Székesfehérvár és Vidéke, 1882. július-december (10. évfolyam, 77-155. szám)
1882-10-10 / 120. szám
X-ik évfolyam. 120. szám. Kedd, 1882. október 10. Megjelen hetenkint háromszor, minden kedden,csütörtökön és szombaton. Szerkesidőság és kiadó-hivatal: Belváros, Tsogrzia,ratcza.. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok 10 krajczárért eisz nádor-utczai dohány-tőzsdéjében, Blotter kaszárnya-utczai kereskedésében, B’fiaan iskola-utczai kereskedésében, a lap kihordójánál és a szerkesztőségben kaphatók. TÁRSADALMI, KÖZMIVELŐDÉSI ÉS SZÉPIRODALMI Előfizetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Kröhner Péter és Kubik Lőrincz könyvkereskedésében. ■ 7“ldés?:en m.in.d.en posta,lxis sita»mAl. Hirdetésekre nézve a lap egy oldala (columna) 40 helyre van beosztva, egy hely bélyegdíjon kívül 90 kr. Többször hirdetők 30 százalék árleengedésben részesülnek. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 óráig. Előfizetési áraié : Egész évre...................8 frt. — kr. Fél évre........................4 frt. — kr. Negyedévre...................2 frt. — kr. A „Nyílttériben egy sor 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Budapesten : Haasenstein irodájában, Goldberger A., Dorottya-utcza 6. sz. Rajnai Vilmos, Molnár-utcza és az orsz. hirdetési irodában. — Továbbá Bécsben: Haasenstein és Vogler, Taborstr., Schalek Henriknél, Dukes és Társánál, A. Oppelik.— Székesfehérvárott, a lap szerkesztőségében és Klökner Péter könyvkereskedésében. Hirdetések jutányosan számíttatnak. SZÉKESFEHÉRVÁR, 1882. OCTOBER 10. # A korunkban megindult nagy iparmozgalmak üdvös eredményeként jelezhetjük a napokban — és városunkban — megalakult „általános ipartársulatot.“ A szabad ipar s kereskedelem meghonosítása óta — felette szükségessé vált az úgynevezett kisebb iparosok tömörítése, vagyis azok létérdekeinek védelme, mert ez utóbbiak rendesen kis tőkével jelenhetvén meg a forgalmi piacon — áruik teljesen háttérbe szoríttattak — a gyárilag készített áruk mellett. — A kis tőke rendesen arra kényszeríti az iparost, hogy áruin mielőbb túladva, esetleges hasznát saját s családja élete fentartására fordítsa, sőt igen gyakran saját befektetett tőkéjének rovására is kénytelen áruczikkeit tovább adni, csak azért, hogy forgalmat csináljon, vagy pedig pénzt szerezhessen a nyersanyagbevásárlására. Ily esetben elveszik a haszon s csorbíttatik a tőke. Ha pedig a befektetett tőke csorbítására vagy a megérdemlett haszonnak elmaradásával — nem akart a kisiparos áruczikkeitől megválni — úgy akkor — legtöbb esetben, hogy pénzt szerezhessen, kénytelen uzsorásokhoz vagy pedig zálogházakhoz fordulni, hol kap ugyan a zálogként ott hagyott árukra kölcsönöket, csak hogy nincs benne köszönet, mert a magas kamat nemcsak a remélt hasznot, hanem a tőke egy részét is felemészti. A gyárilag előállított áruk — jó és tartósságukra nézve — ha tán nem versenyezhetnek is az egyes iparosok által készített áruczikkekkel — de igen sokszor az eladási ár sokkal mérsékeltebb az elsőknél, mint az utóbbiaknál s így a vásárló közönség — mely legtöbb esetben az árkülönbözetet veszi tekintetbe — a gyári készítményeket veszi meg. A nagy mennyiségben piaczra hozott gyári áruknál — ha az egyik vagy másik áru nem is adatik el azonnal — a haszon több időre való elmaradása nem okoz oly veszteséget, mint a kisiparosnál — kinél az áru rövid idő alatti el nem adhatása igen gyakran a remélt hasznot vagy éppen a befektetett tőke egy részének elvesztését okozza. A gyárak által előállított árukkal szemben az egyes iparos saját gyártmányaival — különösen az eladási árra nézve — ritkán versenyezhet világos kára nélkül, tekintve az utóbbinak minden egyes gyártmányánál befektetett költségét s az előállításra fordított munkáját. Innét van, hogy iparosaink nagy része ma már a közönség jóakaratú támogatása mellett — csak napról-napra tengődik — de szerezni nem tud. A folytonos bizonytalanság s küzdés elkedvetleníti az iparost — különösen akkor, midőn a piaczra vitt kész áruit vagy éppen nem — vagy csak veszteség mellett képes tovább adni. Ezen gyakori esélyek megakadályozására lesz s van hivatva az általános ipartársulat. Hivatása s czélja eme társulatnak megmenteni egy egész osztályt — mely már anyagilag teljesen a tönk szélén állt. Módot s alkalmat fog nyújtani a társulat Mért is láttalak meg, halovány leányom! Most nekem sem lenne régi boldogságom Szerte zúzva... tépve... Majd ha nyári nap hint csókot a mezőre: Gondolsz-e néhányszor a hű szeretőre, A régi barátra ? ... Oh, hiszen — ha vágyad bárhová terelne — Nem találsz te senkit, aki úgy szeretne, Aki úgy imádna! ...Halovány csillagocskák, nyájas égi képek! Búmat elfeledni hadd megyek közétek, Én csak oda vágyom ... Ott talán idővel egymásra találunk, Bárha itt e földön végkép el is válunk, Nefelejcs virágom !.. VÁROSI KÖZGYŰLÉS. * TARCZA. NEM TE TÁVOZÁL El... (Gyulaháza, 1882. augusztus 22.) Nem te távozál el, én válok meg tőled, Talán hirt se’ hallok ezután felőled Ott a messzeségben... Elzárkózva birsan emlékeimnek élek, Csupán gondolatban beszélgetek veled, Édes üdvösségem. Rég lehullt a levél... bús volt lehullása.. Én szivemnek sincs itt többé maradása, Int a búcsú éra! Minden ébredés csak újabb sebet tépne, Nem gyógyítaná be karod ölelése, Arkad szűzi csókja. Hasztalan szeretlek, hasztalan imádlak, Nem lehetsz te tagja egyszerű családnak, Hol terhes az élet... Aki pompa, fény közt látott napvilágot, Kis lakásban úgysem lelne boldogságot, Szelíd békességet. Oh, a tiszta szívnek nincs becse, értéke, Mint nyomor a bábbal, úgy játszanak vélem kufár világon! Kincs teszi az embert, nem a nemes lélek!... Hogy lehetne nékem egyesülni véled, Gyönyörű virágom ? !... Pedig mennyi szépet hittem és reméltem, Milyen nyájas-édes bizalommal néztem A közel jövőbe !... Ah, de a jövő most, mint letarolt rétek, Csak megölt bizalmak, tönkre vert remények Rideg temetője. Oh, látom lehullni napját életemnek, Nincs többé, mi gyógyírt adna tört szivemnek Vérező sebére... Paál Gyula. A MENYASSZONY. — BESZÉLYKE. — Irta: Gajmossy János Iván. A huszárnál nincs szebb katona a világon, a kivált mikor magára szedi azt az extra gönczöt, akkor oly felségesen néz ki, hogy istentelen leány szem volna az, aki meg nem akadna rajta csak egy pillanatig is legalább. Épen öt óra van reggel. A községben a trombita szó egész forradalmat csinál kicsinyben. A huszárok ijedten ugrálnak fel, s kiki siet jelenteni a kalapálással, hogy ébren van. — A szolgálók és férficselédek pőrén szaladoznak az udvaron, várva, ha vagyon nem hajtott-e el a kanász? A vendéglő tágas kapuja is felnyílik. Egy nő dugja ki fejét rajta legelőször, de csakhamar ijedten kapja vissza: — Jézus Mária!... de megijesztett János. Ez a János senki sem volt más, mint a trombitás, ki jónak látta kedvesét a vendéglős érdemes szolgálóját megtréfálni és kapunyitáskor megijeszteni. Juliska különben, — így hívták az érdemes szolgálót, — nem „mostani babukat“ s talán, ha keresztlevélre és ilyes apróságra kerülne a sor, elébb tagjainak arra, hogy kész áruit értékesíthesse — esetleg arra pénzt kölcsönöz. Mi által el lesz érve az, hogy az iparos nem lesz kénytelen veszteségre áruitól megválni s képes lesz ipara folytathatásához szükséges nyersanyagokat ujtólag beszerezni. Ha a néhány nap előtt megalakult ipartársulat vezetői — az alapszabályokban kitűzött czélt sikeresen keresztül viszik — uj életet öntenek egy egész osztály tagjaiba s reményt nyújtanak azoknak, kik — a pályájukon tapasztalt nagy számú hátrányok miatt — azt már-már végleg elhagyni akarták. Más tekintetben meg egy — az eddiginél biztosabb jövő esetében — az iparos pálya iránt ifjúságunknál ismét fel fog ébredni a rokonszenv s számosan fognak arra lépni olyanok is, kik nagyobb tőkéjük miatt eddig más pályát választottak. Ha meg lesz a munka jutalma s vissza lesz térítve a befektetett tőke , nincs többé ok arra, hogy az iparos pályától ifjúságunk rettegjen. A legszebb s legnehezebb feladat a társulat vezetőinek jutott. Az ő fáradhatlan buzgalmuk adhat életet a társulatnak s kitartó szorgalomra s támogatásra serkentheti annak tagjait. S nemcsak a társulat tagjainak anyagi jólétére, hanem hazai iparunk nagymérvű előhaladására is rendkívüli befolyással lehet eme társulat tevékenysége. Kívánatos tehát, hogy minél számosabban tömörüljenek iparosaink s polgáraink közül — úgy a társulat czélja mint hazai iparunk előmozdítása érdekében, kiszolgálta volna a császárt, mint János. De hagyjuk az ilyen aprólékos dolgokat, asszonyhoz illik csak a pletyka. Juliska, az érdemes szolgáló, nem valami „szemre“ való leány lehetett ifjú korában sem, mert talán nem maradt volna lányok anyja?...Ki tudja? Annyi igaz, hogy ránczos arcza, alacsony csapott homloka, piciny, pisze orra, és idétlen nagy szemei — arra mutatnak, miszerint „hajdan“ sem lehetett valami kitűnő szépség, s ami mindenesetre legtöbbet nyom a latba, azon szerencsétlenek közé tartozott, kik még a nagy hangból is igen kicsit hallanak. — Juliska tehát egy kissé siket volt. Nem tudni azonban miért, miért nem, elég az hozzá, hogy Jánosnak, a trombitásnak megtetszett a déli szűz és élték együtt a boldogság arany napjait. — Most ime ott állnak a kapuba, s mint a szerelmes gerle-párságnak-bugnak a szerelem édes nyelvért titkos dolgokat egymásnak. — Már természetes, hogy János suttogása alatt olyan féle suttogás értendő, mint mikor azt mondják, hogy az enyhe esti szellő, elvitte a ház fedelét. — Kedves Juliskám, kezdé János, a trombitás a beszédet, a sors, — inkább a „General commando“ tönkre tette boldogságunkat. — Oh! sóhajta Juliska az érdemes szolgáló, — csak nem távoznak kezdtek el innét ? — Hejh! Juliskám előtaláltad a szomorú igazságot. Ma fújom én itt az utolsó „tagra vertet.“ — s talán holnap már nem is leszek a földön!... — Oh! ne tréfáljon ám kend, mert megszakad a szivem. — Csak nem mennek kendtek háborúba ? — Már ahogy vesszük Juliskám! — De nem azért halok én meg, hanem, hogy itt kell téged hagynom, gyöngyöm virágom !... János a trombitás ez utóbbit oly élénk kinyomatával kisérte a fájdalomnak, hogy Juliska az érdemes szolgáló nyakába boralt és hangosan zokogott. — Sokáig tartá egymást átölelve a szerelmes pár, de a sors, — jobban a gazdaasszony hivó szava,— szétválasztá őket. Juliskának nem maradt több ideje,— csak annyit nyöghetett meg: — Mikor találkozunk ? ! Szögyény-Marick László főispán elnöklete alatt folyó hó 9-én délelőtt 9 órakor közgyűlés tartatott. Mielőtt a napirend tárgyaltatott volna, néhány interpellate történt, melyek közt azonban figyelemre méltó nem igen volt, hacsak Gánti képviselőét ki nem emeljük a botrányügyben, mely azonban a közgyűlés határozata szerint oly esetet képez, melynek elbírálása nem tartozik a közgyűlés hatásköréhez. Elnöklő főispán jelenti, hogy hozzá a belügyminisztériumtól leirat érkezett, az ország több részében fölmerült zsidó zavargások tárgyában. A leirat felolvasását fölöslegesnek tartja, mert elvárja Székesfehérvár szab. kir. város higgadtan gondolkozó polgáraitól, hogy semmiféle tüntetésbe nem fognak keveredni, s ez által nem fogják a város jó hírnevét aláásni. A városházi pénztárnak 1881. évi zárszámadásának tárgyalásánál a 8. tételszám alatt vadászati jogczim alatt foglalt 180 forintra vonatkozva Say Ferencz városi képviselő kijelenti, hogy emez összeget keveselli, mert tudtával nem 18, de sokkal több vadászati jegy adatott ki. Ezen ügy kiderítése czéljából vizsgálatot kér elrendeltetni. Havranek József városi polgármester válaszolja, hogy igaz ugyan, miszerint több mint 18 vadászati jegy volt kiadva, de csak 18 után fizettetett be az esedékes 10 frt; a többi jegy ingyenes volt, melyet ő a közgyűlés egy régebbi határozatához képest, saját belátása szerint, városi hivatalnokoknak s olyanoknak, kiknek a városi hatósággal összeköttetésük van, — adott ki minden díj nélkül. A közgyűlés tudomásul veszi a polgármester felvilágosító nyilatkozatát. Belügyminiszter a Szaváry Jánostól 120 frtért kavicsbányának megvett 224 négyszögöl területű szőlőnek megvételét helybenhagyja. Belügyminiszter leirata, mely szerint az városi , árvapénztárból kölcsönvett összeget a város tulaj— Szivem gyöngye, mondá János a trombitás, — várj itt estve, mikor a takaródét fújom. — Ezzel megölelte egymást a szerelmes pár, s oly hatalmas csókot váltott, hogy a torony éra ijedtében ütni kezdett. — János a trombitás, ajkához emelé a nemes hangszert, és oly keservesen fújta végig az utczán, hogy Apolló szive reszketett örömében e szép zene hallatára; — hajh! de a napos káplár — az kegyetlen ember, nem fog rajta semmi és ime épen szembe jő! — Hát kend! rival rá a mélázó Jánosra, meg csak most jő vissza ? Hiszen már régen „nyergelőt“ kellene fújni! — Igenis káplár uram, hanem ... — Semmi ha nem, holnap reggel rapportra jön kend, a főhadnagy úrhoz! — Érti kend ? — János stellungba tette magát. Kérem szépen káplár uram !... — Nix! Most fújjon kend nyergelőt! — János a trombitás megfordult és kezdte fújni a nyergelő helyett a „kifelé“ commandót. — Ezért már bizonyos öt napi dunkli. — János a trombitás azután elkezdett okoskodni. — Ha én ezt a Juliskát nem szerettem volna, most nem kellene holnap „rapporton“ lennem, nem kapnék öt napi dunklit — és ennek mind az a leány az oka! —■ Oh! Juliska! úgy sem vehetem már tovább hasznát az ismeretségnek, — várhatsz tehát — ítéletnapjáig! No tessék, még János a trombitás is önző ! Ki hitte volna, hogy ily könnyen a faképnél hagyja Juliskát, az érdemes szolgálót? Hitte volna bárki, de Juliska, az érdemes szolgáló nem hitte volna. Hiszen csak az imént is, mily birkatürelemmel hallgatta végig a korholást! — Mert tudta, hogy ezt mind Jánosért, a trombitásért szenvedi. — Oh! János! János! — Mily gonosz gondolat fogamzott meg a te agyadban ezalatt! — Juliska, az érdemes szolgáló, alig tudta várni az estvét. Szivében a fenkölt szerelem egész erejével dolgozott. — Végre estve lett és oh! irgalmas ég! Mily nagy volt meglepetése, midőn János, a trombitás, ahelyett, hogy hozzálépett volna, épen a kapu előtt fújta legélesebben a takaródét.