Széphalom 22. (2012)
SZÁMADÁS ÉS SZEMLE - Gerliczki András: Az egész igézetében. János István Egyén és világegész című kötetéről
674 GERLICZKI ANDRÁS: János István Egyén és világ egész című kötetéről tünk fontos dokumentuma akkor is, ha színvonalában jelentősebb munkák is követték. Hasonlóan alulnézeti képét adja a kornak a Gúnyvers a XVIII. századból című írás. Lintzenmajer péklegény gúnyverse — a tanulmányíró megfogalmazásában — „a mezővárosi kultúra ’populáris regiszterének’ egy érdekes adalékát szolgáltatja”. Az asszonycsúfoló latrikánus vers műfajának bemutatása új színekkel gazdagítja azt a művelődéstörténeti tételt, miszerint a magaskultúrától a népi kultúrához közelítő írásbeliség sajátos (provinciális) rétegét képviseli a népi tudatformának. A Latinság és folklór átfogó kultúrtörténeti tanulmány, önálló kutatási irány programját vázolja fel azzal, hogy a magyarországi latinitás évszázadait áttekintve a nyelvhasználaton túl a műveltség, az oktatás, a mindennapi élet területein is követi a latin nyelv jelenlétét. A tanulmány hangsúlyozza, hogy a nyelvi-kulturális kettősség elsősorban az oktatási rendszer vizsgálatához kapcsolódva tanulmányozható. „A latin-magyar kulturális kölcsönhatások alapvető feltétele mégiscsak a stúdium: a középkor kevés számú jobbágyliterátora és szerzetes-írója mindenesetre két kultúra talaján állt, vélhetően közelebb a népi műveltséghez, s a későbbi századok folyamán úgy nőtt a latinitás befolyása, ahogy a melanchtoni kulturális modell révén Magyarországon is kiépültek a stúdiumot tanító kollégiumok, betetőzve mindez a katolikus iskolarendszer kiépülésével”, emeli ki az említett szempontot a szerző. Folklórkutatási eredményeiből ez a tanulmánygyűjtemény csak ízelítőt adhat, ám a Latinság és folklór is több stúdium eredményei kínálja. A legérdekesebb és legösztönzőbb talán a kollégiumi diákköltészet, diákfolklór taglalása, mely részben a debreceni, részben a pataki hagyományok írott örökségére támaszkodik. A Krúdy és a magyar múlt - A Három király történelemlátása - szövege azt a párbeszédet képviseli, amit a szerző egész pályáján fontosnak tartott a múlt és jelen kölcsönviszonyában. „Krúdy Gyula a szubjektív idő írója volt ugyan, de az ő időélménye éppen olyan mélyen gyökerezett a konkrét történelmi időben, mint bármely száraz historikusé, azzal a különbséggel, hogy képes volt sugallani és láttatni a letűnt idők személyes dimenzióit is. — A nosztalgikus ködfátyol és a kulináris örömök kulisszái mögött nemzeti hagyományainkat mélyen ismerő cinkos író kacsint vissza értő vagy értetlen olvasójára, emígyen: fejtsd meg a rejtélyt!” Az idézett sorok is igazolják, hogy a filológus interpretáció nemcsak megfér, hanem természetes módon jár együtt az eszszéisztikus személyességgel, a színekben gazdag ábrázolásmóddal, az empatikus stílusvizsgálattal, az kultúrtörténetileg is megalapozott személyiségrekonstrukcióval. Tegyük hozzá, a könyv tanulmányai (legyenek értekezések vagy éppen eszszéjellegű közelítések) sohasem állnak meg az adatoló, dokumentáló érvelésnél: mindig ott a háttér, a jelen és múlt viszonyában körvonalazódó emberi (intellektuális) univerzum. Karizmatikus sorsok, művek címen csoportosulnak a kötetzáró írások. A szerkesztők szándéka szerint olyan szövegek kerültek ebbe a ciklusba, amelyek János István meghatározó huszadik századi olvasmányai, személyes kíváncsiság és vonzódás vezérelte választásai. Funkcióját tekintve ez az írástípus egyszerre portréja szerzőjének és alanyának. Mintaadó ebből a szempontból a Sík Sándor: portrévázlat című írás. Az életmű lírai szövegegyüttesének értő kommentárja mellett érzékeny korrajzot kapunk, előterében egy személyiség, egy huszadik századi írósors rekonstrukciójával. A portré szerzője a textusokon túl az őket megszólaltató írástudóra is kíváncsi, s a tanulmány záró részében a művész-értelmiségi lét átfogó summázatát adja: „a tanításban is művet alkotott, jövőt épített, értékeket halmozott, s a kor - beleértve a mai kort is — általános gyakorlatával szemben a tanítva tanulás, a docendo discimus gyakorlatát követte; az igazság sohasem az ex cathedra való kinyilatkoztatás formájában jelent meg, hanem kölcsönös viták pergőtüzében kristályosodott ki.” A Kékszakállú misztériuma annak a szertágazó tudósi-emberi érdeklődésnek bizonyítéka, amely az irodalom értékein túl a társművészetekre is nyitott. Mitologikus genezis, világ- és létértelmezés, misztikus titok és mindent megmutatás, mitikus hagyomány és irodalmi szövegek intertextuális hálózata, hogy csak néhány vezértémát emeljünk ki a tanulmányból. „A misztériumban