Tóth Árpád összes versei, versfordításai és novellái (Budapest, 1974)
VERSEK - 1913 - Őszi kérdés - Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz
Ó, rendes élet! gyerek! feleség! - Szivem! mi kincsed van e dús világon ? Vergődő kis szerelmek, szerteszét Gurult tervek, ó, tépett ifjuságom! Huszonhét esztendőm viszem batyumban, Elfáradt vándor, céltalan után, Batyumban csupa lim-lom, ócska búm van, Miért is harcolom még, nem tudom, S miért a versek, ez a fájó, éber Ösztön: árulni halk bánatomat, Mint cukros, fanyar fügét a kucséber? — így sírtam ott a hűvös fák alatt. S költőm! akkor Te jutottál eszembe, Te is nézted Debrecen fasor-rácsát, Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve, S már nem is várja víg szabadulását. Itt rejtegetted kínját életednek, S itt éhezett szelíd lelked halálra, Mert már nem ízlett, rossz ínyű betegnek, A remény hamujában sült pogácsa . . . S mégis, magányod csendes, hús ölén, Mert a magány ád végső menhelyet: Ez a préri, hol mint sötét bölény, Nagyhomlokú tűnődés lépeget, Mély dzsungel, hol a vén boa constrictor, A jóllakott bú, szívünkről lebágyad, — Magányodban, betegen, árván, titkon, Mégis maradt egy felpihegő vágyad: Csokonaim! halál pálmái árnyán, Debrecen magány-prerijén bús farmer, Mint ácsolgattad vágyad! mit se várván, Bús kedvtöltésül, lassan, türelemmel; Épül-e össze valami belőle: Nagy és egész mű ? — rezignáltan lested: Fő, hogy idejét az ember elélje, S ki tudja? tán boldog csoda is eshet! 71