Szemészet, 1875 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1875-02-28 / 1. szám

•' -. -V.;'.y ~ Könyvismertetés. Die Lehre vom Gesichtsfelde und seinen Anomalien. Eine physiologisch-klinische Studie von Dr. Wilhelm Schön. Berlin, 1874. Ismereteink hiányossága és tökéletlensége valamely szak­mában akkor leginkább tűnnek fel, ha azokat összefoglaló áttekin­­tetben szemeink elé állítja oly szakember, ki a mai tudomány színvonalán állva, gazdag tapasztalataiból folyó adatoknak az el­fogadott elmélet szabályaival összhangzásba hozását megkísérli. Ezen nagy érdemet szerezte magának Schön a szóban levő könyve által, melynek úgy tanulságos mint élvezett olvasása után úgyszólván tisztán látjuk a sok hézagot, mely a láttér élettani és kórodai tanában húsz évi szorgalmas tanulmányozás daczára még fennáll; annyi idő múlt el körülbelöl azóta, hogy Graefe (1856 Arch. f. Ophth. II. 2.) a láttér nyomozására különösen a jóslat szempontjából figyelmeztetett bennünket. Már maga a nyomozási módra is forog fenn több mint egy kétely. Schön a szakemberek túlnyomó többségével használja ugyan Fö­rs tér periméterét, melynek mintáján 37, a munkához csatolt háttérrajz is készült, ő azonban mégis jövőre Wolllow - t­e alább az érintkező lapok egy részére nézve feltűnőleg mutat. Sze­rencse, hogy Merkel ezen véleménye, mint látni fogjuk, egészen egyedül áll s e legtekintélyesebb munka többi írói (mint ez kö­­zöttök sok tárgyra nézve tapasztalható) vele nem értenek egyet, habár egymás között sincsenek teljes egyességben. Legérdekesebb ránk nézve, mit Schwalbe mond !) Mi­után a sokszor ismételt „elválhatlanságot“ ő is bizonyította, azon nagyon meglepő s épen ezzel össze alig egyeztethető értesítést adja, hogy az ő befecskendéseinél a Petit-féle csatornába (Merkel szerint ez sem létezik és Arnold szerint is később ellágyulás útján fejlődik, szilárdüvegtest-részletből), mit a mellső csarnoknak meg­töltése által könnyen eszközölhetni, az összeköttetés hátsó tok és üvegtest között egy szélesb vagy kes­kenyebb övben nem ritkán megszakadt, folya­déknak a kettő közzé tolulása miatt. Ezen adat rendkívül fontos és érdekes. Ha csakugyan valónak bizonyulna, hogy a canalis Petiti, melynek létezése eddig legalább is kérdéses, valóban egy oly nyirk rendszerhez tartozó üreg vagy rés, milyen­nek azt Schwalbe képzeli, s hogy ezzel összefüggésben, ha nem mindig is, de néha egy hasonló jelentőségű hasadék létezik len­csetok és hyaloidea között, minek eldöntése pedig nem volna ne­héz s az egész legkevésbbé sem valószínűtlen, akkor nem sokáig kellene azon gondolkoznunk, miért válik el e két képlet, legalább bizonyos esetekben oly könnyen egymástól. Hasonlólag könnyítné ezen haladékonyság megértését F i n k b e­i n e r* 2) egy régibb állítása, mely szerint az övecs hátsó fala kettős s két lemeze közt az előbb Hannover, majd ő általa is látott (Hannover-féle) csatorna létezik . H. szerint ez csak a lencse széléig ér, de Fink­­beiner állítja, hogy egy ily hasadék a két lemezre vált byaloideá­­ban az üvegtest és lencse közt mindenütt látható. Nagy kár, hogy később aztán ezt senki sem látta. Hogy a kérdést illetőleg a lehetségig tisztába jöjjünk, nem szabad elmellőznünk a kifejlődéstant sem, mely a képletek ide vagy amoda tartozására összefüggések származásának módjára nézve, egyedül hiteles útmutató. Ez azonban csak növeli a kérdés zavarosságát; az újabb adatok lehetőleg tisztává teszik a koncz­­nok számára a viszonyokat, de részünkre csak negatív, vagy job­ban mondva semmi tanulságokat nem adnak. Arnolds­ szerint a lencsét teljes lefürödése után egy a középső csíralemeztől eredő világos szövet-öv környezi, elejénte vele közvetlenül érintkezvén , majd a kettő között a lencsetokot jelző átlátszó vonal löp fel, mely külön réteget képez. A lencsét tehát elválasztja e réteg az említett világos öv hátsó felétől, melyből az üvegtest képződik s a tok azon alapszövete úgy ettől mint a később szintén mögötte fejlődő edényes hártyától egészen független önálló hártyát képez ; ez annál élesebben tűnik ki, minél idősebb az embryo. Ebből tehát legalább annyi világos, hogy a hátsó tok és üvegtest genetice egymástól függetlenek. Egészen ellenkeznek ezzel Manza­ állításai. Szerinte az életben bonettanilag különböző hátsó és mellső tok kifejlődésre nézve sem egyezik meg; utóbbit legnagyobb valószínűséggel a ké­sőbb mellső tokfelhámként szereplő sejtek képezik, előbbi „vagy az edényes tok hátsó részének sorvadt maradványa, vagy a­mit legalább is nagyon benső összefüggése a fossa patellaris­­sal támogat — az ü­vegttesthez tartozó határ­hártya.“ A­mennyire ellenkezik ez Arnold nézetével, annyira érthetlenné teszi a két kép­let egymásról leválásának eseteit. Ha ez a leválás olyan volna, mint a hyaloidea leválása az üvegtesttől ennek kiürítése alkal­mával, mindig annak kellene megtörténni, mit Schwalbe Iwanoff ellenében a hyaloideának az ü­vegtesthez tartozása melletti bizo­nyítékul felhoz, t. i. ennek egyes csafatai rajta maradnának ; azonban mint tudjuk, ez nem történik, sőt épen esetünk bizony­sága szerint az elválás erőszak nélkül is megtörténhetik. Akár azt kérdezzük tehát: minő boncttani viszonyok jogo­sítanak bennünket azon hitre, hogy a lencsét tokostól s az üveg­test sértése nélkül leválaszthatjuk az utóbbiról, akár azt, minő kifejlődéstani adatok magyarázzák meg ezen képletek mindenki által nagyon szorosként jelelt összefüggésének megszakadását bizonyos esetekben, határozott feleletet kapni nem fogunk. úgy a bonettan mint az embryologia ad néhány adatot, melyek teljesen felvilágosítnának bennünket, de ezek csak egyesek véleményét ké­pezik. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy a kórtani észleletek Schwalbe befecskendési eredményeit s Arnold kifejléstani észlele­­leteit látszanak támogatni. Egy kérdés volna még, mi e tárgyról szólva, elkerülhetlenül nyomul élénkbe : nem tekinthető-e ezen leválási hajlandóság kó­rosnak, bizonyos rendellenességekkel (mint hályogképződés stb.) együtt járónak? Nem függ-e össze vajon a lencse megzavarodásá­val annak összeköttetéseiben meglazulása is ? E kérdésekre a fen­tebbiekben lelünk vagy kellene lelnünk feleletet. Ha a hátsó tok csakugyan az üvegtesthez tartozó képlet, nem érthető, miért csat­lakozik épen kóros viszonyok közt a lencséhez s nem érthető, mi befolyása volna a lencsebeli elfajulásnak arra, hogy egy vele ösz­­szenőtt, de hozzá nem tartozó hártya elpártoljon amattól s kövesse őt szerencsétlenségében. Még kevésbbé volna érthető, hogy ezen csatlakozás a lencséhez normális viszonyok közt is (1. Heule és Schwalbe) megtörténik. Nem lehet azonban könnyedén eltávoz­­tatnunk azon gyanút, hogy a két alkatrész összefüggésének meg­­lazulása kiválóan túlságosan érett hályogok mellett jö létre, mi­kor mindkét tok zavaros már. Legnagyobbrészt ilyen hályogokra vonatkoznak azon műtétmódok is, melyek a lencsét tokostól ve­szik ki; így már Richter A. G. és 1799-ben Beer által ajánlott módok, melyek közül az utóbbié­ppen a hátsó toknak a felnyársalt lencse mozgatása által leszabadításán alapszik. Ismer­jük Sperino, Moyne, Wecker s főleg Pag­en­­s t­e­c­k­­e­r ajánlatait, s tudjuk, hogy utóbbi épen túlérett, sőt legújabban töpörödött, hályogok mellett látja műtétmódját elő­nyösnek. Ha nem tudjuk is tehát eldönteni, mi okozza azon sajátos ellentétet, mely az anatomok és szemészek észleletei közt fenáll, ha nem tudjuk is okát, miért lazul meg az összeköttetés lencsetok és hyaloidea között némely esetekben, annyi bizonyosnak látszik, hogy e két hártya teljesen önálló, bár rendesen összeforrt két képlet, melyeknek az elválásra hajlandósága van. Megérhetjük még, hogy Arnold ide vonatkozó véleményének bebizonyulása és Schwalbe kísérleteinek sikeres ismétlése után a kérdést megfor­dítva azt kérdezzük: mi az oka, hogy e két képlet oly szorosan függ össze egymással ? ‘) G r a e f e-S a e m i s c h. Handbuch. I. köt. 457. lap. 2) Zeitschrift für wiss. Zoologie. Bd. 6. 1855 ; id. Schwalbe. s) GraefeSae misch Handbuch 1. köt. 316 1. 4) Ugyanazon mii II. köt. 35 1. - - 8 —

Next