Széphalom 10. (1999)
Nyirkos István: Voltak-e a magyarban neutrális magánhangzók
Nyirkos István: Voltak-e a magyarban neutrális magánhangzók NYIRKOS ISTVÁN Voltak-e a magyarban neutrális magánhangzók A magyar nyelvtankönyvek, akár iskolai, akár tudományos céllal készültek, felhívták a figyelmet arra, hogy ősi, egyszerű szavainkban és azok magyar nyelvi fejleményeiben egy szónak a hangszerkezetén belül általában vagy csupa magas, vagy csupa mély magánhangzó fordul elő (pl. kéz - keze-s, keze-t, keze-k; vér — vére-s, veres; ad - ado-gat, ado-m; ház - házas, háta-t, háza-k stb.). Ezt a jelenséget általában a magánhangzó-harmónia vagy a hangrend törvényének nevezik. Érdekes azonban, hogy a magas és mély hangrendű szavakon kívül vegyes hangrendűséggel is találkozunk finnugor eredetű szavainkban. Bizonyára elég ilyen szavakra hivatkoznunk, mint nyíl - de: nyilas, nyilat, nyilat-k; nyír ’nyír(így - de egyes származékokban: pl. 1833: Nyírfa, Nyr. 54: 128: akácfanyirjas; nyír ’mocsár, vizenyős rét’ - s minden bizonnyal idetartozik nyirok, nyirkos szavunk is (l. még TESz. nyír 2. és nyír 3., illetve nyirkos, nyirok alatti fejtegetést); ín ’(lábszár) ín; az izmot a csonthoz erősítő... szalagszerű képződmény’ stb. - inas, ina-k, ina-m, iszik (mi-sz-ik) stb., azaz a tőhöz mély kötőhanggal (véghangzóval) társulnak a végződések. Úgy tűnik tehát, hogy mégsem kivétel nélküli a hangrend törvénye, azaz kivételes hangtörvénnyel van dolgunk, mivel ez a szabályszerűség, nevezetesen a hangrend törvénye nem jut érvényre minden esetben, mert hiszen a mély és magas hangrendű szavak mellett vegyes hangrendűeket is találunk. A magyar nyelv búvárai a jelenség okát abban látták, hogy hangváltozás történt, s a fenti szavak eredetibb (alap)alakjában vagy valamilyen mély magánhangzó (u, o, a) vált i-vé (1. Melich: Szily-Eml. 35), vagy egy mély hang, az úgynevezett veláris magánhangzó vált elülső (palatális) magánhangzóvá, azaz i-vé (1. Bárczi: Magyar hangtörténet. Bp., 1958. 2. kiadás 28. MNYT.: i. h.). Később pedig bizonyos hangtani helyzetben a rövid hang megnyúlt, azaz hosszú í lett belőle. Úgy gondolom, hogy az ősi vegyes hangrendű szótövekben található, tulajdonképpen máig megőrződött vegyes hangrendűség mindkét módon előállhatott, azaz a magyar nyelv fejlődése során u/o/a (? mély hangú) i (palatális) i változás is történhetett, az uráli hosszú M-val hangzó jake szóból ugyanis a magyarban puszta itőalak fejlődött (l. pl. ihat; hasonló fejlődést olykor finnugor és nem finnugor eredetű szavainkban is találunk: feltételezett ugor jome ~ jame › magyar jó ‹ (a középfok -óó jelével ellátva) ronkább › inkább: juhász ¡ ihász; juhar ¡ ihar; (szlovák R. jaremba ‚ magyar járomba ‚ komba stb.). Bárczi szerint a palatális hang közvetlen előzménye 359