Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Hagyományos vagy új dramaturgia? BOTH BÉLA Meditáció a színház jövőjéről A SZÍNHÁZ lapjain hónapok óta folyik a vita a hagyományos és „új” dramaturgia kérdéséről. Hazai és külföldi tekintélyek fejtik ki nézetüket a színház talajvesztéséről, a közönség érdeklődésének csökkenéséről, az új formák kereséséről és várható hasznáról. Az elméletek és hozzászólások nem szűkölködnek indulatokban sem. Az együttérzéstől a reménytelenségig, a spleentől a felháborodásig elég széles skálája van jelen az érzelmi állásfoglalásnak is. És a cikkek olvastán hasonlóan elég változatos érzelmi reagálások születnek az olvasóban (feltéve, ha akad, akinek futja érdeklődéséből - ha már a színház iránt nem - a vele foglalkozó elméleti számvetések iránt legalább). Nem ringatom magam illúziókba. Sem azt nem hiszem, hogy a lap „olvasótábora” jelentékeny volna; sem azt, hogy a véletlenül éppen ezt a cikket elolvasók szűk köre képes lenne elhatározóan dönteni, vagy pláne cselekvően fellépni ebben a vitában. Hogy mégis beszélek - azért van, mert szükségét érzem, hogy hangot adjak néhány szerény gondolatomnak, amelyek talán nemcsak az én fejemben fogantak meg. Féltem a színházat. Attól féltem, hogy elveszti a közönséget, és ezzel elveszti önmagát. Nem amiatt féltem, hogy a televízió nagyobb csapást mér rá, mint amekkorát a film és a rádió jelentett számára. Azokat kiheverte, s bízom benne: ki fogja heverni ezt is. De félek, hogy azt nem fogja kiheverni, amit ő, saját maga erőszakol magára, önnön megmentése érdekében. Van-e szükség darabra? Természetesen van! - mondja a jóhiszemű beavatatlan, s azt, hogy „nincs”, ilyen pőrén természetesen nem mondja senki. De burkoltan mondják, s példákat hoznak fel, sikereket emlegetnek, a commedia dell’artéra hivatkoznak. Fölsorolják klasszikus drámák szövegének számos módosulását a bemutató előtt, s az író halála után beszélnek az egykori aktualitások korszerű aktualitásokra való kicserélésének szükségességéről, a színház önálló alkotó tevékenységének nélkülözhetetlenségéről; összekevernek igazat nem igazzal, részletet egésszel, egyszerű általánossal; zavart keltenek, s közben nemegyszer maguk is zavarba esnek. Én nem tudom elfogadni klasszikusok esetében - a darab átalakításának, megváltoztatásának indokait. A lényegről beszélek. Tudom: külföldi művek esetében maga a fordítás, az új ráfordítás sem adja ugyanazt. De szándéka és képessége szerint azt adja. Tudom: az olykor nélkülözhetetlen húzások is változást jelentenek az eredetihez képest. De a húzást végző rendező szándéka és képessége szerint a lényeg sértetlen marad. Tudom: hazai klasszikus művek esetében szükséges lehet (volt és lesz példa rá) a gondozás, portalanítás, olykor az átdolgozás is. De mindezt csak akkor tudom elfogadni, csak akkor tartom hasznosnak és tisztességesnek, amíg a lényeget nem érintik. Ha átdolgozó, rendező, dramaturg mást akar elmondani - akár ugyanazon téma, cselekmény útján is —, ám tegye meg: írjon saját neve alatt új darabot ugyanabból a témából. De ne hamisítsunk se jó, se rossz szándékkal. Ne tévesszük meg a közönséget, ne járassuk le a színház hitelét. A gyanú öl. Amit ma megteszünk (esetleg jóhiszeműen), holnap más megteheti rosszhiszeműen. A közönség pedig néhány „módosítás” kiderülése után, esetleg soha többé nem fogja elhinni, hogy nem „értő kezek” végeztek plasztikai műtétet az ő megtévesztésére. Ettől pedig óvjon isten! Akkor is kételkedni fognak bennünk, mikor még gondolatban sem „aktualizálunk”. És ez a vég. Akiben nem hiszek, elkerülöm. A klasszikusok nagy értéke (ami a mi kincsünk is, s amit eléggé gondosan őrizni nem lehet) az, hogy olyan igazságokat mondtak ki, amelyek - mutatis mutandis — ma is érvényesek, pontosabban: a mára is alkalmazhatók. Azt kívánni tőlük, hogy pontosan a mai viszonyokat tárják föl: képtelenség azt tenni velük, hogy saját szavainkat adjuk az ő szájukba: hamisítás. A klasszikusok megbecsülése s közönségünk megbecsülése egyaránt azt kívánja: hűséggel tolmácsoljuk klasszikusainkat. Szükséges, megtisztelő és izgalmas feladata a ma színházának: a klasszikus dráma eredeti és hű tolmácsolása. Konkrét elemzést igényel esetenként, hogy eredetiség és hűség ne ellentétes, hanem egymást segítő szemponttá legyen. Az eddig elmondottak nem hagynak kétséget afelől - gondolom -, hogy a színháznak újra és újra új és új darabokra van szüksége. Darabokra, amelyeket írók írnak (ilyen vagy olyan segítséggel, kritikával és támogatással), amelyeket a színházak rendezői rendeznek és színészei játszanak. Tehát írók írják, rendezők rendezik, színészek játsszák. Nem megfordítva és nem összecserélve. Ez nem céhtörvény, ez tehetség, rátermettség, vállalkozókedv és munkamegosztás kérdése. Elvégre írhat a rendező is darabot, akkor ő lesz az író, s ha jónak ítéli és képessége lesz rá, rendezheti az író, akkor ő lesz a rendező. De addig: ki-ki a maga mesterségét folytassa . . . Rendezőnek és színésznek egyaránt az az érdeke, hogy olyan darabok birtokába jusson, amelyek révén elmondhassa mindazt, amit saját képessége szerint és mestersége eszközeivel ki tud fejezni az adott darab révén. Ez pedig nem kevés. („Kinek virág kell. . .”) Persze a legnehezebb dolga az írónak van. Tőle követelik a legtöbbet, sőt tőle követeljük a legtöbbet. Mit? A gondolatokat. A véleményt. Az élet sűrített és igaz tükrözését. A figurákat, akikben a néző önmagára ismer (vagy nem akar önmagára ismerni). A figurákat, akiket a színésznek érdemes eljátszani, mert izgalmasnak és hitelesnek érzi őket; a szituációkat, amelyek megragadják a rendező képzeletét, amiért érdemes törnie magát, hogy eredetien és jól állítsa színpadra; a cselekményt, az aktualitást, a lelki fejlődést, az atmoszférát, az izgalmat, a megrázó hatást, egyszóval mindazt, amit érdemes eljátszani s amit érdemes megnézni. Drámaírókra van szükségünk. Szükségünk van drámaírókra. Megértem és érzem az írók keserűségét, mikor Peter Brook nyilatkozatát olvassák. Ne higgyenek neki! Írjanak! Támasszanak igényeket önmagukkal szemben, írásaikkal szemben, egyre nagyobb igényeket, de írjanak! Mozdulni sem tudunk nélkülük. Nincs borzasztóbb egy ember számára, mint ha azt érzi: nincs szükség rá többé. A színháznak a drámaíróra elsőrendűen szüksége van! Drámákat kérünk tőlük. Drámákat - amelyek nélkül nem tudunk létezni, nem tudunk !