Széphalom 11. (2001)
HISTÓRIA ÉS HAGYOMÁNY - Györgyi Béláné: A személyesség irodalmi kifejezési formái a XVI-XVIII. századi magyar irodalomban
SZÉPHALOM 11. • A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 2001. 111 napló, amelyben megtalálhatók ugyan a krónikás naplóra jellemző elemek is, de lényege az önelemzés. írója legtitkoltabb tetteiről szándékairól is számot ad benne, mindennapi vallomásaiban önmaga lényegét keresi. Minthogy írója naplóját nem a nyilvánosságnak szánja, szókimondó őszinteséggel mutatja meg benne önmagát. Kölcsey Ferenc Országgyűlési naplója elsősorban az események krónikáját adja, reformkori küzdelmekhez kapcsolódva vall azokról az „ideákról", melyek megvalósulásáért írójuk tevékenykedett. Kemény Zsigmond Naplóját (1846) önmagának írja. Leírja benne debreceni és pesti utazását, Széchenyivel, Kossuthtal, Petőfivel történt találkozását, valamint beszámol írói és emberi gondjairól, szellemi fejlődéséről. Naplója így részben krónikás beszámolója a külső eseményeknek, történéseknek, ugyanakkor befelé forduló őszinte önfeltárulkozás is, átmenet a XIX. századi krónikás és romantikus napló műformái között. A memoár-irodalom újabb fellendülése két történeti fordulóponthoz, 1849-hez és 1867-hez kapcsolódik. Az emlékezők jelentős csoportja közéleti szerepléséről számol be elsősorban, még ha némelyikük ki is egészíti a közéletről elmondottakat személyesebb emlékeivel. A legérettebb emlékiratok Déryné visszaemlékezései, Kossuth emigrációban fogalmazódott Irataim az emigrációból és Pulszky Ferenc Életem és korom című visszatekintő emlékirata; Széchenyi István naplója pedig írójának bonyolult, ellentmondásos egyéniségét, törekvéseit, gyötrő lelkiismeret furdalását tükrözi a személyesebb írói jelenlét hangján. Megírja emlékeit Vahot Imre, Degré Alajos, Mészáros Lázár, Percei Móric, Teleki Sándor és még néhányan, elsősorban 1848 eseményeihez kapcsolódva, és 1886-87-ben Jókai Mór is közreadja az Életem három kötetét. Justh Zsigmond Párizsi és Hazai napldba - amely 1892-ben íródott, de csak jóval később jelent meg sok más naplóhoz hasonlóan - a századvégi magyar értelmiség helyzetét, életérzéseit tükrözi. A külföldön élő Jósika Miklós Emlékirata (1865) - még töredékes voltában is - a legtisztább megnyilvánulása a korszak emlékező prózájának. Nála tűnik fel először az „önéletrajz” kifejezés, s munkájában arra is rávilágít, „hogy miért hiányoznak e korszakból az olyan emlékezések, melyek összekapcsolhatnák a műfaj két virágkorát: a korait s a huszadik századit."28 Az emlékirat, önéletrajz és napló jelenléteaz írói személyesség kifejezési formáiként - tehát nyomon követhető irodalmunk történetében. Első megjelenését a XVI. század végéhez, Ecsedi Báthory István meditációihoz kapcsolhatjuk; jelenlétét fellelhetjük a XVII. század eleji késő reneszánsz humanista irodalmában, elsősorban a református prédikátorírók tevékenységében; tanúi lehetünk virágkorának a XVIII. századi barokk irodalom memoárjaiban, s folytatólagos továbbélését - ha veszítve is a személyes kifejezésmód mélységéből - a XIX. század magyar irodalmában is megtalálhatjuk. Ebben a folyamatban kiemelkedő helyet foglal el Szenes Molnár Albert (1574-1634), a protestáns késő- humanizmus legnagyobb alakja, aki újfajta polgári prózastílusával megnyitotta az utat az önfeltárulkozó személyesség írói kifejezése felé. A XVII. század első évtizedeiben az ő munkásságában figyelhető meg az az újszerű prózastílus, amely a XVIII. századi memoár-irodalomban folytatódik, teljesedik ki.29 28 Uo. 130. 2’’ E dolgozat bevezető része egy Szenes Molnár Albert önéletrajzi jellegű műveivel foglalkozó tanulmánynak.