Székely Nemzet, 1902 (20. évfolyam, 1-196. szám)

1902-01-03 / 1. szám

Január B. állapított alamizsnáért és végezte egyúttal a kántori teendőket is épen oly helyeken, a­hol ma az átváltozásnak szükségképen be kellett hogy következzék. Az a fizetés alig tett ki 300—500 koronát. Újabban az állam, a­hol kérték, kiegészítette ezt 600 koronára, de ez még mind csak lihegő szám volt, úgy, hogy alig lehetett papiroson is a törvényszabta mini­mumon megtartani. Ma az Isten oda vezérelte a nevelés-okta­tás ügyét, hogy a magyar társadalmi általános miveltség fejlesztése, megadása 80 minimális létszámig nyolczszáz koronára van becsülve az állami és községi iskoláknál, mivel az egyháziaknál, még a kántorság ehez hozzá van számítva. Mikor a felekezeti jelleg megszűnt az isko­lánál, ugyan­akkor az egyház — nem mondjuk, hogy önön szárnyát szegi, — de az egyiket igyekszik megtépászni: alkuszik a tanítóval, vagy egyenesen kiköt neki kétszáz koronát, a kántor­­ságért, úgy okoskodván, hogy ha eddig 4—500 koronáért a kettős terhet elbírta, most ama kétszáz korona felséges jutalom ötvenkét vasár­nap, három sátoros, egy nehány más ünne­pen s egyéb egyházi szertartásokon való meg­jelenéséért. A becsű felséges, de mi borzadunk tőle s úgy hiszem minden vallásban nevelt ember velünk érez; úgy tetszik, hogy az alku az egyházi élet a vallásosság, a hit egyik szemének halotti lepel .... Hát pénz az és eddigiekkel összevetve szép jutalom, de legyünk egy kicsikét költőiek is, ne csak reálisak s képzeljük melléje a hitélet, a vallásosság lassú, de fokozatos sorvadását. Mit mondott a mi őszintén, de annál nemesebben nyilatkozó papunk. Székely Zsigmond­­ ,az egyházi dalárda vezetése megér hatszáz koronát!“ Nem annyit! anyagban ki nem fejez­hetni ér az: a vallásosság, a hitélet fejlesztését éri meg. Ez a költői oldala. Hát nincs itt a jó alkalom ? . . . hát nem mozdul meg a szíve az egyházaknak, hogy igyekezzenek megállítani a görgeteget? Nem éri meg arra, vagy nem tudja felfogni, hogy két kézzel kapjon minden alkalom adta körülmény után, hogy a vallásosságot, a hitéletet erősítse, fokozza?! Ha nem , mi hallgatunk, de arra kérjük az egyházakat, ne rombolják le azt mit az állam, a község épít,a nevelés-oktatás vallásos irányú fejlődését, hanem segítsék azt tovább építeni. Ne tépássz­ák meg saját szárnyaikat, de engedjék tovább törni, odatolni a hit csiráját, melyet az iskola épit, hogy legyen annak örök, elenyészhe­­tetlen nyoma az életben, a szívben .... Por­szemből lesz a halom, vizcseppekből a tenger, e porszem, e vízcsepp legyen kiinduló pontja a vallásosság, a hitélet templomának felépithetésére, azért még egyszer ismételjük: „Térj magad­hoz drága Sión!“ . . . Incze M. SZÉKELY N­­E­M­Z­E­T. A politikai ujesztendő. Budapest, január 1. Évről-évre visszatérő, hagyományos szép szokása a magyar politikai közéletnek, hogy uj­esztendő reggelén a pártok és politikusok a ve­zéreknél tisztelegnek és kifejezik jókívánságaikat. E tisztelgések során elhangzó nyilatkozatok min­denkor nagy érdeklődésre tartanak számot, mert majd minden alkalommal fényt vetnek politikánk nagy kérdéseire. A szabadelvű párt új esztendeje, mint rende­sen, ezúttal is az ősz pártelnöknek, Podmaniczky Frigyesnek üdvözlésével vette kezdetét. A párt­tagok délelőtt 10 órakor gyűltek egybe a sza­badelvű klub márványoszlopos nagytermében. Lelkesen megéljenezték a párt örökifjú elnökét azután a tisztelgők félköréből előlépett Mohay Sándor, a párt szónoka. Mohay Sándor régi, szimpátiával övezett tagja a magyar politikának Előkelő jogász, higgadt ízéletű férfiú, találóan és helyesen tolmácsolta a párt érzelmeit érdemes elnöke előtt. Utalt arra, hogy a párt egy és más nagy képességű tagja, egy és más disze ezúttal a kép­viselőházban helyet nem foglal s kifejezte egy­ben reményét, hogy mihamar ismét visszakerül­nek oda, a hol a küszöbön álló nagy kérdések megoldásánál reájuk oly nagy szükség lesz. — Nagy kérdések várnak reánk, — úgy­mond a szónok — És nekünk megnyugvás, hogy ilyen viszonyok közt olyan férfiú vezet bennünket, mint Széll Kálmán miniszterelnök és pártunk ügyeit Podmaniczky Frigyes báró intézi! Podmaniczky báró hosszabb beszédben köszönte meg a párt ragaszkodását. Önérzettel emelte ki a szabadelvűség diadalát a legutóbbi általános választásoknál, majd pedig a közigaz­gatási reform égető szükségét hangoztatta, in­dokolva ezt a legutóbbi törvényhatósági válasz­tások egy és más visszás eredményével. A párt­nak kifejezett jókívánságai már elvesztek az éljenek zajába, mely Podmaniczky báró szavait követte. Az egybegyűltek siettek kezet szorzani az elnökkel, miközben a terem lassan kiürült s hosszú kocsisor indult el a budai miniszter­elnöki palotába, a­hol az üdvözlések legjelentő­sebb mozzanatára, a korm­ányelnök és a kabinet üdvözlésére gyűltek össze a szokottnál is nagyobb számban képviselők, főrendek, előkelő állami dignitáriusok és a sz­abadelvűpárt számos kültagja A kormányelnök előtt a szabadelvűpárt ne­vében Andrássy Gyula gróf beszélt Egyik ki­tűnő­sége a pártnak, érdemes alakja egész politi­kai közéletünknek, a­kit jelentős publiczisz­tikai munkái a politikai irodalomnak a legelső mivelyi sorába emelnek Andrássy gróf mai beszéde is méltán sorakozik a jeles politikus több elaboratu­mához. Beszédében semmi sem volt, a mi fölös­leges s minden benne volt, a­mit a politika mai viszonylatai közt elmondani szükséges. A párt szónoka megnyugvással utalt arra az örvendetes tényre, hogy az ország az utolsó évben olyan impozáns erővel nyilatkozott meg a mai több­ég két alap priocziuma: a liberalizmus és a 67-es alap mellett, majd rátért arra a még el nem oszlott agasztó bizonytalanságra, a­mely a ki­egyezés ügyére még mindig ráborul. — Hajlandó ez a pont a kormányelnöknek oldala mellé állni, — úgymond Andrássy gróf, — ha jó alkuval jön a Ház elé. Rossz alkura azonban kaphatók nem vagyunk. Nem azért mondom ezt, — tette hozzá, — mintha én lehetőnek tartanám, hogy Széll Kálmán rossz alkuval jöhetne elébünk. Elmondtam azért, hogy odaát is meghallják! Taps és éljenzés követte Andrássy gróf e szavait, a­mely éljenzés még viharosabban hangzott fel, a­mikor a kormányelnök és a ka­binet éltetésével végezte beszédét. Most Széll Kálmán állott a félkör köze­pébe, hogy válaszoljon a hozzá intézett szavakra. A kormányelnök már megszokott, de mindig új meg új élvezetet nyújtó éaenszólással beszélt ma is, mint minden alkalommal. Csakhogy még me­legebben, még közvetlenebb erővel hatottak sza­vai ebben a körben, a­hol úgyszólván minden jelenlevő szívéhez közel állt. — A párt szónoka — úgymond a kormány­­elnök — elégtétellel emelte ki, hogy az ország impozáns erővel nyilatkozott meg a többség két álló csillaga mellett, a liberalizmus és a 67-es alap mellett. Önérzettel konstatálom ezt magam is, mert véget vetettünk immár annak a sokféle vallott tévhitnek, hogy a mi elvünk diadalát csak presszióval lehet keresztülvinni! Taps és éljenzés követte a szavakat, melyek után a kormányelnök a kiegyezés ügyéről tette meg reflexióit. Szavaiból meg fogják érteni itt is, odaát is, hogy a bizonytalan hely­zet kibonyolításának tizenkettedik órája ütött már. — Rossz kiegyezést én próbálni nem fogok ! — így végezte a miniszterelnök. — Mert ennek az országnak gazdaságilag élni kell és élni fogg! Életfeltételeitől megfosztani nem akar­­­juk és nem fogjuk! A párt szónokának és a pártnak kifejezett jó­kívánságokkal zárta be a kormányelnök ál­talános, lelkes éljenzés közepett nagyhatású beszédét, a­melynek elmondása közben halkan, zajtalanul félig kinyílt a szomszéd terem ajtaja, jeléül annak, hogy odabenn a szomszéd szobában a kormányelnökhöz pártjánál is közelebb állók gyönyörködni-k elokvenc­­iájában Egy ragyogó semü, pihefehér-ruhás kis­fiú ped­ig lassan­­lassan besompolygott a komoly politikusok szo­bájába is. A kis Bernrieder Ferike, a kormány­elnök kicsi unokája, az újévi beszédek állandó hallgatósága már. A politikusok már ismerik őt­­ a mult évekből. Mindenkinek volt hozzá egy­­ barátságos szava s a kicsi legény valósággal cerclet tartott a politikusok közt. Az üdvözlések utolsó része a képviselőház elnöki fogadótermében zajlott le, a­hol A­p­p­o­n­y­i Albert grófot üdvözölték. A képviselőház elnöke és tisztikara előtt a Hódossy Imre, szabadelvű­­párt érdemes tagja mondott üdvözlő beszédet, a­melyre A­p­p­o­n­y­i Albert gróf emelkedett szel­lemű, szép szavakkal válaszolt s a magyar nem­zet ezeréves történetéből igazolta be, hogy a ma­gyar parlament elvi ellentétben álló pártjai az összekötő kapcsot sokkal könnyebben megtalálják, mint más nemzetek politikai pártjai Utalt arra, hogy a mostani kedvező auspic­iumok közt össze­gyűlt képviselőházra milyen nehéz kérdések meg­oldása várakozik « kifejezte azt a reményét, hogy a rá háruló nagy feladatoknak ez a törvényhozás meg is fog felelni. A gratulácziók után a képviselőház elnöke az egybegyűlteket, a­kik közt ezúttal egyetlen ellenzéki képviselőt sem láttunk, vendégekül látta a szomszéd teremben fel­állított buffetb­ól, újra kijelentette, hogy a burok csak az is­mert feltételek mellett hajlandók békét kötni. London, jan. 1. A Badminton Mag. leg­utóbbi számában kimutatást közöl arról, mennyi ló kellett az angoloknak a dél-afrikai hábokban. A háború kezdetétől 1901 június végéig szállí­tottak: Transzvárba, a szabadállamba és a Fok­gyarmatba a tüzérség számára 12,700 lovat 635,000 font sterling értékben; a tüzérség szá­mára 52,000 lovat 1.780,000 font értékben és 140,000 ponnnt 2.380,000 font értékben ; Na­­tálba 64,200 lovat 2.118,000 font értékben. Jú­lius 1-től október 31-ig Dél-Afrikába szállítot­tak 32.000 lovat 1.056,000 font sterling érték­ben. A szállítás költsége, egy-egy lóra 16 fontot számítva, 4.814,400 fontot tett ki, tehát az egész összeg 12.772,000 font sterlinget tesz ki. A háború első két évében, 1899 októbertől 1901 októberig az angolok a csatatéren lóra 260 millió koronát költöttek. KÜLFÖLD — január 1. A dél-afrikai háború, Brüsszel, jatt. 1. Szemben azokkal a híresztelésekkel, hogy Clark búr parancsnok Utrechtben járt, hogy a béke­kötésről tanácskozzék, a transzváli ügyvivőség 1. szám. VIDÉK. Tánczmulatság Illyefalván. Az illyefalvi „Olvasó-egylet“ által aprószen­tek napján rendezett tánczmulatság, úgy erköl­csileg, mint anyagilag igen szép eredmén­nyel végződött. A csinosan díszített tánczteremben — a sepsi­szent-györgyi első zenekar közreműködése mellett — a lelkes ifjúság mulatsága gyönyörű képet mutatott s a hajnallal mindenki azon kedves benyomással távozott, hogy régen volt ilyen jóízű és kedélyes kis bálban. A mulatság bevétele 121 korona 03 fillér, kiadása 92 korona 42 fillér volt; a tiszta jöve­delem pedig 28 korona 61 fillér, melyből mint előre jelezve volt, 20 korona Bethlen Gábor fejedelemnek Nagy Enyed városában felállítandó szobra javára adatott, 8 korona 61 fillér pedig az egylet pénztára javára hagyatott. Az anyagi jövedelműbe szives felülfizetésik­­kel befolytak. Ifj. G­á­l Józsefn­é 1 korona. Kuharcz Olivér 2 korona Baloga Emil 1 korona Id. Gál Józsefné, Kis Miklósné, Nagy Mihályné 2—2 korona. Pet­ke György 1 korona 1 fillérrel. László Endre 1 korona. X­X. 02 fillér. Szik­szói Lázár 1 korona. Keresztesi Oszkár, Hartenbaum Sámuel 2—2 koronával, a­mely szives felülfizetéseket midőn e helyen készségesen nyugtázzuk, egyben érettük hálás köszönetet is mondunk. A rendező bizottság. Bálint Gábor uj könyve. Sepai-Szent-György január 8. A magyar nemzet eredetének, őshazájának és rokonságának kérdésével már régóta foglal­koznak nyelvészeink és történészeinek anélkül, hogy a probléma megfejtésében minden irányban kielé­gítő eredményt tudtak volna elérni. Ennek az első­rendű kérdésnek tanulmányozásában a nyelvtudo­mány legfőképen két irányban haladt, s bárha az elért eredmények egymásnak ellentmondanak, mégsem igyekeztek más utakon valószínűbb ered­ményeket érni el. Az egyik irány megalapítója Hun­fal­vy Pál, a másiké Vámbéry Ármin. Tudósaink csaknem kivétel nélkül a két férfi ne­véről elnevezett iskolák valamelyikéhez csatla­koztak. A „SZÉKELY NEMZET­1 TÁRCZÁJA, Éjjel az erdőn. írta : Bibó L­aj­o­s. Hetek, sőt hónapok óta kereste az alkalmat, hogy Gerendy Jenővel találkozhassék, a kit meg­szeretett az első találkozáskor, a kinek szép, férfias, barna arcza mindig a szemei előtt lebe­gett, hogy még álmában is az erős, széles vállú emberrel foglalkozott. Elfelejtette, hogy Gerendy­­nek felesége, gyermekei vannak, nem törődött a világ ítéletével, a következményekkel, csak azt tudta, hogy szerencsétlen házassága után neki is joga van a boldogsághoz, hogy legalább egyszer ő is oda borulhat egy olyan embernek a kar­jaiba, a­kihez nem a törvényes kötelékek fűzik, hanem a szerelem, a vágy, a mámor utáni szomjúság vonzza. És hajszolta a találkozást fáradhatatlanul. Mindenütt megfordult, a­hol csak a barna embert találhatni vélte, az erdőn, a mezőn, a hegyek oldalában, olthatatlan sóvár­gásában néha belekiáltva a nevét a rengeteg sűrűjébe, míg végre találkozott vele. Valami enyhe, virágillatos alkonyaton, a hegyszorulat egyik völgyében, melyen homályos szürkület terült el s melyet a napnyugtát követő titokzatos csend feküdt meg. Először, mikor a vadászatról hazaigyekező Gerendy meglátta a gyalogcsapás fordulatánál, meghökkent s arcza pirba borult, de azután egy merész elhatározással előre lépett, intett a kezé­vel s a vadász felé kiáltott: — Ne féljen, közelebb jöhet, csak egy asszony jár itt s az is fegyver nélkül! Geréndy kezdetben nem hitt a szemeinek, de azután felismerte az erdei amazonban özvegy Tóháti Lőrincznét, a szép Csernáton Piroskát s az egyre jobban feketéllő alkonyatban feléje tartva el nem titkolható csudálkozással szólí­totta meg. — Egyedül? Ebben a sötétben, az erdő szélén, éjszaka előtt? Talán valami szerencsét­lenség érte, asszonyom? A feltűzött ruháju szép asszony mosolyogva intett a kezével. — Semmi! Lovagoltam az avarban, azután a kőzet egyik kiálló sziklájáról a ló megrebbenve, hirtelen félreugrott s ón.... Nos, ne ijedjen meg, ide estem­ a bársonyos fűszálak közé; az igaz, hogy a megrebbent állat elszaladt. — És nem ütötte meg magát? — Az is csekélység. Valami szúrást ugyan érzek a lábamban, de ön lesz szíves a karját nyújtani s elkísérni az erdőőr lakásáig, a­hol eltölthetem az éjt, m­ig reggel hazatérhetek. A széles vállú ember odanyujtotta karját s megindultak lassan a gyalogcsapáson. Kezdetben alig váltottak pár szót, csak néz­ték az erdőt, melynek sűrű lombozata alatt már egészen sötét volt, hogy a szép asszonynak egé­szen reá támaszkodni kellett a Gerendy karjára, nehogy megbotoljon a kiálló fatörzsekben. A ruháját is magasra tűzdelte, nehogy megtépdel­­jék a bokrok, s lázról, forróságról panaszkodva, lebontotta haját, melynek aranyszínű fürtjei palástként omoltak vállára, le egészen a derékig, kellemes, érzékcsiklandó illatot árasztva maguk körül. — Látja — szólott nemsokára a daliás emberhez — ezt nevezem én véletlen találkozás­nak. Egy férfi és egy asszony, éjszakának idején, az erdőben. Nincsen ebben valami különös, valami olyan sejtelmeket keltő? — A szerencsés véletlen, asszonyom. — Szerencsés ?­­ — A­mennyiben nekem elkalára adatott arra, hogy Önnek szolgálatára lehessek, hogy Önt kísérhessem. Csernáton Piroska, a szépséges özvegy lopva feltekintett az oldalán haladó barna férfiúra s oda fektette fejét annak vállaira, mintha pihenni akarna. — Megengedi ugy­e, hiszen olyan fáradt vagyok ? — Asszonyom . . . — Csak azért kérem, mert olyan furcsa volna az, ha valaki most meglátna minket igy ketten; mondjuk például: a maga felesége. Mert az is részv­­iszonynak s tart engem bizonyára, mint a többiek, a­kik féltékenyek reám­. Pedig hát mit irigyelhetnek és mit félthetnek tőlem, a ki megjártam az élet kálváriáját, a ki szenved­tem és tűrtem éveken át s elszálló ifjúságom utolsó napjaiban még annyit sem mondhatok el magamról, hogy volt legalább egy órám, egy pillanatom, mely az igazi boldogságé, a gyönyö­röké volt, a­mire visszaemlékezni olyan jó, olyan édes lehet ! — Szenved, asszonyom ? — Hogy szenvedek-e ? . . . Megemészt a láz, a gyötrelem, a kin mert tudom, érzem szivem­nek minden dobbanása azt mondja, hogy én boldog soha, soha sem lehetek. — Soha ! — Nem, mert én egy álomképet hajszolok, vágyom az elérhetetlen után és olyan utakon járok, melyeknek vége csak a lemondásra vezet. Egy poklot viselek a lelkemben, valóságos ha­l­­m­azatát az égő szenvedélyeknek s nincs senki, a kinek legalább kipanaszolhatnám magamat, a ki vigasztaló szavaival megmenthetne a őrüléstől, a mely untalan fenyeget. Rész asszony vagyok, mert nem tudom kiölni szivemből a feltámadt érzelmeket, mert azt szeretem a ki ... . Hirtelen elhallgatott, s karjait lefejtve az erős ember vállairól, zokogni kezdett. Gerendy megkísérelte vigasztalni. — Asszonyom, Ön csalódott és szenved s panaszaival fájdalmat okoz nekem is, ki őszinte részvéttel vagyok sorsa iránt. A szép asszony letörülte könnyeit, felemelte halovány fejét, melyre derengő világot vetett az erdő lombozata között átszürődő csillagok fénye s azután nézte hosszasan, mereven, gyújtó tekin­tettel a vadászt, mintha annak a lelkében akart volna olvasni. Feltűzdelt ruhájában, mely alól két parányi lábacska kandikált elő, leomló bajá­val s karc­as, igézetes termetével úgy nézett ki épen, mint az erdő tündére s a szava is annak hangjához hasonlóan behízelgő, dallamos, vágya­kat ébresztő volt. — Nos, nem kérdi meg tőlem, ki az, kit szeretek ? És odalépett Gerendyhez, megragadta a ke­zeit, közelebb hajolt hozzá, hogy mámoros lehe­letével felégette annak arczán a pirt s minden szótagot hangsúlyozva, izgatott, elfúló hangon súgta a fülébe : — Jöjjön, elmondok magának mindent az erdőőri lakban, hiszen ez az éj a miénk, erre az éjszakára nagyon régen vártam ! Azután oda fonta karjait a széles vállu emberébe s vonta magával tovább a gyalog­csapáson. Gerendy lelkében pedig egyszerre világosság támadott s mig a különböző érzelmek küzködtek benne egymással, addig szemei előtt megelevene­dett egy kép, egy szelíd, reá várakozó asszony­nak és két kis ártatlan gyermeknek a képe, a­kik egy selymes puha fészekben talán most is reá gondolnak s úgy érezte, mintha a mellette haladó asszonynak az érintése nemcsak a karját, de a lelkét is égetné. Kiértek az erdőből s ott állottak a kicsiny lakás előtt, melynek ajtajában meglepődve állott egy asszony, az erdőőr felesége. Gerendy egye­nesen hozzá lépett s elfogulástól menten, hidege­t mondotta : — A nagyságos asszony eltévedt az erdőben s itt marad éjszakára, míg a kocsi reggel utána jön ! Azzal köszönt s a halálra sápadt Csernáton Piroskával kezet sem szorítva, hirtelen távozott. Még csak vissza sem nézett. Pedig tudta, hogy ebben a pillanatban annak az asszonynak a lelkében egy egész világ omolhatott össze.

Next