Katolikus főgimnázium, Székelyudvarhely, 1873
A széppróza és Kazinczy. (Irodalomttörténeti értekezés.) Mottó : „Két isten nyit pólyát — a Hír s a Szerelem — Eredjég a nemes szív s isteni értelem, Mutasd meg, mit érnek ; Hogy a mint bámulni fogja dicsőséged, A boldogságban is hiv unokánk téged Válasszon vezérnek.“ Kiss János: A szellemi műveltségnek alapköve a nyelv. Ez a társadalmi életnek közlekedési eszköze, mely szavaival a szükséges fogalmakat megjelöli, az érzelmeket és gondolatokat alakba önti. Azonban nem kell azt hinnünk, hogy a nyelv mindjárt kezdetben tökéletes, sőt ellenkezőleg nagyon is szűkkörü, épen mint a nemzetnek, mely azzal él — fogalomköre. Amint azonban valamely nemzetnek szükségletei, igényei és szellemi érzéke, a melynél fogva képes általában a nyelv és ebből kifolyólag a költői alkotás remekeit élvezni s azokból valódi gyönyörtmeríteni, a szomszédos miveltebb népekkeli érintkezés folytán szaporodnak és finomodnak, az ezek alapján származott értelmi képződéssel fokozatosan fejlődik és bővül a nyelv is. „Valamint a szív, mondja gr. Széchenyi István, csak kölcsönös szívbeli gerjedelem által tárul ki a szerelem mennyei érzetbre, úgy az agyvelő is csak agyvelő által emelkedhetik lépcsőnként oly erőre, mely gyakran bár villámként, az agyagba szorult halhatatlan lelket teljes fényében tünteti élőnkbe.“ De vizsgáljuk meg a miveltebb irodalmakat és tapasztalni fogjuk, hogy kivétel nélkül más nyelvek befolyása alatt emelkedhettek általános elismerésre. Cicero, a halhatatlan író, a görög bölcsészet alapos tanulmányozása által szerezte magának hervadhatlan babérait; az angol irodalom óriása Shakespeare legremekebb tárgyait és eszméit a római irodalomból mentette; Schillert és Gőthét, a német irodalom e két bajnokát, a classical tanulmányok emelték a leghíresebb költők sorába; a görög, latin, francia, angol és német irodalom szolgált alapul hazai irodalmunkban Berzsenyi, Kazinczy és Svölcseynek. Ezen példák elég fényes bizonyságot tesznek arról, hogy egyetlen nyelv sem fejlődhetik saját erején. Bármily szeretettel és ragaszkodással viseltessenek egyes nagy férfiak a nemzeti nyelv iránt, midőn azt öntudatosan akarják mivelni és fejleszteni, más irodalmak kell hogy alapul szolgáljanak, melyekben az értelmi fejlettség és eszmegazdagság sokkal tágasabb körű. Ebben találjuk fel okát annak, hogy nemzeti nyelvünk csak későn kezdett fejlődni és mivelődni. Midőn a kilencedik század második felében a népvándorlás a magyar nemzetet az öröklött haza birtokába juttató, keletről hozott természeténél fogva nagyobb előszeretettel viseltetett a külszépség, mint a lélek és elme iránt; becsesebbek voltak előtte a természet egyszerű eldeletei, a háborúk és hódítások, mint a művészet és tudomány csodamunkái. Azonban a tizenegyedik században, midőn a kereszténység magva kezdett elterjedni, ezzel egyetemben a nyelv is nagy lendületet nyert. Az új kormányforma, az új vallás a szellemeket egészen más, az előbbitől teljesen különböző irányba terelte: az új emberek és idegen hittérítők közvetítése folytán az európai észjáráshoz hajolva, az értelemnek adott elsőséget a szépség felett. S bárha nemzeti nyelvünk kezdetben egyoldalulag a vallási élet terén miveltetett, minthogy a tudományosság terjesztői a szerzetesek valának, kik a világtól elszigetelten élvén, a külviszonyokkal nem voltak ismeretesek, minek folytán a társadalmi élet kívánalmainak sem felelhetett meg nyelvök, de a szükség kényszerítése folytán használatba vett szláv és latin szavak által legalább bővült és változatosabb lett. A 16. és 17-ik századokban hajnar hasadt irodalmunkra. Nyelvünk öntudatos mivelése csakis e századokban kezdődött, midőn a reformatio sebes elterjedésével s a műveltség főeszközeinek, — sajtó, tanodák — gyors szaporodásával, — bárha a különböző vallások hívei leginkább követőik szaporítását tárták szem előtt, s a törökkel folytatott küzdelmek a szellemi fejlődésre nézve akadályul szolgáltak — a műirodalom kezdődési időszakára akadunk. Az erős nemzeti öntudat új szókat létesített, mert a mint Geleji Katona István mondá, ,nincs oly dolog, melyet magyarul ki ne fejezhetnénk.“ 1*