Szilágyság, 1998. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-06 / 44. szám
A közösség emlékezete Emlékezzünk! "Nyolc és félmillió halott volt az első világháború mérlege. Gazdasági szempontból csak bizonyos vidékeket érintett a pusztítás. Németországot és Angliát például teljesen elkerülte. De Közép- és Kelet-Európában éhínség, nyomor és káosz uralkodott." (J.-B. Duroselle: Európa népeinek története, Officina Nova 1993, 355. old.) November elején volt nyolcvan éve az első világégés befejezésének. A világháború okai, részvevői, lefolyása majd végkifejlete a magyarságra (de Közép-európa egészére is!) nézve máig sem múló lelki traumát okozott. Nem erről szeretnék írni (és hangosan gondolkodni ), hanem a háború borzalmait megélt KATONÁRÓL, a magyar és minden nemzethez tartozó katonáról, a Hősről és azokról is, akik hazajöttek ugyan, együtt testi és lelki sérüléseikkel. Csak azt tudták, hogy a hazáért harcoltak. Sok dicsőségben nem volt részük, különösen a lecsatolt területeken. Napjainkban falvak tucatjaiban állítják fel az emlékezés oszlopait. Tíz-húsz évvel ezelőtt még köztünk voltak. A család, a baráti kör talán még emlékezik arra, visszapergetve az időt Isonzo-völgye, Doberdo, az orosz front és a kegyetlen fogság el nem múló fájdalmas történéseiről beszéltek, mindig hajszálpontosan egyformán. Gazda József összegyűjtötte őket, íme egy csokorra való: "Sanct Gabrielle, ez a világ legnagyobb harctere volt. Ezer ember pusztult ott el naponta... Ilyen gesztenyefák nőttek benne, a szegény gyalogság mindig éecaka szökött oda, hogy gesztenyét szedjen. Százával pusztultak el a gesztenyeszedésben. Égett a föld a tűzgránáttól, úgy lőttek minket. Huszonnégy lőtt sebbel jöttem el. Tizenkilenc éves koromban." (Nagy György, szül. 1898, megh. 1997, Szilágysomlyó) "A frász tudta, mi az, hogy kommunista... Nem tudtuk mi azt felfedezni, hogy milyenek azok. Mi csak annyit tudtunk, hogy a kommunisták, azok csak raboltak, gyilkoltak, szedtek el, amit csak tudtak." (Kupás A. Ferenc, Sarmaság, sz. 1899) "Lágerben tartottak három hónapig, azért, hogy székely katonák voltunk! Mint foglyokat. Ott semmi a világon nem volt, csak a nagy szenvedés, mert éheztünk eleget, ki sem lehetett menni, se be, csak a nagy szenvedés, csak úgy szórakoztunk..." (Bálint András, Szilágysámson, szül. 1899) "Akinek nem volt meg a székely hadosztálytól az igazolványa, azt deportálták. Volt rá eset, hogy két társunk elvesztette, s csak egy év múlva kerültek haza. Úgy tekintették, hogy vörösgárdista volt. S akire ez rábizonyult, még huszonötöt is kapott a fenekére. Le egy karosszékre, leszorították, le a nadrágot s bottal. Úgy elverték, hogy frecsegett a vér. Láttam ilyent!" (Bóbis Mihály, Szilágysámson, 1897) Kegyetlen idő, szomorú egyéni és nemzeti sors, most nyolcvan éve és utána. Sok tanulsággal. Az a nép, amelyik emlékezni tud, keserűséggel, de nem gyűlölettel, a jövőjére gondol, életre van szánva. Kérem, ilyen értelemben fogadják soraimat. A jövő század, remélhetőleg jobb sorsot szán nekünk. Vezetőinken, rajtunk, Európán és a világon múlik. Joikits Attila kereszt Turulmadár helyett. Az első világháború hősi halottai emlékének Szilágysomlyó polgárai a Báthory várkertben egy nagyméretű obeliszket állítottak, melynek méretei meghaladják a szokványos nagyságot. A csonkagúla alapja 3x3 méter, magassága 4-5 méter. Mind a négy oldalán márványtáblába vésve városunk hősi halottainak (kb. 80 személy) neve szerepelt. Az obeliszk tetején valamikor egy turulmadár állott, de ma már sem turulmadár, sem pedig a névsor nem jelzi hősi halottainkat - akik mellesleg magyarok, románok és zsidók voltak. Úgy látszik, hogy nemcsak a könyveknek, de az emlékműveknek is megvan a jellegzetes hazai sorsuk. A háború kiszámíthatatlan következményei közül a csupasz, legyűrhetetlen gyűlölet volt a legszörnyűbb. Mindegy, hogy győztesről vagy vesztesről volt szó, mindegyik szilárdan hitt abban, hogy a másik harci kedvének lett az áldozata áldozata. (i.e. 356.Old.) A turulmadarat 1939-ben forrófejű - hogy ne mondjam, soviniszta - ifjak (melyek neveit a szájhagyomány megőrizte), kötelet kötve a nyakára ledöntötték. Az eséstől letört a feje. A turulmadár homokkőből faragott, stilizált, álló, csukott szárnyú, 120 cm magas ragadozó madáralak volt. A márványtábláknak is megvan a története (autentikus tanúja lehettem az esetnek): Constantin Bárliba, a katonai egység parancsnoka az 1970-es években interpellált a városi tanácsnál egy második világháborús emlékmű felállításának érdekében, mert hát... hiába toldjuk, toldjuk "asta mi a noastrá" érvelt "józanul és logikusan". Erre persze pénz nem volt, a jókedvű adakozók sem tolakodtak, így a márványtábla maradványainak kivert helyére került a "Slava eroilor" stb., megoldva ezzel az emlékmű problémáját. Egy jóérzésű román hölgy megtalált egy darabot a táblából, ez máig is megvan. Ennél furcsább a turulmadár sorsa. Sokáig ott állt a városháza hátsó bejáratánál a lépcsőházban, a letört fejjel együtt. Amikor a városháza épületét átadták az általános iskolának, egy kollégám a gyermekek segítségével az épülő ház kertjébe vitte - gondolom megőrzésre. Tehát a madár megvan, csak az kérdés, elő lehet-e szedni vagy esetleg egy másikat kell faragtatni? Hogyan lehetne rehabilitálni a közös emlékművet? 1998. július 28-án egy fémből készült kereszt került a turulmadár helyére. Kérdés: kinek az engedélyével állították oda, mert a városi tanács nem tud vagy nem akar tudni róla. Mondhatom kegyeletsértés kereszttel (!?), mivel nem csak katolikusoknak, görögkatolikusoknak, hanem protestánsoknak és zsidóknak is állíttatott emlék és ezek után nem sok keresnivalója van ott az egyébként szent keresztnek. Sajnos, még mindig ott tartunk, hogy román fiainknak nem futotta egy emlékműre, a szovjet hősöknek viszont állítottunk egyet, de ez senkit nem zavar. Ötven év távlatából rá kellene ébrednünk arra, hogy - mivel nemzetközi egyezmény is szorgalmazza a katonasírok felkutatását s kegyelettel őrzésüket - még mindig nem volna késő a második világháborúban elesett hősöknek méltó emlékművet emelni. Ezt pedig visszaadni eredeti rendeltetésének. Nemde Európa felé haladunk?! s Acsády Elek 4 Szilágyság 1998/44 « ♦