig ha itthon dolgozik, a kereset naponta elkél s látszatja nincs. Ezért kedveli a székely napszámos a távol kapható munkakeresetet. Ezért megy messze földre, még Oláhországba is munkát keresni s nem azért, mintha azt itthon meg nem kapná. Ily viszonyok közt ne fájjon a feje oly nagyon azoknak az aggodalmaskodóknak, kik a viszonyok teljes ismerete nélkül, a székelyeket okvetlen ki akarják valahová telepíteni. Hanem ha csakugyan valakit ki akarnak telepíteni a Székelyföldről, akkor legelső sorban kezdjék kitelepíteni a kisbirtokos és középbirtokos osztályt és az iparosokat, kik maholnap oda jutnak, hogy jobban teszik, ha földjeiket a madarak legelőjéül hagyják fel, az iparosok pedig, ha szerszámaikat a tűzbe dobják és beállnak mindnyájan kitelepítendő szegény napszámos népnek. Sem a földmivelő, sem az iparos maholnap nem tud semmi téren boldogulni, mert a Székelyföldön hiányzik minden segítő eszköz, amely az elhagyatott földmivelő vagy iparos produktumát a világforgalomban közvetítse. A földmivelő produktumát nyersen oda kell dobja valamely jólelkű helybeli kufárnak, aki nagy jószívűséget gyakorol akkor, ha megveszi azért, hogy ő jó nyereséggel túladjon rajta. Az iparos jár vásárról vásárra s fuvarbérre elkölti az iparczikk árát. Az ipara folytatásához szükséges nyers árukhoz pedig oly árban jut hozzá, hogy Csik-Szeredában például egy pár csizma két annyiba kerül, mintha azt készen Budapestről postán hozatja meg az ember. Nem kitelepítés kell hát a székelyeknek, hanem gyárak, vasutak kellenek, melyek hiánya a versenyből idáig kizárják a székelységet. Azért, mielőtt az „Emke“ kitelepítő szakosztálya a székelyeket csakugyan kitelepedésre kezdené kecsegtetni, nagyon okosan megfontolandó dolog volna talán arra gondolni — ha ugyan törődni akar a székelyek érdekeivel — hogy a Székelyföldnek egészen más orvosság kell a kitelepítésnél. Itt fölösleges munkáskéz nincs, hanem igen is van munkáskéz olyan, melynek itthon más irányú elhivatása s felhasználása és értékesítése már kenyér- és életkérdés. Hagyjunk fel avval az ideális fültelenkedéssel s ne vándoroltassuk és telepítsük a székelyeket mindegyre, mikor boldogitni akarjuk, hanem gondoskodjunk róluk itthon , mert az öszszes kivándorlási és kitelepítési mánia nem egyéb valamely ideális lélek badar gondolatánál. Csodálatos, hogy még akadnak székely emberek is, akik felülnek az olyan boldogtalanságoknak. Egy gazda. Gyűlölet, kiengesztelés. Budapest, decz. 30. Bécs b .51 jó forrásból veszem a következő sorokat: „Németek és csehek szorgalmasan rágódnak azon a félig dióval, félig mákkal töltött karácsonyi süteményen, melyet gróf Taaffe a Plener-féle interpelláczióra adott válaszával nyújtott az idei reichsrathi tárgyalások végén Ausztriának a kiengesztelést annyira még soha sem szükséglő, de a kiengesztelésre ily kevéssé még soha sem hangolt népeinek. Úgy látszik, hogy ez a dicséretre méltó sütemény helytelen pozícióban lett felszolgálva. Jobbra, a csehek felé az erősebb rágó és nyelő szerszámokat igénylő diós felét kellett volna tenni és balra, a németek felé, az elálmositó mákos felét; azonban nyilván megfordítva történt, mert a németeket a diótól köhögni s krákogni látjuk, mig a csehek elaludtak s nem hallják, mint csalogatja őket Taaffe a kiengesztelődéshez, a német-csehek iránti engedékenységhez. Valóban nem lehet megérteni, hogy végre mi lesz ebből. Azt jóformán mindenki belátja, hogy úgy, ahogy a viszony ma áll a csehek és német-csehek közt, nem maradhat a dolog. Ama választókerületek számára, melyeknek (német) képviselői elhagyták a cseh tartománygyülést és a cseh többség által mandátumveszteseknek lettek nyilvánítva, új választásokat rendeltek el s nem szenved kétséget, hogy az előbbeni képviselők újra meg lesznek választva. Ha nem sikerül a tartománygyülés öszszejövetele előtt megegyezésre jutni, akkor nemcsak a német cseh duzzogási aktus ismétlődésétől kell tartani, hanem még a törvényhozási strike-nak a reichsrathra leendő túlkapásától is. Amily könnyedén szokta venni különben gróf Taaffe a dolgokat, mégsem szeretné, ha a német alkotmányhűeknek a reichsrath képviselőházából való kilépésére kerülne a sor; ez exodus bekövetkezése a jelzés lenne az ő feltétlen demissziójához. Amily kevéssé van áthatva az osztrák miniszterelnök a dogmatikus parlamentarizmus tényétől, olyannyira határozottan ragaszkodik a parlamentáris formához és nem szeretné magára venni a felelősséget az alkotmányos élet megszüntetéséért. Ausztriában pedig alkotmányos kormányzás a liberális Coroniniklubbal együtt a ház egyharmadánál többet tevő német liberálisoknak a reichsrathban jelenléte nélkül éppenséggel lehetetlen. A németliberálisok sem tarthatták meg az uralmat, mikor a csehek távol maradtak a reichsrathtól. Ily körülmények közt a németliberális grandseigneurnek, herczeg Schönburgnak miszsziója igen messzeható jelentőségűnek látszik, mely misszió abból áll, hogy ismételje a német csehek és csehek közti kibékülés többször meghiúsult kísérletét. Az alkotmányosságnak Ausztriában való folytonossága érdekéből — ez tudvalevőleg alapfeltétele az egész dualizmusnak a monarchia politikai szövevényében, — igen óhajtandó, hogy a missziót siker koronázza, hogy németek és csehek közt a gyűlölet kiengeszteltessék, s nem mint eddig, a kiengesztelés gyűlöltessék. Akkor mindenesetre felmerül a kérdés: várjon gróf Taaffe megmaradhat-e az ügyek élén a kiengesztelés sikerülte után is, és nem inkább a kiegyezés megteremtőjét, Schönburg herczeget kell megbízni az új akczió vezetésével.“ (r*-) rium illető osztálya — melyet számos hivatalnokkal erősítettek meg — több hónapon át, az utolsó hetekben késő éjszakákig, megfeszített tevékenységet fejtett ki. A pénzügyigazgatóságok a nagy felelősség érzetében az ezen ügyekre vonatkozó aktákat a pénzügyminisztériumhoz terjesztették fel végleges eldöntés végett és Wekerle pénzügyminiszternek sikerült is a körülbelül 30.000 különböző bérleti ajánlat közt véglegesen dönteni. A pénzügyigazgatóságok több, mint 11.000 községben kötötték meg a bérleti szerződést a legnagyobb részt három évre, s ott, ahol a község biztosította az italmérési adót, egy évi felmondási joggal. A következő három nap alatt még körülbelül 800 szerződés lesz aláírandó. Azonban 265 kisközségben sem a község, sem magánegyén részéről nem tettek ajánlatot, ennélfogva e községekben az italmérési adójövedelem biztosítása vagy bérbeadása egyáltalán lehetetlen volt. 1890. január 1-től kezdve e községekben az italok kimérése tiltva lesz, ami azonban egyáltalában nem zárja ki azt, hogy e községekben egy vagy több korcsma ne nyittassák, csakhogy az illető korcsmárosoknak az italmérési adóról szóló törvényben előírt módon a hatóságoknál előbb az italmérési engedély megadása iránt kell folyamodniuk és azután hatósági ellenőrzés mellett, az esedékes italmérési adót — melyet a pénzügyi közegek esetleg átalányozhatnak is — leróvnnak. Az italmérési adótörvény legnehezebb része ezzel meg van valósítva és a pénzügyi eredmény is a kezdetre való tekintettel, kielégítőnek jelezhető, minthogy — Budapest és Pozsony zárt városokból eredő jövedelmet is beleszámítva — a költségvetési javaslatban előirányzott tizenkét millió forint tisztaövedelem biztosítottnak vehető. SZÉKELY NEMZET. BELFÖLD. — decz. 1. Az italmérési adójövedelem biztosítása. Magyarország 12.600 községében az italmérési adójövedelem biztosítására vonatkozó rendkívül nagy munkálatok — mint a „B. C.“ illetékes oldalról közli — befejeztettek és igy már keresztülvitteknek tekinthetők. A pénzügyminiszté _____ Brassóból. Brassó, decz. 29. A megyei tisztújítás a már országosan ismert eredménynyel, itt is nagyon simán és csendesen folyt le, habár — írják a „Nemzetinek — nyílt titok és sokak által ismeretes dolog, hogy a mindenáron zöld ágra vergődni akaró Apponyizmus itt is akart egy kis zajt csinálni, mint ahogy megpróbálta azt Maros-Tordában, amire t. i. legalább a hivek között reá lehetett volna mutatni aztán, hogy : ime ! nem csak a székelyek, de még a szászok is várják a Messiást Tisza Kálmán helyett. Maradt minden és mindenki úgyszólván a régi. Csakis egy szolgabirói s egy harmadik aljegyzői állás lett új emberekkel betöltve, — amaz egy magyarral, emez egy szászszal — ha már t. i. ezt is kiváncsi tudni a közönség, a mi onnan jut eszünkbe, hogy közelebbről valamelyik budapesti hírlap, mint feltűnő esetet hirdette, hogy gróf Bethlen András főispán nem élt volna eléggé a törvényadta jogával akkor, midőn az általa kinevezett tisztviselőket is meghagyta a régi állapotban s nem nevezett némely állásra szászok helyett mást is, holott volt olyan konkurrens is. — Hát beit ez kritikus és válságos időkben képezhette volna és képezhetné is méltán a megfontolás és megbeszélés tárgyát, mert pl. a brassóvárosi rendőrkapitányi állás s a brassómegyei főorvosi állás sok tekintetben közvetlen és jelentékeny befolyással van a szomszéd Háromszék, Csikós Udvarhely vármegyék székely lakóinak anyagi és erkölcsi életére, testi és lelki állapotára, mert Brassó piaczán ad, vesz, cserél a székely földmives, iparos és kereskedő s Brassóban keresi kenyerét mint iparos- és kereskedőtanoncz, segéd s mint szolgáló, gyári munkás, szobaleány, szakácsnő, katona, kocsis stb., igen sok székely férfi és nő az említett vármegyékből . . . Már pedig hogy ezeknek sorsa minő sok uton-módon fűződik egybe a példaképpen kiemelt két kine- 1. szám. A SZÉKELY NEMZET TÁRCZÁJA, Munkatársaink az „első gárdából.“ — Panaszhangok — Nem jó dolog az, hogy mindjárt az első számot is panaszszal nyitom meg. Egész esztendőn át zsörtölődni fogok én innen a vonal alól, ha új esztendőben erőt vesz rajtam a békételenkedés. Pedig nem fojthatom magamba : nagy a panaszom szegény Visi Imrére. Minden esztendőben szokott ő aggatni valami kedves csemegét a Székely Nemzet karácsonyfájára, vagy bekopogtatott legalább az ujesztendei számok valamelyikikébe egy-egy okos, szépen megirt czikkecskével, hanem az idén lemaradt s most már az ő jó lapja, ahogy ezt a mi kis újságunkat beczézgette, nála nélkül végzi a pályafutását. Ezt az erős lelkű embert megtámadta a gyenge szive s az élethalál szomorú tusájában a gyengébbik fél lett a győztes. A hírlapírók eszménye dőlt ki vele, akinek úgy fogott a tolla, a mint a szive diktálta, aki tántoríthatatlan volt a barátságban és páratlanul nemes az ellenfelével szemben. Az olasz példabeszéd szerint leghazugabb a sirkőfelirat: Visi Imre meghazudtolja az olaszokat. A legfényesebb emlékkövön a legtöbbet mondó magasztalás is kevés lesz Visi életének jellemzésére. Sok esztendővel ezelőtt, mikor a hivatalos Közlöny és az „Ellenőr“ kefelevonatainak a korrigálásával rontottam jó magam is a szememet estétől hajnalig, Visi ott volt abban a fiatal gárdában, amelyet akkoriban olyan buzdító atyai hangon sorozott Szilágyi Sándor a reményteljesek közé. Bizony, Visiben nem is csalatkozott a jó öreg úr. (Akik lekerültünk „vidéki levegőt színi“, a magunk középszerű uniformisával talán örökre adósai maradunk a Szilágyi bácsi jóhiszemű előlegének.) Hanem egyszer „kis híja, hogy...“ Elszaladt a tollam : erről a „kis hija“-féle dologról alább beszélek. Azt akartam mondani, hogy egy ízben, mint az ókori festők versenyében, egy ilyen vidéki betűfaragónak sikerült magát a mestert is felültetni. A Székely Nemzet első pár évfolyamában „Apróságok“ fejezet alatt C-dúr aláírással afféle országházi karczolatok jelentek volt meg, amelyek a tisztelt honatyák parlamenti viselkedéseiknek a tréfás oldalát mutatták be az olvasó előtt. (Akkoriban még nem írt Mikszáth Tisztelt Házat, tehát a mi humorizálásunk formailag az újdonságok közé tartozott, s bevált.) Úgy voltak azok írva, mintha a képviselőházból valamelyik szemtanú tudósított volna bennünket. Egy alkalommal Visivel a Nemzet szerkesztőségében a mi mesterségünkről csevegtünk. Hogy milyen kevés a jó író, a kinek tűz legyen a lelke és eleven a tolla s hogy a mi pártunk publicistái nagyon is okos, pedáns írók, tele bölcsességgel, tele komolysággal, de kevés bennök a tűz, a verve. A milyen ott a túlsó szobában például Ábrányi Kornél, nálunk talán egy-kettő van abból a genre-ből, mig amott egész légió a számuk. S egyszer csak hozzám fordul Visi és látható érdeklődéssel azt kérdezi: — Ki az a C-dúr, aki a Székely Nemzethez innen (Budapestről) az Apróságokat írja ? — Az ? — — Az — egy munkatársa a Székely Nemzetnek, — felelem kissé zavartan. — De én nagyon szeretném a nevét is tudni, — tudakozódék kíváncsian Visi tovább. Gondoltam, gyenge dolgok a C-dúr apróságai s most jól le fogja hordani érte a szerzőt, de hát isten Deki, ha már pironkodni kell, ne szenvedjen érte valami ártatlan ember, akire ő gyanakodhatott; itt a bűnös, kéznél : lazsnakoljon meg engem. — A nevét is megmondhatom, ha úgy tetszik : magam vagyok az a C-dúr, ami Csodás. De igazán mondom, csak laptöltelékek azok, a komoly számbavehetőség minden igénye nélkül, mert — Hanem a mentegetőzésemet félbeszakította Visinek a csengő kaczagása. — No, ez nagyon szép dolog, — mondja. Én azt hittem, innen kapja azokat a Székely Nemzet s el akartam fogni az íróját — magunknak, de vidékről már csak nem szerződtetünk országgyűlési tudósítót. Nem kell magyaráznom, ha tudtam volna, hogy ide sül ki a dolog, a világért el nem árultam volna magamat előtte. Azért kezdtem úgy, hogy „kis hija hogy — országgyűlési tudósítója nem lettem a Nemzetnek — Sepsi-Szentgyörgyről.“ Szegény jó Visi Imre, már csak fűit. S az a mi dicsőségünk is fűtt, hogy a Székely Nemzet az ő finom tollából hébe-hóba egy-egy értékes czikket közölhetett. Pedig semmi viszony nem fűzte őt a lapunkhoz, csupán a nemes érdeklődés. Még képviselője sem volt a Székelyföldnek s itt mégis csupa jószántából. Ez a néhány sor érte az irói tiszteletdíj. Bár soha se vette volna fel tőlünk ! Különben mégsem panaszolok a mi első gárdánkra. Hiszen írtak és írnak a mi előkelőségeink gyakran a Székely Nemzetnek. Hogy Beksicsről már ne is beszéljek (ő egészen a mienk : székely), hát csak Jókait emlegetem meg, aki a mi lapunknak egy nagyobb költői elbeszélést irt „Puskás Kalári“ czímmel s a „Szaffit“, ezt a szép regényes elbeszélést, amiből a „Czigány báró“ készült, egyenesen a „Székely Nemzet“ számára írta minden jog fentartására. Az ilyefalvi választókerületnek volt a képviselője, s ez a figyelem lapunk iránt magát a választókerületet tisztelte meg. Mikor a mi első gárdánkról írok, tudni kell az olvasónak, hogy a karácsonyfákra, ünnepi mellékletekre vagy efféle szolemnis alkalmatosságokra nekem kell az illusztris írókat szíves adakozásra illő alázattal fölkérni. Nem is mulasztottam én el a kötelességemet soha, csak most. Ezúttal önkénytes adakozásokból akartam fölépíteni a karácsonyfánkat. Hanem mégis ösztökélt valami, hogy Mikszáthnak legalább írjak; ha másnak nem is, ennek az egynek okvetetlenül sok. Mert annyi sok czifra karácsonyfája van neki az országban, hogy rólunk könnyen megfeledkezik. S mikor eképpen töprengek s kalkulálom az ujjamon : írjak, ne írjak, egyszerre csak megérkezik a levélposta s ez döntött. A „Pesti Hírlap“ kiadója ugyanis a Mikszáth egyik czikkének a kefelevonatát küldte le avval a figyelmeztetéssel, hogy a karácsonyi számba való. Nagyon jól van, hisz ez épen kapóra jön nekem. Úgy gondolkoztam, hogy ezt a czikket Mikszáth a Pesti Hirlap karácsonyi számára írta , mert egyéb kész fütete nem volt a mi konyhánkra, tehát a kiadója útján kézbesittette ezt; hadd jelenjék meg egy időben a tárcza a Pesti Hírlapban és a Székely Nemzetben. Mondom, ezt én nagyon okosan kipéczéztem ilyenformán magamban. Arra már előre kontóztam, mekkora gusztussal fogom én a fekete kávé mellett szürcsölni az én Mikszáthom czikkét. Mikor az asszony a Nemzet tárczájából olvassa a „Gazdag szegények“ karácsonyi folytatását, azt a csendes negyedórát meglopom s elolvasom kéjjel a Mikszáth czikkét — saját lapomból. (A kefelevonatot csupa hiúságból nem olvastam el.'» Hanem ember tervez - - Bógrády elrontja.