Széphalom 11. (2001)

HISTÓRIA ÉS HAGYOMÁNY - Györgyi Béláné: A személyesség irodalmi kifejezési formái a XVI-XVIII. századi magyar irodalomban

SZÉPHALOM 11. • A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 2001. 111 napló, amelyben megtalálhatók ugyan a krónikás naplóra jellemző elemek is, de lényege az önelemzés. írója legtitkoltabb tetteiről szándékairól is számot ad benne, mindennapi vallomásaiban önmaga lényegét keresi. Minthogy írója naplóját nem a nyilvánosságnak szánja, szókimondó őszinteséggel mutatja meg benne önmagát. Kölcsey Ferenc Országgyűlési naplója elsősorban az események krónikáját adja, re­formkori küzdelmekhez kapcsolódva vall azokról az „ideákról", melyek megvalósulásáért írójuk tevékenykedett. Kemény Zsigmond Naplóját (1846) önmagának írja. Leírja benne debreceni és pesti utazását, Széchenyivel, Kossuthtal, Petőfivel történt találkozását, vala­mint beszámol írói és emberi gondjairól, szellemi fejlődéséről. Naplója így részben króni­kás beszámolója a külső eseményeknek, történéseknek, ugyanakkor befelé forduló őszinte önfeltárulkozás is, átmenet a XIX. századi krónikás és romantikus napló műformái között. A memoár-irodalom újabb fellendülése két történeti fordulóponthoz, 1849-hez és 1867-hez kapcsolódik. Az emlékezők jelentős csoportja közéleti szerepléséről számol be elsősorban, még ha némelyikük ki is egészíti a közéletről elmondottakat személyesebb emlékeivel. A legérettebb emlékiratok Déryné visszaemlékezései, Kossuth emigrációban fogalmazódott Irataim az emigrációból és Pulszky Ferenc Életem és korom című visszate­kintő emlékirata; Széchenyi István naplója pedig írójának bonyolult, ellentmondásos egyé­niségét, törekvéseit, gyötrő lelkiismeret furdalását tükrözi a személyesebb írói jelenlét hangján. Megírja emlékeit Vahot Imre, Degré Alajos, Mészáros Lázár, Percei Móric, Teleki Sándor­ és még néhányan, elsősorban 1848 eseményeihez kapcsolódva, és 1886-87-ben Jókai Mór is közreadja az Életem három kötetét. Justh Zsigmond Párizsi és Hazai napldba - amely 1892-ben íródott, de csak jóval később jelent meg sok más naplóhoz hasonlóan - a századvégi magyar értelmiség helyzetét, életérzéseit tükrözi. A külföldön élő Jósika Miklós Emlékirata (1865) - még töredékes voltában is - a legtisztább megnyilvánulása a korszak emlékező prózájának. Nála tűnik fel először az „önéletrajz” kifejezés, s munkájában arra is rávilágít, „hogy miért hiányoznak e korszakból az olyan emlékezések, melyek összekap­csolhatnák a műfaj két virágkorát: a korait s a huszadik századit."28 Az emlékirat, önéletrajz és napló jelenléte­­az írói személyesség kifejezési formáiként - tehát nyomon követhető irodalmunk történetében. Első megjelenését a XVI. század vé­géhez, Ecsedi Báthory István meditációihoz kapcsolhatjuk; jelenlétét fellelhetjük a XVII. század eleji késő reneszánsz humanista irodalmában, elsősorban a református prédikátor­írók tevékenységében; tanúi lehetünk virágkorának a XVIII. századi barokk irodalom me­moárjaiban, s folytatólagos továbbélését - ha veszítve is a személyes kifejezésmód mély­ségéből - a XIX. század magyar irodalmában is megtalálhatjuk. Ebben a folyamatban kiemelkedő helyet foglal el Szenes Molnár Albert (1574-1634), a protestáns késő- humanizmus legnagyobb alakja, aki újfajta polgári prózastílusával megnyi­totta az utat az önfeltárulkozó személyesség írói kifejezése felé. A XVII. század első évti­zedeiben az ő munkásságában figyelhető meg az az újszerű prózastílus, amely a XVIII. századi memoár-irodalomban folytatódik, teljesedik ki.29 28 Uo. 130. 2’’ E dolgozat bevezető része egy Szenes Molnár Albert önéletrajzi jellegű műveivel foglalkozó tanulmánynak.

Next