Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)
1875-08-07 / 63. szám
V. évi folyam. 1875. augusztus 7-én. A városi és mellei hataság, lazdasági anlet, iskolatanács, s a tanítóás közsáli jelszékeuletének r .A. lap Ara házhoz hordással vagy postán küldve . Egy évre........................................6 frt. —kr. Fél évre . . . .........................3 frt. 1 kr. Negyed évre...................................1 frt. 50 kr. Hirdetmény a bélyegdíjon felül, min- i den három hasábos petitsor. Megrendelőinktől 6— nem megrendelőinktől 8 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapestien : Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben: Oppelik L. és Mosse Rudolf. ---------------*---------------------------------KÖZLÖNYE: 05 ________ ár A lap szellemi részét illető közlemények a „Székes- fejérvár“ szerkesztőségének (Széchenyi-utcza 5-ik sz.) ; czimzendők; — a lap ára, hirdetmények és a hirdetményi díjak Klökner Péter kiadó könyvkereskedésében vétetnek fel. — Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. ^ Kéziratok nem küldetnek vissza. "fl. Megjelen minden szerdán és szombaton. Polgári- és iparos-iskolák. Legelőször is szükségesnek tartom felemlíteni, hogy a gymnasium és reáliskola között való különbség felfogásában némelyek részéről tökéletes eszmezavar uralkodik: a volt gymnasiumokat többen az urhatnámságra törekvők menhelyéül, sőt „az ifjúság drága idejének lelketlen pazarlását“ előmozdító intézeteknek tartják; s ha ámbár örülnek azok javulásán, mégsem hiszik kivihetőnek, hogy a műegyetem előkészítő tanodáiul megállhassanak. Tanácsos lett volna a magyar műegyetem történetébe kissé betekinteni, s akkor az illetők meggyőződhettek volna a felől, hogy a műegyetem eddig legkitűnőbb növendékeit legnagyobb részben ezen gyalázott gymnasiumokból kapta. Ha ily eredményeket mutat fel a régibb szervezetű gymnasium, mennyivel többet kell az újtól várnunk! Nagyon divatossá vált továbbá Székesfejérváritt ott, hol reáliskoláról van szó, iparír, kereske-delmet, gazdászatot emlegetni, mintha bizony a reáliskola iparos- vagy kereskedelmi-tanoda volna. Aki nem csupán sejtelmek vagy megcsontosodott rögeszmék után indulva beszél a középtanodai oktatásról, hanem a gymnasium és reáliskola tantervének összehasonlítását tanulmánya tárgyává tette, világosan átláthatja, hogy egyik ép úgy, mint másik tudományos pályára készít elő, s így senkinek bevégzett képzettséget nem nyújt. A gymnasiumi és reáliskolai képzés között csupán az a különbség, hogy míg az előbbeni az ó-klassikai műveltségre fekteti a fősúlyt, addig az utóbbi modern irányban igyekszik növendékeit nem teljesen kiképezni—mint ezt sokan hiszik — hanem a műegyetemre előkészíteni. A reáliskola— különösen újabb tanterve értelmében—teljesen tudományos intézet, hol oly tárgyakról, melyek az ipar, kereskedelem vagy gazdászat körébe vágnának, szó sincs, vagy amennyiben a reáltanoda tárgyai nagyon tág értelemben véve e szakokba belevágnának is, úgy ezen tárgyakat a gymnasiumban is feltaláljuk. A gymnasium növendékei a mathematikai műveletek kivitelében, a természettan elveinek felfogásában, sőt még a vegytani ismeretek elsajátításában is mindenkor mutattak annyi — sőt több — képességet, mint a reáltanodákéi. Ez statisztikai adatokkal bebizonyítható tény, melyet megcáfolni nem lehet. Vagy honnan merítette volna különben a műegyetem tanártestülete azon meggyőződést, hogy reáltanodáink feleslegesek?! Ne féljenek reáltanodáink védői, hogy az e nemű tanintézetek megszűnése után tudományosan képzett technikai szakerőink nem lesznek. Nem ez a baj Magyarországon, hanem az, hogy iparos osztályunk képzése van nagy mértékben elhanyagolva. Hol ezen osztálynak megvan életképes törzse—mint pl. Fejérvárott is—arra kell törekednünk, hogy ezen osztálynak saját ez általra bevégzett képzettséget nyújtsunk. Ezt pedig semminemű középtanodának — legyen az akár gymnasium, akár reáltanoda — felállítása által el nem érjük. Mit használ az iparosnak, ha a középtanoda évfolyamaiból kettőt-hármat elvégez s igy azon hibás meggyőződéssel, hogy ő már pályáját tekintve tudományos képzettséggel lép ki az életbe — pedig állását és foglalkozását tekintetbe véve a középtanoda pár osztályának elvégzéséből igen kevés hasznot merített — mondom, ezen meggyőződéssel csak a proletárok számát szaporítja. Vegyük csak kissé szemügyre iparos osztályunkat. Látjuk, hogy ez osztály, habár tagjai nem dicsekedhetnek is ősmagyar nevekkel, testtel lésekkel a magyar nemzet érdekeit mozdítja elő; hogy ez osztály ott, hol a magyar nemzetiség terjesztésének érdekében áldozatot kell hozni, mindig legelől jár; hogy ez osztály legnagyobb részben szorgalmas, törekvő emberekből áll, kik — mert első rendben magyarok, s csak azután iparosok — igen jól tudják, hogy az ipar terén teendett felfedezéseik nemcsak saját vagyoni jólétüket, hanem a magyar név dicsőségét is emelnék, de látjuk egyszersmind azt is, hogy ezen osztály, daczára őszinte becsületessége és józanságának, daczára megfeszített szorgalmának évtizedeken keresztül nem bír előbbre vergődni, mert hiányzanak azon ismeretei, melyek segélyével társadalmi állását megítélni, magát szakában tökéletesíteni s igy a külföld iparosaival versenyre kelni tudna. Ismétlem újra: ezen osztálynak kell társadalmi állásához mért átalános és czéljaira szükséges szakműveltséget adnunk, ha a magyar nemzet középosztályát értelmes és mindenek felett hazafias réteggel erősbíteni akarjuk. Azonban nemcsak most meglevő s elhanyagolt műveltségű iparos osztályunk előbbrehaladásának érdekében kell polgári- vagy iparos-iskolákat — mert az ő tanügyi szükségletét e tanintézetek fedezik — felállítani; — van még egy az iparos osztálylyal sok részben ellentétes, de hazafiságban annak cseppet TilflfilAs Hadé története.*) — Irta: Szüts Miklós. — (Folytatás.) A ki életre ébredt. Rövid időre másfelé kell forditanom a kegyes olvasó figyelmét. Oly tényekre, melyeknek közvetlen tanúja nem valók, s melyeknek lefolyását és öszszefüggését én magára csak az események végkifejlődéséből meritem s csak akkor tudtam meg. Elegáns bondokban vagyunk. Egy íróasztal, tele apró női csecsebecsékkel, mellette egy balzac a lábak helyén török mintájú szőnyeggel leboritva, hátrább kis asztal díván előtt, körülé karszékek s átellenében szép, magas falitükör képezik a szoba főbb bútorzatát. A tükör alatt még kis márványasztal, melyen toiletteszerek közt két remekmívű amorette elefántcsontból, melyek mintegy symbolicus testőrséget játszottak képezni ama szép nőnek, ki az Íróasztalnál ül és ideges mohósággal merült iratainak rendezése és olvasásába. A megelőző nap reggelén e szobában épen igy volt minden, kivéve az Íróasztalon és a márványlapon kirakott bijputériákat. És e csekély változás mégis oly sokat tett, a szoba akkor üres volt és üresen is hagyta a belépő képzelmét, most pedig szentélylyé lön, s a *) A múltkori közlemény utolsó mondata: „ő nem jövevény, hanem megérkező“ a híres Talleyrandtól származik, ki Thiers Adolfról mondta: „il n’est pas parvenu, il est arrivé.“ szoba kedves illata, az Íróasztal rózsaszínű levélkéi, költői rendetlensége és az ott őrködő kis amorettek mind sajátszerű remegéssel tölthették el a belépő szivét és éreztették vele azon varázst, melyet egy szép nő mindenüvé elvisz magával. A padlózaton még a rövid idő előtti megérkezés jelei voltak szétszórva, nyitott utazótáskák, dobozok és sok csekélység, melyekről az ember mindaddig azt hiszi, hogy nélkülözhetetlenek, míg csak oly helyzetbe nem jő, melyben azokat nélkülöznie kell. A fiatal nő rendkívül szép volt, a büszke szépségek fajából. Nem volt gyermekleányka többé, 24 éves lehetett, de csak annyival inkább emlékeztetett a tökéletesen kifejlett rózsára. Azon nők közül való volt, kiknek történetük van és kik történetet csinálnak. Sokkal nagyobb volt a hatalom, melyet beleoltott a természet, hogysem büntetlenül lehetett volna közelében élni egy férfinak, bármenynyire szerette volna is ez a szabadságot. A szép nő elmerülve lehetett. Nyugtalanság és merengés váltakoztak kedélyében. Minden pillanatban órájára tekintett, majd becsöngető komornáját és cabrioletért küldött. Pár percz múlva a leány csöndesen jelenté, hogy a kocsi várakozik. A hölgy gyorsan véve kalapját és lesietett a lépcsőkön. „Vigyen a rendőrfőnök lakására.“ A kocsi megindult s a szép nő hátradőlt kimerülten, fáradtan, mintha oly nehéz teher nyomná lelkét, melyet kitűnő szépségének s jeles adományainak tudata nem tud ellensúlyozni. A patkók szikrát hánytak a köveken, a kerekek egyforma sebességgel gurultak s a szép nő álmodott, képzelme sokkal sebesebben röpült, szive gyorsabban vert mint kocsija haladott. Látott egy arczot a szemrehányás vonásaival rámeredni, látta s elűzte, elűzte ezeredszer, tizezeredszer, de ismét visszajött és nem tudott tőle menekülni. Fohász és kaczaj oly közel voltak egymáshoz az ő nyakán, ő kaczajba fojtotta fohászát; de az emléket, mely e fohászokat fölkavarta, nem tudta kitépni. S a kocsi még nem állt meg, a kerekek zörögve gurultak, a nő türelmetlenül tekintett ki ablakán, és számította magában a perczeket és gondolatait rendező. Most megállott a kocsi, czélnál voltak. A hölgy arczára vonta fátyolát és kilépett. Csendes, szótlan udvariassággal nyitották ki előtte az ajtókat. A rendőrfőnök ismeretes volt arról, hogy hozzá bármely órában szabadon bemehet mindenki. „Íme egy levél a rendőrfőnök úrhoz,“ mondá egy szolgának, ki őt figyelemmel szemlélé. A szolga gondosan körülnézett mielőtt távozott. Meglátszott, hogy természetévé vált nem bízni senkiben, még a legszebb asszonyban sem. Átalános vonás volt ez ezen a helyen, hol megszokták már a legnagyobb bűnöket mindig ott találni meg, hol az ember legkevésbbé keresné. Csakhamar ismét visszajött udvarias meghajlással. „Kegyeskedjék asszonyom belépni.“ Magas, erős férfiú lépett a hölgy elé és választékos udvariassággal üdvözölte. — Magas, kopaszodó homloka kiváló értelmiséget árult el, nyugodt arcza viharokban megedzett önuralmat, éles, figyelő tekintete oly embert árult el, ki hivatásánál fogva megszokta.