Széphalom 22. (2012)
SZÁMADÁS ÉS SZEMLE - Gerliczki András: Az egész igézetében. János István Egyén és világegész című kötetéről
SZÉPHALOM 22. • A Kazinczy Ferenc Társuság évkönyve 2012. 675 az egyén mint individuum mindig a világegészhez való viszonyában nyilatkozik meg, s önmagáról szerzett tudása egyben az egészről, az univerzumról szóló tudás is”, írja János István. Egyén és világegész. A tanulmánygyűjtemény címe s benne foglalt kultúrfilozófiája az imént idézett mondatban gyökerezik. Hasonlóan interdiszciplináris (megint csak zenei érdeklődésű) értekezés a Kodály Zoltán és a régi magyar irodalom. Kodály „rekonstruálni és egységben látni vágyra a magyarság művelődésének évszázadait, a kezdetektől saját koráig”. Ha az előbb a kötet filozófiáját eredeztettük a Bartók-tanulmány részletével, akkor most az idézett Kodály-minősítést emelhetnénk ki a szerző tudósi, tanári, kultúraközvetítő ars poeticájának összefoglalására. Persze, a kutató sohasem önmagát, mindig választott témáját emeli középpontba, így a Kodály-filológiában is a zeneszerző műveltségét, irodalmi tájékozottságát, magyarságtudatának dokumentálható kulturális összetevőit vizsgálja. A Németh László esszéi a régi magyar irodalomról című írás szintén több mint filológiai nyomozás. Portréfestő mozdulatnak tetszik, ahogy alanyát írásának bevezető szakaszában jellemzi: „a múlttal való szembenézés és számvetés sem tudósi attitűd nála, nem filológiai avagy szakmai kihívás. Sokkal több annál: a nemzeti identitás létalapjának keresése, az öntörvényű magyar kultúráé, mely azonban mégis a nagy európai kultúrkörök interferenciájában mutatkozik meg.” Egyik legfontosabb, továbbgondolásra ösztökélő megállapítása szerint Németh László régi magyar irodalom iránti érdeklődése — egyáltalán irodalomtörténeti esszéinek egész sora - a magyar irodalmi kánon kiszélesítésének szándékával (is) magyarázható. Az írás ebben a szellemben tárgyalja Németh László felfedező és újrafelfedező kritikai és elemző munkásságát. A tanulmány végkövetkeztetése az esszéíró Németh minőségelvű nemzetpedagógiai programjának koncepcióját emeli ki, elismerve, hogy az elemzett életmű (Németh László bevallott szándéka szerint is) kiemelkedő értéke nemzeti öntudatunk istápolása. A Dsida Jenő istenélménye című tanulmány is elsődlegesen irodalmi forrásokat követ, ám a szerzőtől megszokott sokirányú vizsgálódás lélektani, bölcseleti, sőt teológiai szempontokat is fölvet. Meggyőző érveléssel bizonyítja, hogy Dsida hitélményében, költői világképében a Kempis Tamás gondolatrendszerére visszavezethető Imitatio Christi játssza a meghatározó szerepet. Ahogy a szerző fogalmaz, „Dsida valóban úgy élte meg egész életét, mint a kereszthalálhoz vezető út egyes stációit”. A szövegek sorát a szerkesztők (barátok-tanítványok) közös portréja fejezi be. Az immár lezárult, töredékességében is gazdag életmű s a rövidre szabott tartamában is teljes élet foglaltatott személyes hangú írásba, s költözött át a szeretettel emlékezők szívébe. Az Appendix személyi bibliográfiája, képanyaga, névmutatója azt az olvasót segíti, aki szövegről szövegre követni kívánja a szerzőt folyton meglepetésekkel, felfedezésekkel járó intellektuális kalandjaiban, kíváncsi kérdezéseiben, szerény válaszaiban, a közös világ egészt bejáró gondolataiban.