Székely Tanügy, 1902 (3. évfolyam, 1-19. szám)

1902-01-01 / 1. szám

2-ik oldal. Tudjuk, létérdekeink más me­derbe terelődtek s hogy más viszonyok között jutunk annak megoldásához. Mi azonban e területre is át­léptünk. Az átalakulás halvány fénye mellett szerény, becsületes munkával, csekély anyagi erővel, esélyekre nem számítva, itt a határ­szélén rövid idő alatt bár kezdet­leges alapon, de ipart s keres­kedelmet varázsolunk. Szakis­meret s kellő vezetés hiányában léptünk át egy fél századot. Ennek következménye volt az, hogy nyugati szomszédainkkal szemben, hol a hosszú békés fejlődés alatt a tudomány művészet ipar és a nagy tőke összetört, közgazda­­sági téren egyre-másra elvesztik a csatát. A modern küzdtéren fegyvereink­nek nem kedvezett a szerencse. Fejlődésünk szerény lépcsőze­­téről visszatekintve gondolkoz­zunk. Közművelődésünk felgyuladt világánál már jobban látjuk az eszközöket, melyeknek felhaszná­lásában, kezelésében nem voltunk járatosak. Itt a régi idők czopfos marad­ványa, a kaszt rendszer, mely igazi erőforrásunkkal népünk életé­vel, anyagi, szellemi, erkölcsi ér­dekeivel nem törődött, amott az iskolák között felhúzott válasz­falak, széttagolt tanügyi munkás­ságunk csonkíta meg a várt ered­ményeket. Nem volt tudatosan szervezett tanügyi életünk s nem volt olyan tanügyi orgánumunk, mely azt megteremthette volna. Nem volt az azonos létfeltételekre utalt négy székely megyének egy tanügyi lapja. Pedig a romokon új csatát kell kezdenünk, a székelyföld modern fejlődése, haladása azt kívánja. Minden művelt államban az át­alakulás harczában a kultúra munkásai jártak elől. Létérdekeink parancsolják, hogy itt a Székelyföldön mi is tanítok, vegyük kezünkbe a marsai botot. * Eljött a reggel, felsütött a nap a tanítók közt sürgős munka foly. A különböző iskolák válasz­falai ledülnek. Az egyetemi tanár­tól le az eterni iskolai tanítóig, minden tanférfiu csak a magyar nemzettest felépítését tekinti czélul s kezet kézbe tart. A nép, csak a nép nevelés lesz a jelszó minden­felé. A nép ez az ős­erő, az állam­háztartás bázisa, nemzeti életünk magva, a mely eddig elfeledve volt, újra megismerve lesz. S a nép, melynek vállain nyugszik a haza, mely a különböző nyomá­sok, súlya alatt már-már roskadoz, újra felegyenesedik. Kiapadt erőforrásait fiaiban kapja vissza. A kultúra harczosai, kik azt idegen területre össze nem futó utakra terelték, meg­értik egymást. A felsőbb, a közép, a szak­oktatás faktorai a népiskolája felé hajolnak s a kik eddig mellőzve voltatok ti néptanítók, ti fog­játok gyakorlatilag megoldani jö­vőben a legszebb, a legnagyobb nemzeti feladatot. Minő kép . . . minő látomány! Minden téren látom a varázst. A nép szeretettel csüng az iskolán." A tanügy férfiai, mun­kásai, összmű­ködésökben, tettek­ben megmutatva, a nappal szem­ben ugyan­ezt teszik. Országos tanügyi lapjaink mel­lett a vidékiek végzik a legfon­tosabb szolgálatot. A mit nem sejtünk a nép kép­zést czélzó szövetkezetek parancs­szavára az iskolák s ezekben a­­ hely érdekű múzeumok feltárják­­ eddig rejtegetett tárházukat. Mellék gazdasági ágakban, szak-­­ ismeretek terjesztésében felolvas­­­­ások, gyakorlati előadások utján s az első szót az iskola adja meg. Az iskola lesz az, mely népün­ket házi szorgalom, munkásság takarékosság, helyes élet elvek, uj meg uj kereset forrásokhoz juttatja, vezérli. A nagy nemzeti feladatok telje­sítésében az állam jár elől s népünket az uj éra hajnalán a 9—10%-os kölcsönöktől meg­merni, nyomasztó helyzetén el­viselhető amortizátiós kölcsönök­kel sürgősen segít. Íme a­mit rég vártunk közgazdasági életünk a nép terjedő jólétében uj alapokat kap a társadalom szervezetében, a­hol eddig annak különböző osztályai nem értek össze, közöny üres gőggel egymást nyomták agyon, most szerves fejlődés in­dul meg. Zománczot, szint nyer a magyar társadalom arczulatja, felpezsdül az élet mindenfelé. Itt van az idő, midőn hazafiságunk fogalma, nagy hangú okoskodások üres szó­beszéd helyett tetteket követel; itt az idő, midőn szédelgésnek szánalomra méltónak találjuk azon tanügyi alkotásokat, a­melyeknek tartalmi értéke és becse nincs. Félre tehát kishitűek, kik a székely tanítóság alkotó és tett erejében nem biztatok, kik azt hittétek, hogy a mi gárdánk is elhullott. Oh nem ... a kiket meg nem láttatok, ők, a tanítók veszik kézbe a marsai botot. Őrtüzeket az iskolában ők gyújtanak s a modern fejlődés gyúanyagát ők innen rebbentik szét mindenfelé s a mit nem remél­tetek 550000 székely jóléte bizto­sításában minden vonalon meg­nyerjük a csatát. Előre kortársak! Együvé tartozandóságunk, kö­zös törekvésünk biztosítéka ve­zérlő napunk e lap a Székely Tanügy legyen , fogadjuk szere­tettel s támogassuk azt. Kisérje áldás alkotásait s adja az ég, hogy a Székelyföld rég várt uj szellemének e riadókürtje nagy időkön át harsogjon s tartson össze minket hosszú időkön ke­resztül. Munkára fel tehát!! Kiss Jenő: Székely Tanügy, Marosvásárhelyt, 1902. január 1.

Next