Pákh Albert (szerk.): Szépirodalmi Lapok, 1853 (1. évfolyam, 1-51. szám)
1853-01-02 / 1. szám
4 I SZÉPIRODALMI LAPOK. 1853. kodlásnak nincs semmi haszna. Törüljük meg elázott szemeinket, gyűljünk öszsze a múzsák oltáránál; esküdjünk együvé és isteni eredetünkbe bizakodván, egész szabadsággal haladjunk elébb azon az utón, a mellyröl se csalogatásáé szidalom nem tántoríthat el.4" De bennünk Kazinczy emléke még más eszméket is költ fel. Jól esik vissza tekintenünk a korra , midőn a költők a művészetet szentségnek nézték s megtisztulva léptek oltárához. Minket szomorít költészetünk, különösen lyrai költészetünk jelen állapota, melly emelkedés helyett hanyatlásával kérkedik s bűneit a népiesség eszméjének varázsával akarja fedezni, mellyet nem ért, föl nem fogott. Mi nem akarunk Kazinczyra, mint költői példányra utalni, mert ő, nem mint költő nagy, de mélyen érezzük, hogy a műgond, csin és formatisztaság, melly műveinek kitűnő bélyege, milly égető szükségünkké vált. Mi nem vagyunk a merev és csalfa ideál tanának bajnokai, de gyűlöljük a csupasz és szintén csalfa természetiességet és a szellem féktelenségét, mellyet bátorság és eredetiségnek nevezgetnek. Mi szükségesnek tartok és teljes hívei vagyunk azon reformáló mozgalomnak, mit költészetünkben Petőfi, Arany és Tompa , széptanunkban Erdélyi kifejtettek , mert látkörünk szélesedett és költészetünk inkább vissza jön vive valódi és szilárd alapjára, de elérkezettnek hiszszük az időt viszszahalást idézni elő kinövései ellen, mellyek hova tovább botránynyá fajulhatnak. ..A nép okvetlenül a szellemi életnek is soha eléggé nem becsülhető gyökere, de soha sem sudara, virágai. Amaz emelkedettségben kell felfogni, mellyben önmagát szereti s nem azon eltorzított alakban, mellyet a rángatózó lángelmék reá tukmálnak. Adjon a nép anyagot, de a költő legyen művész s ne tartson egy formát minden mást kizárónak, hanem csak annak, mi a többiek közt illő helyet igényel. Kevés szerencsés tehetséget , ki a nehézzel könnyen tudott és tud még bánni, követ a nagy sereg, melly a könnyűt és könnyelműt könnyen hányra veti s azt költészetnek adja ki nemzetiségünk legnagyobb kárára, melly a költészetre mint dajkájára, legmagasztosabb igényekkel néz, hogy általa erősödjék s ha újat nyerni nem tud is, legalább megtartsa a régit.44 Kazinczy mély tanulmánynyal csüngött az idegen irodalmakon s kitűnő műfordító. Mindig sok, néha rendkívüli gonddal dolgozott. Fordított s eredeti prózája versenyeznek egymással. Előtte azon eszmény lebegett, hogy csak az a nyelv tökéletes, mellyben a styl minden nemesnek külön nyelve van. Igaz, hogy az e czélra vezető eszközökben néha megtévedt, mert inkább volt az idegen példányok s a nyugoti nyelvek szellemétől áthatva, hogysem a magyar nyelv szelleme ellen soha ne vétett volna le a mi vásári forditmányaink s, többször mint néha, gondatlan és jellem nélküli prózánk nem az ő iskolájából valók. Azon tévedéseket, mellyeket a nyelvújítás szükségeskép magával hozott, e korszaknak kell lassan lassan kiigazítania, s ha nyelvünk tisztán tudományos és elméleti része az igaz útra kezd lépni, művészi prózánknak is párhuzamos haladást kell tartania vele. És e tekintetben szükség felhasználnunk nyelvünk történeti birtokát, mit Kazinczy annyira becsült. Ízléssel fordulnunk az eredeti népnyelvhez, mellyet ő talán egy kissé elhanyagolt, de mi talán túl is vittünk. Mert hiába lesz nyelvünk rendszere a legszilárdabb alapra kidolgozva, ha a költészet és magasabb próza föl nem szenteli s a nemzet közbirtokába nem juttatja. A külföldi irodalmak tanulmányozásának nem olly jelenségei mutatkoznak köztünk , mellyeknek fölöttébb örvendhetnénk. Abban nem sok vigasztaló van, hogy drámáink és regényeink utánozzák a franczia selejtesebb műveket s költeményeinkben mind inkább kezd lábra kapni a még szellemdusságot is nélkülöző világfájdalom és életuntság, néha szitkokkal megpaprikázott kiadásban. Azon világnézetek és irányok, mellyek az európai irodalmat forrongásban tartják, kevés barát- vagy ellenségre találnak nálunk s a sajtó mélyen hallgat a külföldi irodalom viszonyairól, pedig politi-