Székesfehérvár és Vidéke, 1885 (13. évfolyam, 55-157. szám)

1885-08-18 / 99. szám

XTIT-ik évfolyam. 99. szám. Kedd, 1885. augusztus 18. Megjelel­ hetenkin­t háromszor, minden kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belváros, To­ngr­.ók­-­u.tcája. Minden a lap szellemi részére vonatkozó köz­lemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. ügyes példányok 10 krajczárért "Weisz nádor-utezai dohány-tőzsdéjében , Blotter kaszárnya-utezai kereskedésében,­­Pstrun. Ukol a-utezai kereskedésében, a lap kihordójánál és a szerkesztőségben kaphatók. TÁRSADALMI, KÖRMIVELŐDÉSI ÉS SZÉL’IRODALMI K­özi körre^". » Előfizetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Kr­ö­k­n­e­r Péter és K­u­b­i­k L­ő­r­i­n­c­z könyv­kereskedésében. Vidélsexi rciind-eia. posta,lii-va,ta,lndl- Hirdetésekre nézve ft lap egy oldala (com­mua) 40 helyre van beosztva, egy hely bélyegdíjon kívül 90 kr. Többször hirdetők 30 százalék árleengedésben részesülnek. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 óráig. Előfizetési Ára:1­: Egész évre..................8 frt. — kr. Fél évre ...... 4 frt. — kr. Negyedévre..................2 frt. — kr. A „Nyílttér“-ben egy tér 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak­­ Budapesten: Haasenstein irodájában, Goldber­ger A., Dorottya-utcza 6. sz. Rajnai Vilmos, molnár-utcza és az orsz. hirdetési irodában. — Továbbá Bécsben, Haasenstein és Vogler, Taborstr., Schalek Henriknél, Dukes és Társá­nál, A. Oppelik. — Székesfehérvárott, a lap szer­­kesztőségében és Klökner Péter könyvkereske désében. Hirdetések jetlegti­s szánk­tettek. SZÉKESFEHÉRVÁR FIUME. Százhusz fiumei polgár, iparosok és ke­reskedők, részben nejeikkel, utazott vasárnap reggel városunkon keresztül Budapestre, hogy megszemléljék a magyar fővárosban össze­gyűjtött kincseit a magyar iparnak, a tudo­mánynak, az előrehaladottságnak, melyekről a világ első nemzetének fiai, a francziák oly kedvezően, teljes elismeréssel nyilatkoztak. Fehérvár város lakói tudomást szereztek arról, hogy fiumei testvéreink pár perczet időznek a vasúti állomásnál, eszükbe jutott a szívélyes fogadtatás, melyben őket három évvel előbb a fiumeiek részeltették, meg­ragadták az alkalmat, hogy csekély részben viszonozzák a fiumei testvéreknek vendég­szeretetét. A pályaudvaron ötezer magyar kiáltott egetverő „éljent“ a százhusz olasznak, kik­nek csak anyanyelvük olasz, — de szívük minden izében magyar. Tekintélyes polgárok szolgáltak a fiumei testvéreknek s kények között pecsételték meg a most három éve kötött szent frigyet, taraczkok durrogása között esküdték meg újból fiumei testvérek, hogy ők testestül-lelkestül magyarok s azok is fognak maradni. Sajátságos egy helyzete is van a bájos Fiumének! Törvényes hitvese neki Magyar­­ország , de szomszédja, az ildomtalan Horvát­ország hívatlan udvarlóul tolja föl magát s ha a férjét szerető hitves kirúgja az ajtón, beszemtelenkedik az ablakon s midőn ismét kiakolbólitják, tehetetlen mérgében tajtékot fuj, bosszuállással fenyegeti a férjét igazán szerető hitvest. Ámde kárba vész minden galád fondorkodása, van ereje férjnek, hogy becsületre tanítsa a gaz csábítót. Meggyőződhettek a fiumeiek, hogy a magyarok mennyire szeretik őket, — fogad­tatásuknál nem volt fény, — nem volt pompa, — nem volt szóczafrangokban gaz­dag, soha véget érni nem akaró, hivatalos bombasztoktól hemzsegő felköszöntő, de volt őszinte lelkesedés, önzetlen vendégszeretet. Vezérelje őket titjukban a magyarok Istene s ha majdan hazatérnek, mondják el otthon, a mit nálunk, magyaroknál tapasz­taltak, beszéljék el, miként fogadta a férj hit­vesét s ha netán akadna olyan, a ki hall­gatna a gálát kerítő Káin szavára, figyel­meztessék arra, hogy el ne tántorodjék őt oly igazán, apai gonddal s figyelemmel sze­rető férjétől, Magyarországtól. Éljenek az olasz nyelven beszélő, de magyarul gondolkozó s érző fiumei magyarok. A fiumei vendégek fogadtatását, követ­kező tudósításban közöljük : Múlt pénteken este jutott tudomására a városi hatóságnak, hogy Fiuméból 120 iparos és kereskedő Budapestre utaztában, a székesfehérvári indulóháznál mintegy 20 perc­et időz. Seidel Lajos rendőrkapi­tányunk magáévá tette a fogadtatás rendezésének nehéz tisztét, s annak meg is felelt emberül, oly derekasan, hogy méltán büszke lehet reá. Szombaton délelőtti 11 órakor magához kérette értekezletre városunk több előkelő polgárát, főleg azokat, a­kik résztvettek 3 évvel ezelőtt a fiumei kirándulásban. Az értekezlet népes volt, megállapí­tották a fogadás részleteit, s a következő felhívást bocsátották ki a polgárokhoz: Felhívás Sz.-Fehérvár szab. kir. város tisztelt közönségéhez! A legédesebb emlék gyanánt őrizzük sziveink­ben azon lélekemelő, magasztos és szívélyes fogad­tatást, melylyel Fume város legnemesebb érzésű kö­zönsége, s hatósága bennünket ottlétünk alkalmával megtisztelt. A közöttük s náluk töltött boldog napok alatt hazafias örömmel tapasztaltuk azok hű ragasz­kodását, közös édes hazánk, dicső Magyarország irá­nyában. A hazafiasság és testvériesség legőszintébb érzésével egyesült össze szívünk, s a legmagasztosabb erények egyike, a hazaszeretet sz­­lángja forrasztá öszsze kebleinket. Tisztelt polgártársak ! Ne engedjük elhamvadni a hazafias lelkesedéssel táplált tüzet,­­ hanem ragadjunk meg minden alkalmat a további élesztésre. A szerencse kedvez nekünk. Az alkalom itt van. Fiumei testvéreink holnap 729 órakor váro­sunkat érintik, átutazóban lévén, a minden egyes magyar büszkeségét, országos kiállításunkat megné­­zendők. Siessünk ki minél többen a vasúti indóház­­hoz, öleljük őket ismételve kebleinkre! Győzzük meg őket tántoríthatatlan testvéries és hazafias szerete­­tünkről. S hogy e kérésünk nem talál süket fülekre, arról biztosit a minden szép, jó s nemesért oly sok­szor tanúsított lelkesültségnek. — Sz.-Fehérvár, 1885. évi augusztus hó 15-én. — Tisztelettel: több városi polgár. A felhívásnak igen szép eredménye volt, mert vasárnap reggel már 8 órakor ezrével vándorolt a nép, egyik kocsi a másikat érte. A vasúti indulóház perronján volt legalább ötezer ember. A diszőrséget a zászlóval s zeneszóval kivonu­lt önkéntes tűzoltó­­egylet s városhajduk képezték; a katholikus legény­­egylet zászlóval testületileg vonult ki. — Kinn volt városunk intelligentiája, s iparos osztálya csaknem teljes számban; a földmives osztály szintén szép számmal képviseltette magát, a szép nem nagy con­­tingest szolgáltatott. A rendezőség — Seidel Lajos kapitánynyal élén — nagy tevékenységet fejtett ki, hogy a vendégek az őket megillető kiszolgálásban részesüljenek. A nagy naptömeg feszült izgatottság­gal, felcsigázott türelmetlenséggel várta a vonat ér­kezésének jelzését. Nem sokkal fél kilencz óra után robogott be a fiumeiek külön vonata, a föllobogózott virágokkal pazarul díszített pályaudvarba. A jelen­voltak lelkes éljenzésben törtek ki, a czigány zene­karok s a tűzoltók bandája a „Rákóczy induld”-t kezdették rá. Az érkezőket — kik semmiféle tünte­tésre nem voltak elkészülve — igen kellemesen lepte meg a figyelem ilyetén szép nyilvánulása, perczekig tartott meghatottságuk, s ennek eloszol­ával sírva, örömkönyek között borultak az olaszok a magyarok nyakába, összecsókolództak, csaknem agyonölelgették egymást, mintha mindannyian testvérek lettek volna. A figyelmes rendezőség a nővendégeket díszes csok­rokkal lepte meg. Majd daliás kapitányunk beszédre nyitá ajkait, s a következő szónoki hévvel előadott beszéddel üd­­vözlé a vendégeket: „Kedves fiumei testvéreink! Hazafias örömmel üdvözlünk benneteket utazástokban, midőn közös hazánk, dicső Magyarország szivét, nemzeti büszke­­séggel eltöltő, s művelődését jelképző országos kiál­lítás szemlélésére indultok. Keblünk örömárban úszik, s látástokra boldogságunk kétszeres; mert nemcsak hogy ismét szerencsések vagyunk benneteket testvé­riig s barátilag ölelhetni, hanem mert országos ki­állításunk iránti érdeklődéseitekkel megmutatjátok, hogy a hazafias öröm s büszkeség, mely e miatt országunk lakosait a Kárpátoktól az Adriáig lelke­sítő, a Magyar tenger gyöngyében és Fiume lako­sainál is kellemes visszhangra talált. Legyetek üdvö­zölve mint barátok. — A Magyarok Istene hozott benneteket, mint honfitársakat. Érezzétek magatokat e pár, de boldog pillanat alatt, mint testvérek, jól és boldogul. Egetverő éljenzés követte a kapitány beszédét, melynek csillapultával Székely reáliskolai tanár olasz nyelven meleg szavakban üdvözölte a fiumeieket, biztosítván őket, hogy Székesfehérvár városának polgársága mindig szívesen ragadja meg az alkalmat, hogy Fiume városa és annak hazafias lakossága iránti szeretetének és őszinte ragaszkodásának kifejezést adhasson. Székely szavaira M o h o v i t­s, a Fiuméban megjelenő „La Bilaneia” szerkesztője válaszolt, meg­köszönve a szép fogadtatást. — Az idő rövid volt; minden perez drága, siettetni kellett a reggelizést. A rendezőség tagjai bevezették a vendégeket a váró terembe, hol dúsan terített asztalok vártak rájok. — TÁRCZA. A RAB MADÁR. Rabnak költötte ki Csacsogó kis anyja, Összefűzött fészkét Szellő nem ringatta. Kis kalitkájában Élt a piczi madár, Itt mosolygott reá Először napsugár. Itt csicsergett szegény Szive bánatáról, Aranyos ligetről Susogó lombjáról. Panasz volt a dala, Panasz est­ imája, Pedig oly szives volt A gazda hozzája. * Egy tavaszi reggel A piczi kis madár Megszökött, a börtönén Nyitva maradt a zár. Szállt csapongó kedvvel, Vitte két kis szárnya, Este elfáradva Leült egy kis ágra. Körülfogták rögtön A többi madárkák, Csacsogott... csicsergett... S azok mind hallgatták. Összevissza beszélt Piczi ajka mindent, A mit látott, hallott, A míg rab volt ott bent. Borzongatta tollát, Csipkedte a gályát Mig nem jött az éjjel, S hullott a hús harmat. Hanem a madarak Elhagyták szegénykét, Nem adta egyik sem Puha, meleg fészkét. S a piczi kis madár Fészek nélkül maradt, Szabadon de m­árván, Egy sűrű lomb alatt. A hideg éjszakán úgy fázott, remegett, Egy-egy síró bagoly Szállt el feje felett. Az­tán éhes is volt. Még nem is ebédelt De itt nem adtak ám Válucskában ételt! S a piczi kis madár Szive vissza vágyott, Vissza a­­ kalitba, Hisz boldogabb volt ott! * Kelt a mosolygó nap S ragyogó sugára, Rásütött a madár Elhagyott lakára. Ott ült a kis madár Vígan csicseregvén, Ott ült szegényke a Kalitka tetején... Zsolnai Ferencz: EGY FESTMÉNY TÖRTÉNETE. FRANCZIA BESZÉLY. (Folytatás.) Egy pár perczre egyedül maradva, ellenállhat­­lan kíváncsisággal vettem föl a könyvet, melyet az imént Maiepeire kisasszony olvasott. Az „Uj Haloise” volt, e veszedelmes, felforgató eszmékkel teli könyv, melyet felvilágosult férfiak is csak bajosan olvashat­nak megtántoríttatás nélkül, annál kevésbé fiatal, tapasztalatlan leányok. A leglázongóbb tanokkal teli veszélyes könyv, keményen kelve ki a fenálló társa­dalom és törvények ellen. Azonnal megemlékeztem az előszó mondatára: „A mely leány csak egy lapot is merészel e könyvből olvasni: el van veszve.“ — Mindamellett is sokkal fiatalabb és szerelmesebb voltam, semhogy e fölfedezés komolyabb gondolato­kat kelthetett volna bennem. Csak a véletlenre ha­ragudva, hogy e könyvet Maiepeire kisasszony ke­zeibe játszotta, tettem vissza az asztalra. Mint minden ember, a­kinek élete tétlenség­ben telik el, nagy tevékenységet fejt ki, ha vélet­lenül dolga akad, úgy volt a báróné is. — Ő maga vezette az átalakítást, míg a kiszemelt szoba festész­­műteremmé vált. Előhozatta a festékládát, a papír­­göngyöt és mindent, mi­előbb az olasz művész szá­mára volt szánva. Maiepeire kisasszony, úgy öltözve, fésülve és hajporozva, a­mint anyja parancsolta, közönyösen jelent meg. Az átalakítás több időbe került, mint hittük, s midőn munkába akarok kezdeni, Maiepeire kisasszony megjegyzé, hogy a nap már áldozóban van. Én is mondom, hogy ma már a vázlatot sem készíthetem el. Tehát holnap! — mondá a báróné. Különban is uzsonna ideje van. Csengess csak, leányom, Bonnet kisasszonynak, hogy téríttessen és hordassa fel a ka­lácsot és gyümölcsöt. A kis teremben volt fölteritve és az uzsonna feladva. A báróné gyümölcse egy kis szilvából állott melyből ma ebéd előtt oly nagy gyönyörködéssel s oly sokat ettem. Bonnet­ kisasszony egyenkint villa­hegyre szúrta őket, finoman meghámozta és borba, czukorba mártogatta. A báróné saját kezűleg ké­szített számomra egy nehányat, s e közben sóhajtva mondá: — Ezek az egyetlen gyümölcsök, melyek itt megérnek! — Én igen jóizűeknek találom, — jegyzem meg hízelgés nélkül. — Ön igen udvarias! — mondá a báróné. — Nem lehetne megenni, ha Boinet kisasz­­szonynak különös módja nem volna, mely által vad izüket elveszi. Szegény Boinet kisasszony! derék leány! Megfordult már eszemben, hogy valami csi­nosabb paraszt legényhez nőül adom, kit aztán idő­vel talán sikerülne neki annyira kiművelnie, hogy komornyik lehessen, azonban ő mindig vonakodott e kamaszok valamelyikét férjül elfogadni. — Túlságos tisztelet is lett volna rá nézve, — vágott közbe szokatlan hévvel Maiepeire kisasszony. E kamaszok szabad emberek, míg ő csak szolganő. — Mily fellengő szavak ! — mondá csodálkozó megvetéssel a báróné. Honnan vetted ez együgyű eszméket, édes leányom ? Honnan ám! Én tudtam, hogy honnan vette, hanem nem helyeztem reá semmi fontosságot. Az anya sem látszott vele sokat törődni. Csak Bonnet kisasszonyt sajnálta és védelmezte: —• Ne feledd, hogy Bonnet kisasszonyt művelt­sége rég kiemelte a közönséges szolganők sorából, s hogy valóban megalázta volna magát, ha ez értelem és műveltség tekintetében oly mélyen alatta álló ostoba és vad emberek közül, a­kiket te szabadoknak nevezesz, valamelyikhez nőül ment volna. Maiepeire kisasszony sokkal nagyobb izgatott­sággal és ingerültséggel hallgatta e szavakat, mint a­mekkorát igazoltnak gondoltam. Elpirult, meg el­sápadt, izgott-mozgott, zavarban volt, felelni akart, hanem aztán mégis elhallgatott. Aztán lesütő szemeit s sokáig nem emelte fel, úgy látszott, hogy daczolt s gondolkozott. Én bámultam, hogy anyjának egy egyszerű ellenmondása ily nagy mértékben nyugtalanította, hanem gondolataim nem mentek tovább, nem ma­gyaráztam semmi roszra. Pedig ezt egy jegyből is láthattam volna, hogy mily mélységet ásott kettőnk közé a nevelés, melyet ez elhagyott, elhanyagolt leány titokban magának adott; meg kellett volna ijednem, szomorú sejtelemmel eltelnem, hogy az ér­zelem és nézetvilág, melyről néhány elejtett szava

Next