Székesfehérvár és Vidéke, 1876 (4. évfolyam, 1-99. szám)

1876-10-18 / 84. szám

IV-ik évfolyam. 1876. octóber 18-án 84. szám. Megj­elen­t le: hetenkint kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: felv., lakatos-utcza 2. sz., emelet, Rohrmü­ller-féle ház. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszó­lamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók.­­ Társadalmi, közmű­velődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 8-tól 11, délután 3—5 óráig. Felelős szerkesztő és kiadó laptulajdonos: Csitári Kálmán. Előfizetési árait: Egész évre....................8 firt. — kr. Fél évre.........................4 frt. — kr. Negyed évre....................2 frt. — kr. Egy hónapra . . . . — — 70 kr. Egyes szám ára ...------10 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogad­tatnak : Kubik Lőrinc könyvkereskedésé­ben. Budapesten Hasenstein és Vogelnél, Dorottya­ utcza.; Schvarcz József urnái Kristóf tér I. sz.; Weisz Móritz hirdetési irodájában, servitatér 5 szám. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Hazánk társadalmi műveltsége. A magyar ember minden időben forrón szerette ha­záját, s honszeretet dolgában nem volt külömbség úr és paraszt között, ámbár ez utóbbinak, a haza magasabb ügyei­ben, mint a megtestesült jog fogalma szerint — hangja sem volt régibb időkben — e széles hazában. Mint sok más egyéb, nekünk hazaszeretetünk is egészen más mint a mit Európa népei ezen szó alatt értenek. — Azon érzet, mely őket hazájukhoz köti, csakugyan a szülőföldhöz való erős ra­gaszkodás. — Az apai ház, a völgy melyben fölnevelked­tek, a bérezek, melyek látkörüket beszegék, s a minek emlékét nem felejthetik el, ez vonza őket mintegy tündér­kézzel azon rögökhöz, melyek elsők látták bölcsőiknek ringását. Náluk a honszeretet is olyasmi, mi a földdel ösz­­szefügg, s ez az egyest bizonyos helyiséghez köti; nálunk ez egészen más. Náluk a honszeretet is olyasmi, mi a föld­del összefügg, s ez az egyest bizonyos helyiséghez köti; nálunk ez egészen más. Nem a rónaság látköre, nem a he­gyek ismert körrajzai, nem a folyó vagy csöndes falu, mely partjain áll, s melynek minden háza egy jó barátként néz reánk; nem ez tölti vággyal lelkünket, nem ez az, a miért szivünk földobog. A róna lakója az erdős Mátrán az er­délyi hegyek fiai vadon erdeikben, valamint az, ki a széles Duna partján nevelkedett, a csöndes Tisza füzesei alatt, vagy a Balaton bájló védőkéin, egyiránt otthon érzi magát. A magyar nem földjéhez, ő nemzetéhez ragaszkodik, s ez az oka, hogy nálunk a helyi az úgynevezett falu­ tornyá­nak patriotismusa, alig található, s mégis azon érzelem, mely az egész népet egy nagy egésszé összefűzi, erősebb, mint bármely európai nemzeteknél. Hisz az érzéketlen bér­­ezet s rónaságot ki szeretné úgy mint azt, ki érzelmeit vi­szonozhatja? Az-e oka ennek, mert keletről jövénk, s mi­ként őseink, más vándornépek módjára nem egyes helyi­ségek, vagy falusokhoz való ragaszkodás, hanem az egy­ség által lettek nemzetté, úgy mi a haza létezését, imá­dandó tárgyát szintén csak a „nemzeti egységben“ szem­léltük s öleltük át lelkünk legszebb lángjával. Ah, de hol vannak most ama régi boldog napok, midőn a nemzeti egység fönséges érzelmét még a földesúr és jobbágy közötti patriarchális viszony is hevitgeté, midőn, habár tényleg egy szűk körű, csekély számú aristocratia uralkodott, s a nép sok milliójain, csak egy hazáért, egy szabadságért, egy emberi czélért dobogott minden honfikebel? Eltűntek, elenyésztek, s talán örökké! Napjainkban a nép és aristokratia között nincsen többé egység, mint a kettéhasadt földgömb, a társadalmi viszonyok, jogok, és czélok által, csaknem áthidalhatlan örvény választá el azokat egymástól. A hazaszeretetnek nem azonos ösztöne lelkesíti őket. Aristocratiánk túlna­­gy­ossága és egyetemes műveltsége által elérhetlen magas­ságban áll néptömegünk fölött, melyet a tudatlanság, szűk latkor, a természeti nyerseség s vezértelen állapot ellen­­állhatlan erővel köt a mélységhez, a röghöz, a haza kenyér­termő földéhez. Aristokratiánk pedig mint a felhők közt lebegő léghajó, nem leir e fentállni a mindinkább terjedő világpolgári eszmék áramlatának; neki hazájává kezd válni az egész világ, mert pénze és műveltsége által mindenütt nyitva áll előtte az indigenatus, mig ellenben a nép, mely iránt ő, a hűbériség megszűnte óta, minden atyafiságot, hazafiul s emberi kötelmet tagadni látszik, önmagára ha­gy­ottan, tesped mint az álló viz, melynek iszapja növeke­­dik. Innen az egység, innen az erő hiánya nemzetünkben. Azzal, a mi erőt kölcsönözne a népnek s igy a nemzetnek is — a közoktatás terjesztésével, a polgári nevelés ápo­lásával, az úri osztály mai napság még annyit sem gondol, mint hajdanában. Az alkotmány szabadságot, az 1868. XXXVIII. iskolatörvény lehetőséget nyújtott a tovább­fej­lődésre; — az 1870 - 71-diki törvények meghozták né­pünk számára az önkormányzás jogát; de hol az a képes­ség, az a szellemi és értelmi fejlettség, mely mindezeket kamatoztathatná? Sehol, valóban, a szem csak ugarfölde­ket lát mindenfelé népünk szellemvilágában. Ez okból a társadalmi érdekek iránti tájékozatlanság fenn és lenn; innen a hazaszeretet külömböző cultusa polgártársaink alsóbb rétegeiben ép úgy, mint a felsőbb osztályokban. A nép nem tudja magát utilisáltatni, sem az állam korszerű intézményei által nyújtott előnyöket élvezni; aristokratiánk pedig nem akarja őt magához közelebb emelni, s kime­­ríthetlen erejét a haza közjavára fordítni. Mindezeket megfontolva, valóban kétségbe kellene esnünk a magyar nemzet jövője fölött, ha a remény foly­tonos gyakorlása által lelkünkre nem kényszeritenék, hogy azon felsőbb osztály, mely önként, páratlan nagylelkűséggel oldá le a nép szolgabilincseit, mely azt szabadfölddel aján­dékozta meg, elvégre is belátandja, hogy tudatlan és kol­dusnép között semmiféle aristokratia sem állhat fönn, s ha nem hinnők, hogy a 1848-iki áldozatok után fölismerendi azon másik dicső hivatását is, miszerint e dajka s gyám­nélküli tömeg köznevelésének vezetését s támogatását is honfiúi kötelességének ismerendi elvállalni. Mindezeket hisszük, várjuk sőt követeljük a tizen­­kilenczedik század nevében. Mert az nem lehet, hogy aris­tokratiánk kivonva magát az európai emberiség ama nagy mozgalmából, melynek főczélja a népnevelés, — lemond­jon szerepéről, melyre mint társadalmi tényező hivatva van, az ily lemondás öngyilkosság lenne, egy neme az er­kölcsi halálnak, melyet nemzetünk javának, ez időben sem Isten sem ember nem kíván. S ha volt valahol remény és biztos kilátás arra, miszerint nemzeti egységünk újra föl­­viradjon, most, midőn alkotmányunk, szabadságunk s nem­zeti önkormányzatunk némileg visszaállítva lett, — most a TÁRCZA. N­épdalok a vaáli völgyről, s a Vértesaljáról. (Ajánlva Szalay Sándor, Huszár Károly, és Barsy Miháy, tabajdi, gyúrói és vaáli ref. néptanító uraknak, testvéries vonzalmam jeléül.) VI. Vértesalján nem is bor, ha nem váli! Nem menyecske, ha kicsit nem világi! Merre nap kél, a merre a nap leszál, Szebbre, jobbra az ember mégsem talál. Mégis akad a sok jó közt egy csalfa, Ki az urát ezerszer is megcsalta. Az is igaz, hejh! hogy az a legszebbik . . . Lelke rajta, ha hamisan cselekszik! VII. Vértesalján egy faluban Egy kis gyémánt-bányácska van, Bányácska, egy kis lány szive . . . Hej! más gyönyörűségére! Ej! ha én azt megtehetném, Magamnak megszerezhetném: Király lennék vele, bátran, A szerelem országában . . . vm. A váli szép kis leányok Bokros-teljes tulipánok, Egyik piros, másik fehér, A harmadik arany-levél! Három szép lány a szomszédom: Rózsa, viola, liliom. Negyedik is közelibe’ Égő szerelem a szive! Templomsoron a lakásom. Három szép lány egy rakáson. Negyedik is közelibe, 8® sST­­é*L 3® VS1 < gsl «8T® — De csak annak vagyok hive! REGÉNY. IRTA: Váli kerek alma mind piros. A váli kis leány mind csinos. SzIRONTAI ArtúR. Sok alma más kívül, más belül. ' ' Nem mondhatni más sok lány felül. NEGYEDIK RÉSZ. Váli piros alma mind kerek. fa SÖTÉTSÉG __ FELTÁRUL. A váli kis leány mind szeret. Ritka alma kerek igazán. I. Ritka leány szeret igazán. /r, , J ° (Folytatás) Váli piros alma mind édes. Tarnavári hercegnő hallottsápadtan tért Váli leány, hej, mind legényes, magához De a kit az egyszer megszeret, -Köszönöm, - rebegé. - Már jobban Panasz arra aztán nem lehet!­­ . . , vagyok. Egy kis fejszedüles. Már elmúlt. - Ki hinné el ezt? Különösen azon ember, kinek szemei az­ Vértesalján egy hegy alatt fához tapadtak. Fészket rakott két kis galamb. Horatió ,esste a testvérgyilkos király Hej! magam is azt cselekszem, ° * Hogy a rózsámat elviszem, tekintetet . . . Már elitélte. Páros galamb, jaj, de kedves. Szemei vadul villogtak. Csak úgy nézi, de keserves ... — Értem, értem! — mormogá. — A kis Ma kéretem meg a rózsám’, gyémántkereszt... Felismerte. Most már ki­, xiki­­ az lesz d.z elöt fosztan I­zonyos. XI Szűrös tekintete mind mélyebbre hatolt a hercegnő keblébe. Arrafelé Vértesalján, Az megrémülve takarta el arcát. Majd ott terem az igazi lyány­ ismét a leánykára meresztő szemeit. Talán még A ki boldog akar lenni, nem az talán csalódott? Nem! A vakító kis Szeretőt ott kell keresni. , , , , . . gyémántkereszt agyon marcangolta lelki­uja . ,.. ,, ismeretét. Kitetszik a szivén, szaván! A lelkiismeret a pokol gyóntatószéké. Aztán meg, ha az nem elég? Most már kezdett emlékezni Linde-Rosa Hű szerető, hű feleség! marquis baljóslatú szavaira. Egmont! Ez az Szabó Nándor, ember fogja az ő szörnyeteg szivét megfojtani! ——■ — E pillanatban megszólalt a jelző csengetyű. A versenyző lovasok kiálltak. A nép nagy zúgással tolakodott előre. Mindenki látni akarta a herceg és Olivér grófot. Rotillának a hosszú orrú Talapacs báró magyarázta meg a versenyzők jó tulajdonait. — Csak tessék figyelni! — sipókolta hét kilométerre szóló orrhangon. — Az a hirtelen szőke úr ott abban a narancsszinü kabátkában a Finzsi. A Reteller Finzsi. Igen jó barátom. Hehehe. A bécsi dísztermekben előtanácsos. Fülig szerelmes a kis Ravennai Luiza grófnőbe. Hanem hát tetszik tudni... és a többi. A pej Rurikot lovagolja. Igen finom ló. Londonban idomította Mister Lavingham. Az a tűzvörös kabátos úr, kinek a haja a la Bernardine van fésülve a csinos Lender­ Viktor gróf. A nők imádják. Nem veszi észre grófnő, hogy az ural­kodó szín a pipacs ? Hehehe. Ez jó éle. Zephir nevű lova a rákosi gyepen már harmadszor nyerte el a nagy államdijjat. Az a fehér kabát­­kás úr a zöld csikókkal egy hollandi nábob. Van Leephen Rudolf. Csak három millió tallért örökölt egy púpos sógorától. De se baj. Én is fogok örökölni. Még pedig nem sokára. A lan­­teom halálán van. Várom a hírverést. Akkor azután megnősülök.­­Hehehe. Ez se rész. Nini! Hát a Fülöp igazán eljött ? Csakugyan. Ott fe­szít a Frnzsi mellett. Tetszik látni ? Igen fámor egy fickó. A Báró Rernthal Fülöp. Az őslovag Csak így nevezik. A sárga Szent Izidorát lova­golja. A pogány. Mindig ilyen furcsa neveket ad lovainak, különben arról nevezetes, hogy minden lóversenyben részt vesz és soha nem képes nyerni. Mindig az utolsó. Kivéve, ha le­bukfencezik lováról. Akkor előbb ér a célhoz. Az ám. Most jó Róbert herceg... Ahá! Világos kék szallag a vállán. Világos kék huszárka. Grófnő! Szerencsét kivánok önnek. Ah ez a II.

Next