Székesfehérvár és Vidéke, 1885 (13. évfolyam, 55-157. szám)
1885-08-18 / 99. szám
XTIT-ik évfolyam. 99. szám. Kedd, 1885. augusztus 18. Megjelel hetenkint háromszor, minden kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belváros, Tongr.ók-u.tcája. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. ügyes példányok 10 krajczárért "Weisz nádor-utezai dohány-tőzsdéjében , Blotter kaszárnya-utezai kereskedésében,Pstrun. Ukol a-utezai kereskedésében, a lap kihordójánál és a szerkesztőségben kaphatók. TÁRSADALMI, KÖRMIVELŐDÉSI ÉS SZÉL’IRODALMI Közi körre^". » Előfizetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Krökner Péter és Kubik Lőrincz könyvkereskedésében. Vidélsexi rciind-eia. posta,lii-va,ta,lndl- Hirdetésekre nézve ft lap egy oldala (commua) 40 helyre van beosztva, egy hely bélyegdíjon kívül 90 kr. Többször hirdetők 30 százalék árleengedésben részesülnek. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 óráig. Előfizetési Ára:1: Egész évre..................8 frt. — kr. Fél évre ...... 4 frt. — kr. Negyedévre..................2 frt. — kr. A „Nyílttér“-ben egy tér 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak Budapesten: Haasenstein irodájában, Goldberger A., Dorottya-utcza 6. sz. Rajnai Vilmos, molnár-utcza és az orsz. hirdetési irodában. — Továbbá Bécsben, Haasenstein és Vogler, Taborstr., Schalek Henriknél, Dukes és Társánál, A. Oppelik. — Székesfehérvárott, a lap szerkesztőségében és Klökner Péter könyvkereske désében. Hirdetések jetlegtis szánktettek. SZÉKESFEHÉRVÁR FIUME. Százhusz fiumei polgár, iparosok és kereskedők, részben nejeikkel, utazott vasárnap reggel városunkon keresztül Budapestre, hogy megszemléljék a magyar fővárosban összegyűjtött kincseit a magyar iparnak, a tudománynak, az előrehaladottságnak, melyekről a világ első nemzetének fiai, a francziák oly kedvezően, teljes elismeréssel nyilatkoztak. Fehérvár város lakói tudomást szereztek arról, hogy fiumei testvéreink pár perczet időznek a vasúti állomásnál, eszükbe jutott a szívélyes fogadtatás, melyben őket három évvel előbb a fiumeiek részeltették, megragadták az alkalmat, hogy csekély részben viszonozzák a fiumei testvéreknek vendégszeretetét. A pályaudvaron ötezer magyar kiáltott egetverő „éljent“ a százhusz olasznak, kiknek csak anyanyelvük olasz, — de szívük minden izében magyar. Tekintélyes polgárok szolgáltak a fiumei testvéreknek s kények között pecsételték meg a most három éve kötött szent frigyet, taraczkok durrogása között esküdték meg újból fiumei testvérek, hogy ők testestül-lelkestül magyarok s azok is fognak maradni. Sajátságos egy helyzete is van a bájos Fiumének! Törvényes hitvese neki Magyarország , de szomszédja, az ildomtalan Horvátország hívatlan udvarlóul tolja föl magát s ha a férjét szerető hitves kirúgja az ajtón, beszemtelenkedik az ablakon s midőn ismét kiakolbólitják, tehetetlen mérgében tajtékot fuj, bosszuállással fenyegeti a férjét igazán szerető hitvest. Ámde kárba vész minden galád fondorkodása, van ereje férjnek, hogy becsületre tanítsa a gaz csábítót. Meggyőződhettek a fiumeiek, hogy a magyarok mennyire szeretik őket, — fogadtatásuknál nem volt fény, — nem volt pompa, — nem volt szóczafrangokban gazdag, soha véget érni nem akaró, hivatalos bombasztoktól hemzsegő felköszöntő, de volt őszinte lelkesedés, önzetlen vendégszeretet. Vezérelje őket titjukban a magyarok Istene s ha majdan hazatérnek, mondják el otthon, a mit nálunk, magyaroknál tapasztaltak, beszéljék el, miként fogadta a férj hitvesét s ha netán akadna olyan, a ki hallgatna a gálát kerítő Káin szavára, figyelmeztessék arra, hogy el ne tántorodjék őt oly igazán, apai gonddal s figyelemmel szerető férjétől, Magyarországtól. Éljenek az olasz nyelven beszélő, de magyarul gondolkozó s érző fiumei magyarok. A fiumei vendégek fogadtatását, következő tudósításban közöljük : Múlt pénteken este jutott tudomására a városi hatóságnak, hogy Fiuméból 120 iparos és kereskedő Budapestre utaztában, a székesfehérvári indulóháznál mintegy 20 percet időz. Seidel Lajos rendőrkapitányunk magáévá tette a fogadtatás rendezésének nehéz tisztét, s annak meg is felelt emberül, oly derekasan, hogy méltán büszke lehet reá. Szombaton délelőtti 11 órakor magához kérette értekezletre városunk több előkelő polgárát, főleg azokat, akik résztvettek 3 évvel ezelőtt a fiumei kirándulásban. Az értekezlet népes volt, megállapították a fogadás részleteit, s a következő felhívást bocsátották ki a polgárokhoz: Felhívás Sz.-Fehérvár szab. kir. város tisztelt közönségéhez! A legédesebb emlék gyanánt őrizzük sziveinkben azon lélekemelő, magasztos és szívélyes fogadtatást, melylyel Fume város legnemesebb érzésű közönsége, s hatósága bennünket ottlétünk alkalmával megtisztelt. A közöttük s náluk töltött boldog napok alatt hazafias örömmel tapasztaltuk azok hű ragaszkodását, közös édes hazánk, dicső Magyarország irányában. A hazafiasság és testvériesség legőszintébb érzésével egyesült össze szívünk, s a legmagasztosabb erények egyike, a hazaszeretet szlángja forrasztá öszsze kebleinket. Tisztelt polgártársak ! Ne engedjük elhamvadni a hazafias lelkesedéssel táplált tüzet, hanem ragadjunk meg minden alkalmat a további élesztésre. A szerencse kedvez nekünk. Az alkalom itt van. Fiumei testvéreink holnap 729 órakor városunkat érintik, átutazóban lévén, a minden egyes magyar büszkeségét, országos kiállításunkat megnézendők. Siessünk ki minél többen a vasúti indóházhoz, öleljük őket ismételve kebleinkre! Győzzük meg őket tántoríthatatlan testvéries és hazafias szeretetünkről. S hogy e kérésünk nem talál süket fülekre, arról biztosit a minden szép, jó s nemesért oly sokszor tanúsított lelkesültségnek. — Sz.-Fehérvár, 1885. évi augusztus hó 15-én. — Tisztelettel: több városi polgár. A felhívásnak igen szép eredménye volt, mert vasárnap reggel már 8 órakor ezrével vándorolt a nép, egyik kocsi a másikat érte. A vasúti indulóház perronján volt legalább ötezer ember. A diszőrséget a zászlóval s zeneszóval kivonult önkéntes tűzoltóegylet s városhajduk képezték; a katholikus legényegylet zászlóval testületileg vonult ki. — Kinn volt városunk intelligentiája, s iparos osztálya csaknem teljes számban; a földmives osztály szintén szép számmal képviseltette magát, a szép nem nagy contingest szolgáltatott. A rendezőség — Seidel Lajos kapitánynyal élén — nagy tevékenységet fejtett ki, hogy a vendégek az őket megillető kiszolgálásban részesüljenek. A nagy naptömeg feszült izgatottsággal, felcsigázott türelmetlenséggel várta a vonat érkezésének jelzését. Nem sokkal fél kilencz óra után robogott be a fiumeiek külön vonata, a föllobogózott virágokkal pazarul díszített pályaudvarba. A jelenvoltak lelkes éljenzésben törtek ki, a czigány zenekarok s a tűzoltók bandája a „Rákóczy induld”-t kezdették rá. Az érkezőket — kik semmiféle tüntetésre nem voltak elkészülve — igen kellemesen lepte meg a figyelem ilyetén szép nyilvánulása, perczekig tartott meghatottságuk, s ennek eloszolával sírva, örömkönyek között borultak az olaszok a magyarok nyakába, összecsókolództak, csaknem agyonölelgették egymást, mintha mindannyian testvérek lettek volna. A figyelmes rendezőség a nővendégeket díszes csokrokkal lepte meg. Majd daliás kapitányunk beszédre nyitá ajkait, s a következő szónoki hévvel előadott beszéddel üdvözlé a vendégeket: „Kedves fiumei testvéreink! Hazafias örömmel üdvözlünk benneteket utazástokban, midőn közös hazánk, dicső Magyarország szivét, nemzeti büszkeséggel eltöltő, s művelődését jelképző országos kiállítás szemlélésére indultok. Keblünk örömárban úszik, s látástokra boldogságunk kétszeres; mert nemcsak hogy ismét szerencsések vagyunk benneteket testvériig s barátilag ölelhetni, hanem mert országos kiállításunk iránti érdeklődéseitekkel megmutatjátok, hogy a hazafias öröm s büszkeség, mely e miatt országunk lakosait a Kárpátoktól az Adriáig lelkesítő, a Magyar tenger gyöngyében és Fiume lakosainál is kellemes visszhangra talált. Legyetek üdvözölve mint barátok. — A Magyarok Istene hozott benneteket, mint honfitársakat. Érezzétek magatokat e pár, de boldog pillanat alatt, mint testvérek, jól és boldogul. Egetverő éljenzés követte a kapitány beszédét, melynek csillapultával Székely reáliskolai tanár olasz nyelven meleg szavakban üdvözölte a fiumeieket, biztosítván őket, hogy Székesfehérvár városának polgársága mindig szívesen ragadja meg az alkalmat, hogy Fiume városa és annak hazafias lakossága iránti szeretetének és őszinte ragaszkodásának kifejezést adhasson. Székely szavaira M o h o v i ts, a Fiuméban megjelenő „La Bilaneia” szerkesztője válaszolt, megköszönve a szép fogadtatást. — Az idő rövid volt; minden perez drága, siettetni kellett a reggelizést. A rendezőség tagjai bevezették a vendégeket a váró terembe, hol dúsan terített asztalok vártak rájok. — TÁRCZA. A RAB MADÁR. Rabnak költötte ki Csacsogó kis anyja, Összefűzött fészkét Szellő nem ringatta. Kis kalitkájában Élt a piczi madár, Itt mosolygott reá Először napsugár. Itt csicsergett szegény Szive bánatáról, Aranyos ligetről Susogó lombjáról. Panasz volt a dala, Panasz est imája, Pedig oly szives volt A gazda hozzája. * Egy tavaszi reggel A piczi kis madár Megszökött, a börtönén Nyitva maradt a zár. Szállt csapongó kedvvel, Vitte két kis szárnya, Este elfáradva Leült egy kis ágra. Körülfogták rögtön A többi madárkák, Csacsogott... csicsergett... S azok mind hallgatták. Összevissza beszélt Piczi ajka mindent, A mit látott, hallott, A míg rab volt ott bent. Borzongatta tollát, Csipkedte a gályát Mig nem jött az éjjel, S hullott a hús harmat. Hanem a madarak Elhagyták szegénykét, Nem adta egyik sem Puha, meleg fészkét. S a piczi kis madár Fészek nélkül maradt, Szabadon de márván, Egy sűrű lomb alatt. A hideg éjszakán úgy fázott, remegett, Egy-egy síró bagoly Szállt el feje felett. Aztán éhes is volt. Még nem is ebédelt De itt nem adtak ám Válucskában ételt! S a piczi kis madár Szive vissza vágyott, Vissza a kalitba, Hisz boldogabb volt ott! * Kelt a mosolygó nap S ragyogó sugára, Rásütött a madár Elhagyott lakára. Ott ült a kis madár Vígan csicseregvén, Ott ült szegényke a Kalitka tetején... Zsolnai Ferencz: EGY FESTMÉNY TÖRTÉNETE. FRANCZIA BESZÉLY. (Folytatás.) Egy pár perczre egyedül maradva, ellenállhatlan kíváncsisággal vettem föl a könyvet, melyet az imént Maiepeire kisasszony olvasott. Az „Uj Haloise” volt, e veszedelmes, felforgató eszmékkel teli könyv, melyet felvilágosult férfiak is csak bajosan olvashatnak megtántoríttatás nélkül, annál kevésbé fiatal, tapasztalatlan leányok. A leglázongóbb tanokkal teli veszélyes könyv, keményen kelve ki a fenálló társadalom és törvények ellen. Azonnal megemlékeztem az előszó mondatára: „A mely leány csak egy lapot is merészel e könyvből olvasni: el van veszve.“ — Mindamellett is sokkal fiatalabb és szerelmesebb voltam, semhogy e fölfedezés komolyabb gondolatokat kelthetett volna bennem. Csak a véletlenre haragudva, hogy e könyvet Maiepeire kisasszony kezeibe játszotta, tettem vissza az asztalra. Mint minden ember, akinek élete tétlenségben telik el, nagy tevékenységet fejt ki, ha véletlenül dolga akad, úgy volt a báróné is. — Ő maga vezette az átalakítást, míg a kiszemelt szoba festészműteremmé vált. Előhozatta a festékládát, a papírgöngyöt és mindent, mielőbb az olasz művész számára volt szánva. Maiepeire kisasszony, úgy öltözve, fésülve és hajporozva, amint anyja parancsolta, közönyösen jelent meg. Az átalakítás több időbe került, mint hittük, s midőn munkába akarok kezdeni, Maiepeire kisasszony megjegyzé, hogy a nap már áldozóban van. Én is mondom, hogy ma már a vázlatot sem készíthetem el. Tehát holnap! — mondá a báróné. Különban is uzsonna ideje van. Csengess csak, leányom, Bonnet kisasszonynak, hogy téríttessen és hordassa fel a kalácsot és gyümölcsöt. A kis teremben volt fölteritve és az uzsonna feladva. A báróné gyümölcse egy kis szilvából állott melyből ma ebéd előtt oly nagy gyönyörködéssel s oly sokat ettem. Bonnet kisasszony egyenkint villahegyre szúrta őket, finoman meghámozta és borba, czukorba mártogatta. A báróné saját kezűleg készített számomra egy nehányat, s e közben sóhajtva mondá: — Ezek az egyetlen gyümölcsök, melyek itt megérnek! — Én igen jóizűeknek találom, — jegyzem meg hízelgés nélkül. — Ön igen udvarias! — mondá a báróné. — Nem lehetne megenni, ha Boinet kisaszszonynak különös módja nem volna, mely által vad izüket elveszi. Szegény Boinet kisasszony! derék leány! Megfordult már eszemben, hogy valami csinosabb paraszt legényhez nőül adom, kit aztán idővel talán sikerülne neki annyira kiművelnie, hogy komornyik lehessen, azonban ő mindig vonakodott e kamaszok valamelyikét férjül elfogadni. — Túlságos tisztelet is lett volna rá nézve, — vágott közbe szokatlan hévvel Maiepeire kisasszony. E kamaszok szabad emberek, míg ő csak szolganő. — Mily fellengő szavak ! — mondá csodálkozó megvetéssel a báróné. Honnan vetted ez együgyű eszméket, édes leányom ? Honnan ám! Én tudtam, hogy honnan vette, hanem nem helyeztem reá semmi fontosságot. Az anya sem látszott vele sokat törődni. Csak Bonnet kisasszonyt sajnálta és védelmezte: —• Ne feledd, hogy Bonnet kisasszonyt műveltsége rég kiemelte a közönséges szolganők sorából, s hogy valóban megalázta volna magát, ha ez értelem és műveltség tekintetében oly mélyen alatta álló ostoba és vad emberek közül, akiket te szabadoknak nevezesz, valamelyikhez nőül ment volna. Maiepeire kisasszony sokkal nagyobb izgatottsággal és ingerültséggel hallgatta e szavakat, mint amekkorát igazoltnak gondoltam. Elpirult, meg elsápadt, izgott-mozgott, zavarban volt, felelni akart, hanem aztán mégis elhallgatott. Aztán lesütő szemeit s sokáig nem emelte fel, úgy látszott, hogy daczolt s gondolkozott. Én bámultam, hogy anyjának egy egyszerű ellenmondása ily nagy mértékben nyugtalanította, hanem gondolataim nem mentek tovább, nem magyaráztam semmi roszra. Pedig ezt egy jegyből is láthattam volna, hogy mily mélységet ásott kettőnk közé a nevelés, melyet ez elhagyott, elhanyagolt leány titokban magának adott; meg kellett volna ijednem, szomorú sejtelemmel eltelnem, hogy az érzelem és nézetvilág, melyről néhány elejtett szava