Színes Vasárnap, 1997. március (4. évfolyam, 9-13. szám)
1997-03-16 / 11. szám
_________g3tbMT__________________ 1997. március 16. Utcán márciusban Március 15. az utca ünnepe. Ezt az állítást azonban nemcsak a jelen zaklatott, sokszor kevéssé emelkedett ünnepi megmozdulásai teszik többértelművé. A múlt, 1848 márciusának e középponti napja s ami utána következett, sem volt olyan egyértelmű népünnepély, mint amilyenné utóbb egyszerűsítették. Az is volt, és más is. Minden utcának legkevesebb két oldala van... A legendás napokban nemcsak Pesten és Budán írták a történelmet. A Pozsonyban ülésező országgyűlés - a meghatározó tettek és gondolatok alapján mondhatjuk úgy, hogy Kossuthék - a királyhoz intézett felirati javaslatban néhány nappal 15. előtt már megfogalmazott szinte mindent, amit utóbb a pesti fiatalság a 12 pontba foglalt. A pozsonyiak azonban mindent a törvényes formák szerint kívántak intézni. Közbejött 13- án a bécsi forradalom, Metternich lemondása és a pesti március 15., amely Kossuthékkal párhuzamosan akciózott. Pozsony nem tért el saját menetrendjétől. Az országgyűlésiek a felirattal, követeléseikkel, hajón Bécsbe utaztak, a királyhoz. Ezek voltak e forradalom legfelemelőbb órái. Bécsben és az ikervárosokban, Budán és Pesten szinte ugyanaz történt. Történelmi utcabál. Kossuthék cigányzenekart vittek magukkal, de alig tudták muzsikáltatni, mert Bécsben, amerre csak mentek, mindenütt népünnepélyek törtek ki. Az asszonyok az ablakokból szórták a virágokat, mindenfelé tánc, zene, este színház. Ahogy Pesten sem egy merő alkotmányozó lendülettel teltek ezek a napok, hanem a legjobb ízű diadalmámorban. Kossuth mindazonáltal nem ájult el a pesti forradalomtól. Kijelentette, becsüli a várost, de az a törvényhozásnak parancsolni nem fog. Széchenyi egyenesen el volt keseredve a felfordulástól. De igazán senkit nem zavart ekkor, hogy az utca sokszor mást gondol, mint az ország vezetői. És további csodálatos jelenetek következtek. Májusban például, amikor már tudni lehetett, hogy a nemzetiségek nem fogadják el a magyar forradalom által nekik ajánlott szerepet. Támadni fognak, a védekezésre, a hadsereg felszerelésére pedig nincs pénz. A Múzeumkertben nagygyűlést tartottak, ahol adakozásra kérték a népet. És ott a helyszínen mindenki, ami csak arany, ezüst rajta volt, letépte, és egy irdatlan halomba hordta a Múzeum oszlopsora alá. Pedig ekkor már nem volt felhőtlen az utca és az első független magyar kormány viszonya. Batthyány Lajos miniszterelnök áprilisban - néhány erőszakos akció miatt - elrendelte, hogy tömeggyűlés csak előzetes bejelentéssel és engedély birtokában tartható. Jó oka volt a kormánynak arra, hogy nyugalmat teremtsen maga körül. Az európai forradalmi hullám szorítása a nyár folyamán lazult, ernyedt, Bécs levegőhöz jutott. Amilyen alkotmányosan támadta márciusban a magyar országgyűlés a királyt, V. Ferdinánd ugyanúgy, a formák megtartásával, például a Pragmatica Sanctióra hivatkozva próbálta meg visszavenni a vívmányok egy részét. Ebben számíthatott a nemzetiségekre, akik úgy élték át, hogy épp olyan szabadságharcot vívnak a magyarok ellen, mint azok a Habsburg-házzal szemben. És Jellasics szeptemberben már bevette Fehérvárt. Kossuth népfelkelést szervez, Pest ideges, Batthyány igyekszik megtalálni a megoldást. Ám az utca hat hónap után újfent meghatározó szerepet kért. Az utca és a balszerencse. Az uralkodó szeptember közepén minden Magyarországon tartózkodó csapatot Lamberg Ferenc gróf parancsnoksága alá helyez. Lamberg magyar, de udvarhű. Batthyány úgy látta, hogy Lamberg kinevezése az egyetlen esély arra, hogy megállítsák a horvátokat anélkül, hogy háborúba keverednének az udvarral. 27-én elindult Fehérvárra, hogy találkozzon Lamberggel, akiről úgy tudta, ott van. Kérte az országgyűlést, hogy ameddig vissza nem ér, ne ülésezzen. Elkerülte azonban Lamberget, aki épp Pestre indult. Közben somogyi kanászok elfogtak egy postaküldeményt, s az egyik levélből sokan arra következtettek, hogy az uralkodó Lamberggel fel akarja oszlattatni az országgyűlést, a kormányt, egyszóval bevégeztetné a forradalmat. A képviselők a miniszterelnök kérése ellenére még aznap éjjel újra összeültek. Kossuth javaslatára eltiltották Lamberget mindenféle ténykedéstől. Ezt másnap reggel falragaszok hozták a város tudomására. Csütörtök volt, a hetivásár napja. Rengeteg ember az utcán. Idegesek, hiszen a küszöbön a horvátok. A Károly laktanyából kiegyenesített kaszákat szereznek. S ekkor feltűnik a városban Lamberg. Nem nagyon jó pillanatban. Bár körülbelül annyira tudta, hogy hol is van igazából, mint Ferenc Ferdinánd Szarajevóban. Nagy hiba volt. Felismerték, felkoncolták. Lamberg meggyilkolása maga volt a hadüzenet. Az alkotmányos forradalom háborúba fordult. Amilyen csoda volt a márciusi vértelenség, úgy szállt el most minden esély az öldöklés nélküli folytatásra. És ez is az utca, a spontán nagyot akarás, a minden megoldható, csak akarni kell lendületének következményeként. Könnyen lehet, hogy enélkül is háború következett volna, de ki tudja? Az utcáról a harctérre vonult a sokaság. A maradottakra már másféle ünnepek vártak. Miskolcra például 1849. február 9-én, amikor megérkeztek a várost felszabadító huszárok. Az Alföldi Hírlap tudósítása szerint: „A sokaság rohanva lepte el az utczákat. Kitolakodott a mezőségre is. Senki nem maradt a boltban, házban, a műhelyben, még a betegágyban sem, minden jött látni a szabadító sereget, jött csodálni, éljent kiáltani, jött sírni - mert kevés ember volt a városban, ki e látványnál nem sírt, még akiket gyanúsoknak tart a közönség, azok is elérzékenyültek." Még néhány nagy győzelem, sírós utcabál, és vége. Görgey a Nemzethez intézett búcsúlevelében azt írja: „Egyetlen tanácsom és kívánságom, hogy vonuljatok vissza lakásaitokba és ne bocsátkozzatok harcba és ellenállásba még akkor sem, ha az ellenség városaitokba hatolt, mert személyi és vagyoni biztonságaitokat valószínűleg csak úgy őrizhetitek meg, ha családi tűzhelyeiteknél és polgári foglalkozásotoknál maradtok nyugodtan.” Vl. Nagy N. Péter PUBLICISZTIKA -1 Átvilágítók Az átvilágító bírák kezdeményezésére az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága a héten olyan javaslatot fogadott el, amellyel módosítanák az átvilágítási törvényt, vagyis átvilágító bírók esetében nem neveznének meg munkáltatót. Eddig Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke töltötte és tölti be ezt a tisztséget, ám a bírák szerint emiatt összeférhetetlenség keletkezett, s így nem tudták átvilágítani az országgyűlési elnököt. Maga Gál Zoltán arra az álláspontra helyezkedett, hogy munkáltatói jogosultsága kényszerű és formális lépés: ő nem kívánta ezt, és ez a hatásköre nem jár semmilyen tényleges funkcióval, még az átvilágító bírák fizetésének megállapítása sem tartozik hozzá. Ő maga bízik az átvilágítók korrektségében, és bármikor kész elébük állni. A nemzetbiztonsági bizottság zárt üléséről kiszivárgott sajtójelentések szerint a szocialisták szavazata ellenében hozta meg azt az állásfoglalását a testület, amelyben felkéri az adatbirtokosokat (NBH, BM, HM), hogy az átvilágító bírák által igényelt minden adatot szolgáltassanak ki, és azok helyszíni ellenőrzését is biztosítsák. Kónya Imre, a bizottság MDNP-s elnöke hozzáfűzte: a testület állásfoglalása nem kötelező érvényű. Miután az ügy széles körű sajtónyilvánosságot kapott - egyes jelentések szerint az átvilágítók elégedetlenek voltak a hiányos adatszolgáltatással -, Nikolits István tárca nélküli miniszter szükségesnek érezte a helyzet tisztázását. Állásfoglalásában kijelentette: az ügynöktörvény alapján az adatbirtokosok kötelesek adatot szolgáltatni az ellenőrzendő személyek törvényben meghatározott tevékenységével kapcsolatban. Ez megtörtént és megtörténik: az illetékes minisztériumok és az NBH a törvénynek megfelelően minden, az ellenőrzött személlyel kapcsolatos adatot átadnak az átvilágítóknak, és számukra minden ilyen adatba bepillantást engednek. Nikolits: „A sajtóban megjelent tájékoztatásokkal ellentétben az átvilágító bírák nem állították, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok hiányosan adják át a dokumentumokat.” A miniszter szerint a probléma gyökere más: az átvilágító bírák kérése ugyanis többre irányul, mint amire a törvény felhatalmazza őket. A bírák az adatbirtokosok minden nyilvántartásába be kívánnak tekinteni, és ki akarják terjeszteni vizsgálódásukat olyan nyilvántartásokra is, amelyek nem tartalmaznak adatot sem az ellenőrzött személyekre, sem pedig a törvény hatálya alá eső tevékenységre vonatkozóan. Miután azonban ez ellentétes a törvényi felhatalmazással, erre nincs jogalap - fejti ki a titkosszolgálatokat felügyelő miniszter. ( Mi mennyi? Nemrégiben látott napvilágot a gazdaságvédelem koordinációjával foglalkozó kormányzati illetékesnek az a nyilatkozta, amely szerint a feketegazdaság részarányának a növekedése a nemzeti összterméken (GDP) belül megállt. De vajon igaza van-e? Sokan kételkednek ebben, amihez hozzá kell tenni, hogy mind a helyeslő, mind a kétkedő vélemények igen nehezen bizonyíthatók. A feketegazdaságot körülményes a statisztikáktól elvárható pontossággal elemezni: az sem volt soha bizonyított, hogy az általában elfogadottnak tekintett, GDP-hez viszonyított 30 százalékos értéke nem több-e, vagy éppen nem kevesebb. Mindenesetre a Társadalomkutatási Informatikai Egyesülés (Tárki) márciusi jelentése azt látszik számunkra megerősíteni, amit a hasábokon többször is írtunk: a feketegazdaság köszöni és jól van. Az egyesülés szakértőinek előrejelzése szerint ugyanis a szerencsétlen adó- és tb-szabályozás a gazdasági növekedés jelentős részét is a feketegazdaság felé tereli. Ha ez igaz, akkor ez több más statisztikai alapú várakozással kapcsolatban is jogos kételyeket kelthet. Azéletszínvonal, illetve a jövedelem, és így a belső fogyasztás, a vásárlóerő alakulása például a vártnál kedvezőbb lehet. Hiszen ki bírná kiszámolni a számlát nem vagy csak részben adó orvosok és ügyvédek, autó-, víz- és gázszerelők, kőművesek, szobafestők és tapétázók adózatlan jövedelmét? Hogy a költségvetés károsodik, az kétségbevonhatatlan. Másrészt viszont lassul az elszegényedés ahhoz képest, ami egy éve várható volt. A feketegazdaság egy sajátos „pozitívumát” (ezt a kifejezést jobb híján idézőjelben is csak igen nagy fenntartással véljük használhatónak) külön is érdemes megemlíteni. Előrejelzése szerint, miközben a GDP 2-2,5 százalékkal növekszik az idén (a Horn-kormány számára ez a jó hír), a tényleges foglalkoztatottság a 40 százalékos szint alatt stabilizálódik. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy keresőnek legalább 2,5 személy jövedelmét kell előállítania. Csakhogy - és idézzük - „a nemzetközi összehasonlításban is igen alacsony arányt ellensúlyozza a lakosság növekvő részének részvétele a fekete- és a szürkegazdaságban”. Alkotmányos aggályok Új elem az idei évtől hatályos adótörvényben a becslés lehetősége. Ezzel akkor élhet az adóhatóság, ha adatai szerint a polgár olyan nagylábon él, amelyre bevallott jövedelméből nem telhet. A törvény szerint, ha a látható vagyongyarapodással és az életvitellel nincs összhangban a bevallott jövedelem, akkor az adóhatóság becsléshez folyamodhat. Más szóval: „saccolással” állapíthatja meg, életmódjához mennyi jövedelemre lehetett volna szüksége az adóalanynak. Noha az adózó a rendelkezésre álló dokumentumokkal bizonyíthatja igazát és jogorvoslati fórumok is rendelkezésére állnak, szakemberek szerint mégis komoly alkotmányossági aggályok merülhetnek fel. Némelyek elképzelhetőnek tartják, hogy az ügyben a végső szót az Alkotmánybíróság fogja kimondani. V. z J ?.ü±yii ilj. színes vasárnap 7 Petőfi ablakai A nyolc évvel ezelőtti március idusán örömmel autóztam Aszód felé, mégpedig a szomszédos nagyközségbe, Kartalra, ahová meghívtak Petőfi Sándor szobrának avatására. Kétszeres örömmel mentem. Egyrészt a riporteri kötelesség küldött, másrészt lokálpatrióta szívem húzott, hiszen Kartal a szülőfalum. De nem erről nevezetes. Hanem arról, amit a kartaliakon kívül talán csak az irodalomtörténészek tudnak, hogy ott született Petrovics István, Petőfi Sándor édesapja, a jó öreg korcsmáros. Anyakönyv bizonyítja ezt. Ott született az Úr 1794- es esztendejében. (Csak zárójelben jegyzem meg a csodaszép véletlent, hogy az én apám, ha nem is ott, hanem Kossuth Lajos szülőfalujában született, pontosan száz évvel később, az Úr 1894-es esztendejében.) De visszatérve Petrovics Istvánhoz. Tudni kell, hogy Petőfi Sándor nagyapja két ízben is élt ezen a vidéken. Két lányát is innen adta férjhez, s a mindmáig élő szájhagyomány tudni véli, hol állt az a mészárszék, ahol Petrovics István meglátta a napvilágot. Innen költözött a nagyapa a szomszédos Aszódra, egy nagybirtokos szolgálatára. Rossz emberek őt is jégre vitték? Vagy a jobb jövő reményében szegődött oda? Ki tudná már megmondani. Ám elképzelni is fájdalmas, mennyivel szegényebbek lennénk, ha nem történt volna meg a nevezetes otthoncsere. Mert Petrovics István, akkor már déli mészároslegény, ott pillantotta meg a törékeny cselédlányt, Hrúz Máriát, a költő édesanyját. Nekem azért is fontos Petrovics István kartali volta, mert tudom, hogy édesapja okán gyakran szájára vette a költő is szülőfalum nevét. Az ország nagy vándora bizonyosan járt is ott, ha máskor nem, de aszódi diák úrfi korában. Lehetséges, annak a toronynak a tövében ácsorgott, ahol engemet kereszteltek. De szólok a szoborról is, amiért akár gyalogosan is odazarándokoltam volna. Megtudtam, hogy már 1948-ban is Petőfi-szobrot szeretett volna a falu, de az akkori politikai csatározások elsodorták a nemes szándékot. Nyolc évvel ezelőtt is némi vihart kavart ott a mi fiunk. Csakhogy kellemes vihart. Arról vitázott a község, hol álljon Petőfi Sándor szobra. Mindenki azt akarta, hogy minél közelebb az ő otthonához. Szinte szívközelben, lehetőleg az ablak felé nézzen, hogy drága arcát láthassák éjjel is, nappal is. Simon Lajos Endre apja, Michal Zsilinszky Mihályról, azaz, ahogy szlovákul maga is írta a nevét, Michal Zilinskyről írnak a mi Históriánkhoz hasonlítható pozsonyi történeti folyóiratban, a Historická Revue-ben. Bajcsy-Zsilinszky Endre édesapjáról, aki 1838-ban született Békéscsabán és 1926-ban halt meg Budapesten. Politikus volt, és történész, képviselő, kétszeres főispán, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Miroslav Kmet besztercebányai tanár a békési szlovákok históriáját kutatja, tehát szükségszerűen kellett találkoznia Zsilinszky Mihály életművével. Hiszen ő volt az, aki a békési szlovák művelődés másik jelesével, a történész Ludovit Haan Lajos evangélikus püspökkel, egyébként sógorával kiadta Békés megye „Diplomatáját”, és szlovákul meg magyarul jelentette meg 1872-ben Szarvas városának történetét. Az evangélikus egyház keretei között is jelentékeny szerepet vállalt a szlovák kultúra fejlesztésében. Sőt állami tisztviselő létére a nemzetiségek jogait képviselő ellenzéki követtel, Mocsáry Lajossal együtt sokat tett a szlovák múzeumügy fejlesztéséért. Jozef Skultéty, a szlovák nemzeti tudat egyik legszorgalmasabb ápolója írta róla: „Segítsége nélkül, bízvást állíthatjuk, nem lenne Szlovák Múzeumi Egyesület. 1895-ben, a Bánffy-kormány idején, amikor az állami apparátus a legellenségesebben és a legkövetkezetesebben lépett fel ellenünk, Zsilinszky Mocsáryval együtt kiharcolta alapszabályzatunk megerősítését.’’ Skultéty „jellemes embernek” minősíti Zsilinszkyt, noha sok kérdésben, például a magyarországi szlovákság helyzetének értékelésében nem értettek egyet. Zsilinszky Mihály ugyanis, mint korában ez általános volt, egységes magyar államot kívánt, tehát - szerinte -r j 'SeNhic.l E. Fehér Pál / / a szlovákoknak is magyar államtudattal kell rendelkezniük. S ő valóban úgy őrizte szlovák kultúráját, hogy egyszersmind öntudatos magyar hazafinak vallotta magát. Persze ne keverjük össze a mai nemzettudatot a száz esztendővel ezelőtti állapotokkal, illetve fogalmakkal. Zsilinszky Mihály kétkultúrájú ember volt, mint sokan a századforduló történelmi Magyarországán. Pontosan úgy, ahogyan az egyik legnagyobb szlovák költő, Hviezdoslav, akinek eredeti neve Országh Pál volt, magyarul kezdett el verselni, tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, és verses üzenetet küldött Ady Endrének, amikor „A magyar jakobinus dalát” elolvasta egyetértése jeléül. Zsilinszky Mihály a kezdődő nemzeti türelmetlenség árjával szemben a nemzeti türelmet képviselte. Ezért méltó arra, hogy két nemzet is őrizze emlékezetét, /yl l\ ^ A! aso