Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)

1875-08-07 / 63. szám

V. évi folyam. 1875. augusztus 7-én. A városi és mellei hataság, lazdasági­ anlet, iskolatanács, s a tanító­­ás közsáli jelszék­euletének r .­­A. lap Ara házhoz hordással vagy postán küldve . Egy évre........................................6 frt. —­kr. Fél évre . . . .........................3 frt. 1 kr. Negyed évre...................................1 frt. 50 kr. H­irdetmény a bélyegdíjon felül, min- i den három hasábos petitsor. Megrendelőinktől 6— nem megrendelőinktől 8 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapes­ti­­en : Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben: Oppelik L. és Mosse Rudolf. ---------------*---------------------------------­K­ÖZLÖNYE: 0­5 ________ ár A lap szellemi részét illető közlemények a „Székes-­­ fejérvár“ szerkesztőségének (Széchenyi-utcza 5-ik sz.) ; czimzendők; — a lap ára, hirdetmények és a hirdetmé­nyi díjak Klökner Péter kiadó könyvkereskedésében vétetnek fel. — Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. ^ Kéziratok nem küldetnek vissza. "fl. Megjelen minden szerdán és szombaton. Polgári- és iparos-iskolák. Legelőször is szükségesnek tartom felemlíteni, hogy a gymnasium és reáliskola között való különb­ség felfogásában némelyek részéről tökéletes eszme­zavar uralkodik: a volt gymnasiumokat többen az urhatnámságra törekvők menhelyéül, sőt „az ifjúság drága idejének lelketlen pazarlását“ előmozdító inté­zeteknek tartják; s ha ámbár örülnek azok javulá­sán, mégsem hiszik kivihetőnek, hogy a műegyetem előkészítő tanodáiul megállhassanak. Tanácsos lett volna a magyar műegyetem történetébe kissé bete­kinteni, s akkor az illetők meggyőződhettek volna a felől, hogy a műegyetem eddig legkitűnőbb növen­dékeit legnagyobb részben ezen gyalázott gymnasiu­­mokból kapta. Ha ily eredményeket mutat fel a ré­gibb szervezetű gymnasium, mennyivel többet kell az újtól várnunk! Nagyon divatossá vált továbbá Székesfejérvá­­ritt ott, hol reáliskoláról van szó, iparír, kereske-­­delmet, gazdászatot emlegetni, mintha bizony a­ reáliskola iparos- vagy kereskedelmi-tanoda volna. A­ki nem csupán sejtelmek vagy megcsontosodott rögeszmék után indulva beszél a középtanodai okta­tásról, hanem a gymnasium és reáliskola tantervé­nek összehasonlítását tanulmánya tárgyává tette, vi­lágosan átláthatja, hogy egyik ép úgy, mint másik tudományos pályára készít elő, s így senkinek be­­végzett képzettséget nem nyújt. A gymnasiumi és reáliskolai képzés között csupán az a különbség, hogy míg az előbbeni az ó-klassikai műveltségre fekteti a fősúlyt, addig az utóbbi modern irányban igyekszik növendékeit nem teljesen kiképezni—mint ezt sokan hiszik — hanem a műegyetemre előkészíteni. A reál­iskola— különösen újabb tanterve értelmében—tel­jesen tudományos intézet, hol oly tárgyakról, melyek az ipar, kereskedelem vagy gazdászat körébe vág­nának, szó sincs, vagy a­mennyiben a reáltanoda tárgyai nagyon tág értelemben véve e szakokba be­levágnának is, úgy ezen tárgyakat a gymnasiumban is feltaláljuk. A gymnasium növendékei a mathema­­tikai műveletek kivitelében, a természettan elveinek felfogásában, sőt még a vegytani ismeretek elsajátí­tásában is mindenkor mutattak annyi — sőt több — képességet, mint a reáltanodákéi. Ez statisztikai adatokkal bebizonyítható tény, melyet megc­áfolni nem lehet. Vagy honnan merítette volna különben a műegyetem tanártestülete azon meggyőződést, hogy reáltanodáink feleslegesek?! Ne féljenek reáltano­dáink védői, hogy az e nemű tanintézetek megszű­nése után tudományosan képzett technikai szakerőink nem lesznek. Nem ez a baj Magyarországon, hanem az, hogy iparos osztályunk képzése van nagy mér­tékben elhanyagolva. Hol ezen osztálynak megvan életképes törzse—mint pl. Fejérvárott is—arra kell törekednünk, hogy ezen osztálynak saját ez ál­talra be­végzett képzettséget nyújtsunk.­­ Ezt pedig semminemű középtanodának — legyen az akár gymnasium, akár reáltanoda — felállítása által el nem érjük. Mit használ az iparosnak, ha a közép­­tanoda évfolyamaiból kettőt-hármat elvégez s igy azon hibás meggyőződéssel, hogy ő már pályáját te­kintve tudományos képzettséggel lép ki az életbe — pedig állását és foglalkozását tekintetbe véve a kö­zéptanoda pár osztályának elvégzéséből igen kevés hasznot merített — mondom, ezen meggyőződéssel csak a proletárok számát szaporítja. Vegyük csak kissé szemügyre iparos osztályun­kat. Látjuk, hogy ez osztály, habár tagjai nem di­csekedhetnek is ősmagyar nevekkel, testtel lésekkel a magyar nemzet érdekeit mozdítja elő; hogy ez osz­tály ott, hol a magyar nemzetiség terjesztésének érdekében áldozatot kell hozni, mindig legelől jár; hogy ez osztály legnagyobb részben szorgalmas, tö­rekvő emberekből áll, kik — mert első rendben ma­gyarok, s csak azután iparosok — igen jól tudják, hogy az ipar terén teendett felfedezéseik nemcsak saját vagyoni jólétüket, hanem a magyar név dicső­ségét is emelnék, de látjuk egyszersmind azt is, hogy ezen osztály, daczára őszinte becsületessége­ és jó­zanságának, daczára megfeszített szorgalmának év­tizedeken keresztül nem bír előbbre vergődni, mert hiányzanak azon ismeretei, melyek segélyével társa­dalmi állását megítélni, magát szakában tökéletesí­teni s igy a külföld iparosaival versenyre kelni tudna. Ismétlem újra: ezen osztálynak kell társadalmi állásához mért átalános és czéljaira szükséges szak­műveltséget adnunk, ha a magyar nemzet középosz­tályát értelmes és mindenek felett hazafias réteggel erősbíteni akarjuk. Azonban nemcsak most meglevő s elhanyagolt műveltségű iparos osztályunk előbbrehaladásának ér­dekében kell polgári- vagy iparos-iskolákat — mert az ő tanügyi szükségletét e tanintézetek fedezik — felállítani; — van még egy az iparos osztálylyal sok részben ellentétes, de hazafiságban annak cseppet TilflfilAs H­a­­­d­é története.*) — Irta: Szüts Miklós. — (Folytatás.) A ki életre ébredt. Rövid időre másfelé kell forditanom a kegyes ol­vasó figyelmét. Oly tényekre, melyeknek közvetlen tanúja nem valók, s melyeknek lefolyását és öszsze­­függését én magára csak az események végkifejlődé­­séből meritem s csak akkor tudtam meg. Elegáns bondok­ban vagyunk. Egy íróasztal, tele apró női csecsebecsékkel, mellette egy balzac a lábak helyén török mintájú szőnyeggel leboritva, hátrább kis asztal díván előtt, körülé karszékek s átellenében szép, magas falitükör képezik a szoba főbb bútorzatát. A tükör alatt még kis márványasztal, melyen toilettesze­­rek közt két remekmívű amorette elefántcsontból, me­lyek mintegy symbolicus testőrséget játszottak képezni ama szép nőnek, ki az Íróasztalnál ül és ideges mo­hósággal merült iratainak rendezése­ és olvasásába. A megelőző nap reggelén e szobában épen igy volt minden, kivéve az Íróasztalon és a m­árványlapon kirakott bijputériákat. És e csekély változás mégis oly sokat tett, a szoba akkor üres volt és üresen is hagyta a belépő képzelmét, most pedig szentélylyé lön, s a *) A múltkori közlemény utolsó mondata: „ő nem jövevény, hanem megérkező“ a híres Talleyrandtól származik, ki Thiers Adolf­ról mondta: „il n’est pas parvenu, il est arrivé.“ szoba kedves illata, az Íróasztal rózsaszínű levélkéi, költői rendetlensége és az ott őrködő kis amorettek mind sajátszerű remegéssel tölthették el a belépő szivét és éreztették vele azon varázst, melyet egy szép nő mindenüvé elvisz magával. A padlózaton még a rövid idő előtti megérkezés jelei voltak szétszórva, nyitott utazótáskák, dobozok és sok csekélység, melyekről az ember mindaddig azt hiszi, hogy nélkülözhetetlenek, míg csak oly helyzetbe nem jő, melyben azokat nélkülöznie kell. A fiatal nő rendkívül szép volt, a büszke szépsé­gek fajából. Nem volt gyermekleányka többé, 24 éves lehe­tett, de csak annyival inkább emlékeztetett a tökéle­tesen kifejlett rózsára. Azon nők közül való volt, kik­nek történetük van és kik történetet csinálnak. Sokkal nagyobb volt a hatalom, melyet beleoltott a természet, hogysem büntetlenül lehetett volna közelében élni egy férfinak, bármenynyire szerette volna is ez a sza­badságot. A szép nő elmerülve lehetett. Nyugtalanság és merengés váltakoztak kedélyében. Minden pillanatban órájára tekintett, majd becsöngető komornáját és ca­brioletért küldött. Pár percz múlva a leány csöndesen jelenté, hogy a kocsi várakozik. A hölgy gyorsan véve kalapját és lesietett a lépcsőkön. „Vigyen a rendőrfőnök lakására.“ A kocsi meg­indult s a szép nő hátradőlt kimerülten, fáradtan, mintha oly nehéz teher nyomná lelkét, melyet kitűnő szépségének s jeles adományainak tudata nem tud el­lensúlyozni. A patkók szikrát hánytak a köveken, a kerekek egyforma sebességgel gurultak s a szép nő álmodott, képzelme sokkal sebesebben röpült, szive gyorsabban vert mint kocsija haladott. Látott egy arczot a szemrehányás vonásaival rá­meredni, látta s elűzte, elűzte ezeredszer, tizezeredszer, de ismét visszajött és nem tudott tőle menekülni. Fohász és kaczaj oly közel voltak egymáshoz az ő nyakán, ő kaczajba fojtotta fohászát; de az emléket, mely e fohászokat fölkavarta, nem tudta kitépni. S a kocsi még nem állt meg, a kerekek zörögve gurultak, a nő türelmetlenül tekintett ki ablakán, és számította magában a perczeket és gondolatait rendező. Most megállott a kocsi, czélnál voltak. A hölgy arczára vonta fátyolát és kilépett. Csendes, szótlan udvariassággal nyitották ki előtte az ajtókat. A rendőrfőnök ismeretes volt arról, hogy hozzá bár­mely órában szabadon bemehet mindenki. „Íme egy levél a rendőrfőnök úrhoz,“ mondá egy szolgának, ki őt figyelemmel szemlélé. A szolga gondosan körülnézett mielőtt távozott. Meglátszott, hogy természetévé vált nem bízni senkiben, még a legszebb asszonyban sem. Átalános vonás volt ez ezen a helyen, hol megszokták már a legnagyobb bű­nöket mindig ott találni meg, hol az ember legkevésbbé keresné. Csakhamar ismét visszajött udvarias meghajlással. „Kegyeskedjék asszonyom belépni.“ Magas, erős férfiú lépett a hölgy elé és választé­kos udvariassággal üdvözölte. — Magas, kopaszodó homloka kiváló értelmiséget árult el, nyugodt arcza viharokban megedzett önuralmat, éles, figyelő tekintete oly embert árult el, ki hivatásánál fogva megszokta.

Next