Székesfehérvár és Vidéke, 1882. január-június (10. évfolyam, 1-76. szám)

1882-02-14 / 19. szám

X-ik évfolyam. 19. szám. Kedd, 1882. február 14. Sí Megjelenik hetenkint háromszor,­­ minden kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belváros, bognár-utcza. Minden a lap szellemi részére vonatkozó köz­lemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok 10 krajczárért Weisz nádor­­utczai dohány­tőzsdéjében, Rotter kaszárnya­­utczai kereskedésében, Pftmn iskola­ utczai ke­reskedésében, a lap kihordójánál és a szer- tty­­esztőségben kaphatók.­­ Társadalmi, közmívelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Előfizetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Kubik Lőrincz könyvkereskedésében és Számmer Imre könyvnyomdájában, Vidéken minden postahivatalnál. Hirdetésekre nézve a lap egy oldala (columna) 40 helyre van beosztva, egy hely bélyegdíjon kívül 90 kr. Többször hirdetők 30 százalék árleengedésben részesülnek. Előfizetési árak: Egész évre....................................8 frt — kr. Fél évre.........................................4 frt — kr. Negyed évre..............................2 frt — kr. A „Nyílttériben egy Bor 80 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogad­tatnak . Budapesten: Goldberger A., Szervita­tér 3. sz. Rajnai Vilmos, molnár-utcza. — Továbbá: Bécs : Hasenstein és Vogel, Taborstr. Schalek Henriknél, Bécs. Rotter és Társánál, A. Oppelik Bécs.—Az orsz.hirdetési irodában Budapest. Sz.-fehérvárott a lap szerkesztősé­gében és Klökner Péter könyvkereskedésében. Hirdetések Jutányosan számíttatnak. Törvénytiszteletünk. Alkotmányos országokban a törvényt meg­tartani nem érdem, hanem polgári kötelesség; egyszersmind minden igaz honpolgárnak köteles­sége őrködni, hogy a honi törvények mások által is megtartassanak. Ezen polgári kötelesség telje­sítése a királyt úgy kötelezi, mint az utolsó koldust. Fájdalom azonban, hogy mindez csak elmé­letileg van igy, mert a gyakorlat, a praxis, ennek ép az ellenkezőjét mutatja. Tiszteljük a törvénye­ket, de csak azokat, melyek részünkre előnyösek vagy nekünk jogokat adnak. Míg azokat, — me­lyek tőlünk áldozatot kívánnak a közálladalom ré­szére, vagy minket korlátoznak szabadságunkban a közjó érdekében — a­hol csak lehet mellőzzük, vagy ha mellőztetni látjuk mások által, szemet hunyunk. Telve vagyunk azután panaszokkal a hatalom iránt, hogy a törvényeknek nem tud érvényt sze­rezni , vagy ha a törvény szigorával minket sújt, úgy följajdulunk a hatalom basáskodása miatt. Minden jót a kormánytól várunk, de minden bajért szintén a kormányt vádoljuk. Önmagunkat — kik gyakran a bajnak okai vagyunk — soha­sem vádoljuk. Itt van például a szegény ügy. A törvény el­rendeli, hogy minden község tartozik saját szegé­nyeit eltartani. Sok helyen gondoskodik is a köz­ség azok eltartásáról. Állít szegényházakat, s az eltartásról is van intézkedés. Máshol az ily szegé­nyek hetenkint egyszer — házról-házra szedik össze heti élelmüket. Mert boldog boldogtalan — anyagi helyzetéhez képest — iparkodik az ily nyomorultakon segíteni. S ha valamely község így eltartja szegényeit, azt hiszem, kötelességének mindenki eleget tesz és szegényadóban eleget ál­doz. Vegyük például, hogy a községnek van 5 eltartandó szegénye. Hetenkint egyszer kéregetnek. Ha mindenkinek egy krajczárt adok, az 5 kr. 52 hét alatt 52 X 2­­­2 frt 60 kr. Aki pénz helyett kenyeret vagy lisztet ad a szegénynek, az még 2 frt 60 krnál is több szegényadót fizet. Ha a szegényügy minden községben rendezve volna, akkor nem történhetnék meg, hogy a község szegényein kívül más koldus is kéregetne a faluban. Pedig nincs nap, hogy 3—4 idegen koldus ne járna a községekben, akik, ha nem kapnak alamizsnát, még gorombáskodnak is. Nem-e köte­lessége volna a községi elöljáróságnak a már úgy is elég szegény adót fizető községi lakosokat az ily zaklatásoktól megvédeni ? Vagy valódi szegény az illető, ki alamizsnára valóban érdemes — vagy nem az. Ha csakugyan nyomorult, úgy köteles a köz­ség, a­hol az illetékes, őt eltartani. Ha pedig nem valódi szegény, úgy a koldulástól eltiltandó. Mind­két esetben nem volna megengedhető a koldulás. Hát még a sok vándorló legény (arme reisen­der), kiknek úgy látszik főfoglalkozásuk a koldu­lás. Nincs az évnek oly szaka, a­melyben ezek szünetet tartanának. Ezeknek legnagyobb része részeges csavargó, kik a koldult pénzt elisszák. Naponkint lehet látni ilyeneket a község utczáin részegen tántorogni. Ha valahol nem kapnak ala­mizsnát, elkezdenek káromkodni. Csakis pénzt fo­gadnak el, mert csak azt lehet beinni. Az idén például megyénkben vasút épül. Kap itt munkát mindenki, ki dolgozni akar. Azonban most is csak annyi a kolduló vándorlegény, mint máskor. Ebből látszik, hogy az ily arme reisende­­rek, munkakerülő csavargók. Az ily csavargók zaklatásától nem-e kellene a községi elöljáróknak megmenteni a lakosokat? Így van a vadászattal. Van törvény, melynek értelmében csakis vadászjegy mellett lehetne va­dászni. Azonban csak az nem vadász, ki nem akar. Vadászjegyet senkitől sem kérnek. Itt van a cselédügy. Van törvény, mely el­rendeli, hogy cselédkönyv nélkül nem szabad cse­lédet fogadni. A férficselédekre nézve keresztül van vive a törvény, de nem úgy a nócselédekre nézve. Aki nőcselédtől is követel cselédkönyvet, biztos lehet benne, hogy nem kap cselédet, mert másutt cselédkönyv nélkül is megfogadják. Mit tehet itt a hatalom ? Nem-e a nagyközönségnek, meg a községi elöljáróságnak volna kötelessége a törvényt végre­hajtani ? Ha valamely törvény rosznak bizonyul, ott az országgyűlés, változtassa az meg. De addig, míg a törvény megváltoztatva nincs, minden polgárnak kötelessége azt megtartani s mások által is megtartatni. Mig a törvénytisztelet nem megy át a nép vérébe, a legjobb törvény is csak írott malaszt marad. P. A. TARCZA, 1*1# toány&o** Álmaimnak megtestesült képe! Hozzád zeng az ének lantomon, Szivem s lelkem egyetlen reménye: Menyből leszállt földi angyalom. Érted dobog a szív kebelemben, Hozzád repül minden sóhajom. Álmaimnak megtestesült képe: Menyből leszállt földi angyalom. Míg az élet vidáman mosolyg rám, S nem honol bú ifjú arczomon Bírásodért kérem Istenemet: Menyből leszállt földi angyalom. S majd ha a bú és bánat fellegek Redőzik be sima homlokom — Hidd el angyalt! hogy ha szerelmedben Találom fel újra vigaszom. Várfoki Tivadar. „AZ ANGOL ÉS AZ ÁLLAT“ W. B. ASSZONYNAK. (Vég­e.) Ezt pedig a catastrophák legveszedelmesebbi­­kének tekintette. „A gálya.........vagy tán a vérpadi“ Valóban, mint ember, ki öngyilkosságot akar el­követni, kitűnően volt ellátva. Hasznavehetetlen revol­verét nem is említve, ember és állat közt választhatta halála végrehajtóját. És választott habozás nélkül. Albion gőgös fia inkább alkalmazkodott azon nemes állatok karmaihoz, azon sűrű sörényű húsevők fogazatához, melyek hazája czimerén büszkélkednek, mint a nemtelen emberi törvényhozáshoz. Élvezetnek tartotta elébe tehetni a fenevadak ítéletét az emberének. Borzasztó élvezetek fordultak elő a sportsman velejében. De mindegyik reflexiója oly gyorsan támadt és múlt, mint a villám. Agya azon sebességgel működött, melyet — mint állítját’, azok ismernek, kik igen nagy magasságról lero­hannak. Lelki­ismeretének vizsgálatát követő sajnálása azon időnek, melyben teljes nyugalomban unatkozott, aztán megbánás, végül pedig a resignatia indulata. De óh! kimondhatatlan szerencse! Körülbelül egy méternyire feje felett kinyúló párkányzattal ellátott fül­két vett észre a falban. Ha oda feljuthatna, megvolna mentve! Ott az állatok nem látnák, s ha látnák is, a falnak csak nem ugranak. Bátorság! kétségbeesett erőlködéssel kulcsolja körül a rácsrudakat Inai, izmai csaknem szakadtáig feszülnek, bőre repedez, ereje fogy .... És bent a teremben újrázzák halotti miséjét, dübörgőbben. Fülei zúgnak, szemei elhomályosodnak .... ég­­rengés, földrengés, aztán sarkvasak csikorgása, kétség­kívül a ketreczeké, melyekből a szörnyek kiszabadul­nak. ... Vége van.... És az a Cerberus, ők­ ösztönét követve, nem rohan-e ellenük ! Megsemmisítve csúszott le Crockford a földre ... Újabb égzengés, erősebb földrengés............csak még kevés másodperczig tarthat élete. És képzelődésében hallja az első lépéseket, az első szökéseket teste után, érzi vérét folyni, hall kapkodást, rágást, nyelést, nyúlást, hörpölést, szürcsö­­lést, habsolást.... De csodáljátok a lángészt! Pillanatra más gondolata támadt. Az első: revolverére vetni magát és önkeze által meghalni. A második, mely az ebet elűzi:a terem ajtajának ugrani és azt rázni. A kutya úgy is benn van, egy fordítás a kulcson és minden mentve van. Lépett is egyet az ajtaján, de a szelindek újra megjelent küszöbén. Crockford ösztönszerűleg hátrál . . . újra megra­gadja első fegyverét és . . . ime harmadik inspiratiója . . az utolsó ! Villanysebességgel rohan az ajtónak, egy mozdí­tással emeltyűt csinál ellene nehéz vasrúdjával, és leg­magasabb fokra csigázott erejének, akaratának és két­­ségbeesettségének erélyével egyet ránt rajta karjaival és az akadály többé nem az: az ajtó felpattan. Valamennyi kijárat szabad. Kimennek a menazsériából, de az angol elől megy. „Hurrah!“ kiáltja, de mintha e szó végerejét is kihozta volna belőle, kimerülten, elaláltan összerogy. Mit gondol a szánakozó, könyörületes olvasónő? Nemde,... megbünhődte már a múltat s jövendőt ?­­... VII. „Nem kivánom a bűnös halálát, szól Izrael Istene.“ Herekiel 18. fej. 32. vers. Kijöttek a menazsériából, de elől jött Crockford, az pedig, ki utána jött , Makrat volt. „Ugyan mondja, mondja csak milyen kópé egy Mylord maga, collega! Nem szeretnék magával egy gyékényen árulni, kutya van a kertjében, nagy kutya, mondom, nem sze­retnék magával egy követ fújni, collega úr. Mondja csak ... itt hogy a dessertnél . . . felébredek, gyanakodom, bizalmatlankodom: a rövidebb utón jövök haza és mit látok? Kutyám jön elémbe széttört lánczát maga után húzva. A menazsériát nyitva találjuk, a ketreczeket szin­tén és kis madárkáim, már­is készülőben vannak cső­reiket kalitkáikból kidugni. Ideje volt jönnöm. Terrin­­gettét collega ur hát úgy őrzi meg menazsériáját?­ „Az önét Makrat úr, az önéit“ kiállta Crockford. Visszaadom kutyástól De hallgasson, az istenre kérem a titoktartás ! „A fékező csakugyan megőrzé titkát — nem kárára. Hogyan tudta tehát meg e történet elbeszélője? úgy tett mint „glaszmama:“ „ne kérdezgessetek hát többet !“ A „hős“ szelindek hűségén kívül még szerénysé­get is documentálta: érdempénzt sem reklamált. Ne­vetnek? Nevetnének-e akkor is, ha e derék hű, okos állat bátor mellét csakugyan érdemjel diszitené ? Nem volna első. Egy osztrák ezredben — ha jól tudom a Pro­­chaska ezredben — egy ily nagy eb vonta az e czélra készített kis kocsin az ezred nagy hadi dobját. Midőn az osztrák hadsereg Solterinonál a francziák túlnyomó ereje elől több ágyú és zászló visszahagyásával vissza­vonulni kényszerült, csupán csak a hű eb maradt a harcrtéren, nem tágítva a rábízott ezred dobjától — pedig ki volt fogva. A nemes állat maga fogadta az összes franczia hadsereget, noha hátsó lába meg volt sebesítve. A derék francziák bekötözték sebét, mit — elhihetitek — nem oly könnyen engedett, jól tartották, felpántlikázták és biztos kíséret alatt küldték haza ezredéhez, hol elesett őrevitézségi érdempénzével ékesítették nyakra­­valóját. Ki találná ezt nevetségesnek? A­mi a tisztességes gentlemant illeti, lemondott a világról általánosan, mindenféle állatról pedig külö­nösen és inkább valaha foglalkozik öngyilkossági gon­dolataival, csakhogy valami új nemét kutatja a „leg­­magasztosabb sportnak“ és keresni fogja száz évig is, mert mire nem képes egy ember, a­ki meg akar­­ halni? De azt hiszem nem fog neki sikerülni, miután az Úr azt mondta: „Nem kivánom, hogy meghaljon önkeze. .. által. Witt Fülöp. Sienesn­é?«f­éfivezni lehet napu­asc délelőtt 9-től 2 óráig. Az izr. nőegylet füzérkéje. A kocsi megállt, kiszálltam a „Magyar király“ szálloda lépcsőzete előtt. Ékes tipegő hangjai hallat­szanak le. Strausznak „Furcsa háború’-jából Radics Bernát vonója szalasztotta húrokról, és az ifjúság nagy tűzzel járja. Belépek a fényes báli terembe, és mint­egy elbűvölve érzem magam. Lélekzetem megakad; kezeim tapogatva járnak végig testemen, és kérdem magam: ébren vagy-e, vagy álmodol? Csak midőn sze­mem a tükröt éri, és látom, hogy én is úgy nézek ki mint a többi emberek, fekete frakk, claque és lakk­­c­ipővel, akkor megnyugszom, hogy mégis csak bál­teremben vagyok, és nem álmodom. Pedig sok olyast látok, a­mi még mindig azt akarja velem elhitetni, hogy káprázik a szemem. Avagy ismerem-e én azt a kis tündért, ki ép most lebeg tova tánczása karján. Figye­lemmel kisérem, karból karba röpül a kecses kis terem­tés, kinek arányos és egészben önhangzatos, karcsú termetét egyszerű fehér kásmir ruha födi. Fekete sze­mei csintalanul ragyognak, és félig nyílt ajkai körül bódító mosoly enyelgett. Piczike lábainak könnyű lej­tése a földet is alig érintő, forró lehelletével felcsalja a lángoló pirt tánczosa arczába, és egyaránt osztó igaz­sággal szórja szeméből a kábító sugarakat jobbra és balra.... A teremnek túlsó szegletében cerclet tart egy a Lago Maggiore partjairól vagy talán hullámaitól hozzánk eltévedt nymfa; körében a tudomány kopasz fejű bajnokai, és Themis felbodrozott és felsütött hajú képviselői foglaltak helyet. Egy híres Aesculap is mel­lette áll, és a diagrosist bölcs arczczal nyilvánítja: 120 év­verés egy perez alatt, lázasan lihegő kebel, forró láz­pírja, idegesség, stb. A nymfa bizonyára szép hazája csodáiról mesél bámuló hallgatóinak és — „halb zog sie ihn, halb sank er hin, und ward nicht mehr gese­hen“. ... Amott egy valóban madonnái fő; talán már szerepelt is Michel Angelo angyal fejei közt. Corre­­gionak szent Ágneséhez, a parmai Maria del Grazia egyházban meglepő hasonlatosságot mutat fel. A híres Marsfiának és Vénusnak leánya, a kellem és báj meg­testesített alakja. . . . De mindez mégis csak káprázat volt, és a­mint a mellékterembe kilépek, a hideg valóság már csalha­tatlanul elembe áll. Egy transparentet látok a felirattal: „Felülfizetések köszönettel fogadtatnak.“ Térjünk tehát át a hivatalos irályhoz. A pénztár mellett ez v. Wert­­heim Mózesné, elnök és Hahn Jakabné pénztárnok, foglaltak helyet. Ezen tisztelt úrnők fáradozásai az egylet körül sokkal ismeretesebbek, mintsem hogy itt újra felsorolnék; csak azt jegyezzük meg, hogy a nehéz háziasszonyi tisztnek minden tekintetben megfeleltek; körükben a választmány részéről láttuk: Klein Jó­­zsefné, Deutsch Ignáczné és P­e­r­­ Sándorné úrnőket, kik segédkeztek nekik itt ép úgy, mint a jótékonyság rögös útjain. A termek zsúfolásig megteltek a díszes közönséggel, és kedves kötelességünknek tartjuk fel­említeni, hogy általában a legnagyobb egyszerűség volt észlelhető; fehér és créme cash­mir ruhát viselt a leá­nyok legnagyobb része, és az asszonyoknál is egyszerű ruha volt a túlnyomó. Az első négyest 52 pár tánczolta, de a valódi jó kedv mégis csak szünóra után érte el tetőpontját, midőn a Soupé-csárdást egy óra hosszáig járták a kifáradhatlan tánczosok. A szép hölgykoszor

Next